Pesti Napló, 1913. január (64. évfolyam, 1–27. szám)
1913-01-01 / 1. szám
mmmmn ■ ■ ^ ■ ■ *r ■ - 2 Budapest, szerda PESTI NAPLÓ 1913 január 1.^ T. szám.7 lenek, hogy a párton belül maradva ugyanarra a meddő szerepre volnék kárhoztatva, mint az adótörvények elhalasztásának kérdésében. Nagyméltóságu Elnök Eh! Ez a javaslat nemcsak a dolgozó Magyarország szempontjából, hanem amaz érdekek szempontjából is veszedelmes, melyeket elsősorban szolgálni vél azon általam is nagyrabecsült államférfi, aki ennek a munkálatanik értelmi szerzője. Ugyanis nem lehet semmi kétség az iránt, hogy az általa kontemplált felemás jogkiterjesztés éppen annak a közjogi gravamiuális politikának megerősítésére fog vezetni, amelyet a reform ki akar küszöbölni és annak a gazdasági és szociális politikának gyengítését fogja eredményezni, melyet pedig a reformnak szolgálnia kellene, hiszen éppen a gyári munkásokat, tehát azon elemeket zárja ki, melyek helyzetüknél, politikai neveltségük és programmjuknál fogva arra vannak hivatva, hogy bevigyék a gazdasági és szociális problémákat a közéletbe. Ezen oknál fogva a javaslat antidinasztikusis, mert ellentétben van a ko- , ion a választójogi politikája- van, melynek alapgondolata az, hogy egy nagyszabású gazdasági és szociálpolitikával a közjogi demagógiát végleg lehetetlenné tegye. Ilyen körülmények között lelkiismeretem és politikai becsületem parancsolja, hogy a nemzeti munkapártból kilépjek. Ezek után csak természetesnek fogja találni Nagyméltóságod, hogy a jövőben mindent el fogok követni az általános választói jog megvalósítása érdekében. Biztosan remélem, hogy akadni fognak férfiak, akik velem együtt képesek lesznek meggyőzni a közvéleményt arról, hogy az általános választói jog — nálunk éppen úgy, mint a Nyugat kulturállamaiban — nem csupán a proletárság követelése, hanem elsősorban a polgári Magyarország létérdeke. Budapest, 1912. december 31-én. Az oligarchia zendülése. — Lukács beterjesztette Tisza javaslatát. — A haldokló esztendőnek utolsó napján Lukács László valóban beterjesztette a jogffosztó választójogi javaslatot. A beszéd, amivel a miniszterelnök ezt az akcióját kísérte, egyetlen hosszú és rosszul szerkesztett mondatból állt. A kormány, amely a nemzeti életnek ebben a jelentős pillanatában a háta mögött állt, foghíjas volt, tegnapról mára az igazságügyi miniszter lemondása által likacsossá vált. A párt, amelyből halk tapsok kísérték a Lukács egymondatos speechét, szintén megfogyatkozott. A képviselőházat, amelynek asztalára a torz javaslatot lehelyezte, gyalog és lóhátas zsandárok vették körül. Ellenben, nos igen, ellenben, a javaslatot árnyként kísérő indokolásban sorűn fedeztünk fel mondatokat, amelyeket mintha már olvastunk volna valahol, igen, egy konzervatív szemle hasábjain, olyan cikkekben, amelyek felett ez állt: írta gróf Tisza István. És valljuk be — kéz a szívre! — az indokolás volt is a legszebb. A javaslat maga nem okozott már meglepetést, annak szövegét már ismertük a szocialisták újság- ■ jának múltkori közlése nyomán. Ám az indokolás, a hebegő, dadogó, groteszkül okoskodó indokolás, ez új mulatság volt. Hogyan ágál ez az indokolás, a Tisza indokolása a munka, a fiatalság és a haladás ellen, mint játsza ki a demokráciával együtt a magyarság érdekeit és mint igyekszik a német ajkú választópolgároknak súlyát és befolyását megnövelni, mindez ünnepi mulatság. Majdnem olyan mulatságos, mint a javaslatnak egyetlen, számunkra még új passzusa, az, amelyik a jelölésről szól és amely valósággal újságírrokinak látszik. Csak száz választópolgár állíthat jelöltet. A jelölők kötelesek személyük azonosságát hiteles tanukkal igazolni. A jelölés a választás előtt hat nappal — sem előbb, sem utóbb — történik, reggel kilenc és tizenkét, vagy délután négy és hat óra között és a választási elnök másnap jelenti ki, hogy a jelöltek közül melyiket fogadja el érvényesnek és melyiket nem. Mindez benne van a törvényjavaslatban, amely úgy a szavazói, mint a jelölti voltot valósággal ranggá teszi, a választási elnöktől és az összeíró bizottságoktól függő ranggá, amit nehezebb elérni, mint a kamarásságot, a főrendiházi tagságot, vagy a Szent Gergely-rend parancsnoki tisztségét. Oly nehéz lesz Magyarországon választónak vagy jelöltnek lenni, annyi mindenféle kellő dologhoz, születési bizonylat, iskolai bizonyítvány, diploma, munkakönyv, katonai obsit, telek- és adókönyvi kivonat, főként pedig idő, fáradtság és utánjárás, hogy a Lukács nagy „demokratikus“ reformja után kevesebb lesz Magyarországon a választó, mint amennyi még élő negyvennyolcas honvéd van ... És az Isten fiának nagy szerencséje, hogy tizenkilenc évszázaddal ezelőtt járt a földön, mert ha küldetése a mai időkre esnék, Tisza István ugyancsak megtiltaná neki, hogy kellő számú évek és iskolák nélkül váltsa meg e világ szegényeit és megalázottjait... Tiszáéi? komolyan hiszik, hogy a választói törzsekből, amit ma benyújtottak, törvény lesz. Erre vonatkozó tervük máris kész. Három-négyheti időközökben üléseket tartanak (a legközelebbi ülés is csak január huszadikán lesz!) és így elposványosított közérdeklődés mellett és pandúroknak védő karabélya mögött megalkotják a törvényt, amelynél különbet az eriváni herceg, Paskievics tábornok sem teremt, ha ura, az orosz cár történetesen őt bízza meg Magyarország regenerálásával. Egy torzparlament suttyom-munkával akarja meghozni azt a törvényt, amelynél fontosabb még nem volt ennek a nemzetnek és ennek a népnek az életében. Azt a törvényt, amelynek rendeltetése lett volna, hogy Magyarország népének millióit felszabadítsa és egy alkotó kulturminka erős részesévé tegye: egy párt, nem, csak egy klikk, nem, csupán egy testőrgárda akarja megalkotni. A kevesek akarják kifosztani a sokakat és tucatok akarják elvenni a millióktól azokat a jogokat, amelyek édes-mindnyájunkat már amaz egyetlen jogcímen is megilletnek, hogy mindannyian egyformán emberek vagyunk! Vajon sikerülni fog-e Tiszáiknak ez a tervük? Nem! Az ország közönsége nemcsak magának, hanem a késő évszázadoknak is tartozik azzal, hogy ezt a nemzetet, a népet és az emberi jogokat gyilkoló törvényt megvalósítani ne engedje. Egy közel évtizedes választójogi agitációnak nem lehet keserű gyümölcse ez a mostani javaslat, amely ahelyett, hogy adna, elvesz, ahelyett, hogy ajándékozna, fosztogat. Ezt nem tűrheti sem a nép, sem a parlamenti ellenzék, de nem tűrhetik magának a munkapártnak tisztességesebb érzésű emberei sem, akik egyébként máris otthagyják a Tisza-Lukács-féle Noé-bárkáját és menekülnek abból a tanyából, ahol az emberre sem becsületes munka, sem jó hírnév nem vár, hanem legföljebb az a szomorú hivatás, hogy zsoldos módra vegyen részt a nemzet- és népellenes hadjáratban. Mit jelent a Tisza-féle javaslat? Megmondjuk. Ez a javaslat, ennek a megszerkesztése, benyújtása, erőszakos módon való letárgyaltatása a magyar oligarchiának utolsó zendülése. A magyar ősi bundáját, az urinő nevelőnek ment, holott legjobban lovagolni szeretett volna a cirkuszban, midőn a félhomályba borult magasságban a trapézok és hinták sejtelmesen meghúzódnak, az oszlopokra függesztett lámpásoknak különös szaguk van s a zenekar olyan csengőn játszik, mint valamely muszka-ezred tábori muzsikája. „Don Cézár“ a perparipa karcsán, vitus szökkenésekkel terem a porondon, a vörösfrakkos istállómester francia herceg finomságával segíti nyeregbe a csündérkalapos lovarművésznőt, az ostor csattan, a belisztezett arcú bohóc hangos pukkanással vágódik hasra és az emelvényen a karnagy a „Valse de Moskau“ indulóját vezényli. La belle Matskaházy sóhajtott és midőn álmait a sétatér bokrai között oly gyorsasággal elmondta, mintha holnap már nem volna ideje többé az álmok elmondására, melegen, barátságosan szorította meg kezét az ifjú Dombey Györgynek. Hisz a regényfiési pályára csupán ők ketten szánták magukat , a városkában, ahol csupán annyi nevezetesség volt még, hogy a fák különösen zúgtak, estve ás éjjel. A toronyóra mutatóján emberemlékezet óta egy vén csóka ült. Tehát az időszámítás teljesen szünetelt. Ismét éj volt, Pesten, 6 esztendő utolsó éjszakáján, részeg muszika zengett, a lámpások nekividámodva világítottak hajnal felé, mintha ők is örülnének a bölcsőjéből ébredő gyerekecskének, tánctól, ivastól és sok reménységektől kifáradt emberek hemzsegtek a mulató- hely oszlopai között, hol Dombeynk olyan egyedül volt, mint gyermekkorában a iyóparton. Talán éppen a Valse de Moskau-t játszta szép édesanyjára gondolt Dombeynk, midőn a vállát megérintette Matskaházy kisasszony: — Emlékszel rám? — Igen. Hát hogy történt? — Meguntam mindent, mindent . . . Később Pestre szöktem, most már itt vagyok évek óta. Táncosnő vagyok. Még mindig olyan gyorsan beszélt Donna Bella, mint hajdanában, csupán hangjának kellemes üdesége ment el a pörkölt színű falevelek után. Göndör hajában rózsa, arcán anyáskodó mosoly, amelylyel a régi szeretők szokták fogadni azokat, akiktől békében, csendesen, szerelemben elváltak. — Lám, nem haltál meg mégse! — mondta La Belle, amint kicsit elgondolkozott a múlton. — Szép, erős, büszke ifjú lettél, Dombey. Vájjon szeretsz-e még? Dombey, miután a fák zúgásán kívül már egyebet is megtanult, megsimogatta a táncosnő kezét. — Termesztésen, szeretlek, te karácsonyra! Kár, hogy nem lettünk egymásé. Én már vőlegény vagyok. A táncosnő megszeppent. Félrefordította a fejét. A lámpásokba nézett. • — Furcsa, — mondta csendesen.