Pesti Napló, 1913. május (64. évfolyam, 103–128. szám)

1913-05-01 / 103. szám

.Viszont — és ez a mostani helyzet átka — a háborúnál nem sokkal kisebb baj volna, ha nem viselnénk háborút. Vagy háborút viselünk, népszerűtlen, drága háborút, vagy pedig kény­telen vagyunk egy piciny nép részéről ért inzul­tust zsebre rakni. A háború mindenesetre igen költséges lesz, még akkor is, ha amit remélni szeretnénk, izo­lálva marad. Nem értek ugyan a sztratégiához, a hadászathoz, merem állítani, hogy a hábo­rúban a költség sosem aránylik a harctér területéhez és az ellen­séges csapatok számához. Aminthogy azt sem hihetem különben, hogy a veszedelmes montenegrói terraine-on ez a háború félévnél előbb véget érhetne. Végül aggályossá teszi a monarkia fegyveres akcióját az a körülmény is, hogy félős, hogy a monarkia diplo­máciáját ebbe a háborúba tulaj­donképpen Oroszország beleug­ratta. Beleugrotta Oroszország, amely ilyen módon akarja a monarkiának a szlávoknál leírt, amúgy is csekély erkölcsi és anyagi tőkéjét el­fogyasztani, hogy ő, Oroszország azután há­ború végeztével annál inkább­ nyerjen súlyban és befolyásban a balkáni szlávok­ körében és ennek a befolyásnak azután minden polik­ai és gazdasági hasznát lefölözhesse. — Gondolja gróf úr, hogy a montenegrói háború izolált háború marad — kérdezte munkatársunk. — A külpolitikai jóslást hálátlan mesterség­nek tartom. Remélem, hogy a háború izolált marad — mais je crains le contraire. A háború elhúzódhatik’ hónapokig is. Ez idő alatt viszont annyi kiszámíthatatlan érdekellen­tét keletkezhetik­, annyi előre nem látható, sőt meg sem is sejthető eltolódás állhat be, hogy esetleg a legsúlyosabb komplikációk is kö­vetkezhetnek. Hogy csak a közel­múltra utaljak, ki gondolta volna még a balkáni há­ború kitörésekor, hogy a szövetséges görögök és bolgárok között ilyen komoly k­valitás áll be és ki gondolt volna ak­kor arra, hogy az albán kérdés ilyen méreteket ölt valaha.­­ Maga az albán kérdés egyébként olyan komplikált, annyi oldala és árnyalata van, rész­ben olyan homályos is (így például E s s z a­d pasa akcióját egyelőre még teljes homály, bo­rítja­, hogy arról nem is akarok bővebben nyi­latkozni. — Nem az albán problémát feszegetem, csak a bécsi albán politikát kritizálom tehát. Amikor Bécs Albániáért küzd, tulajdon­képpen egy kiméráért üzen háborút. Az albán problémán tűnődve, az embernek eszébe jut, hogy ismét pour le roi de Prusse verekszünk, (amely kifejezést ebben az esetben szó szerint lehet is, kell is venni)... Albánia még annyira katolikus most, az albán állam még oly kevéssé létezik, hogy érthetetlen b­a­l­f­o­gá­s ezért a célért háborút viselni. Győ­zelem esetén, ha Szkutarit b­e is vet­tük volna, az a komikus helyzet fog előállani, hogy nem lesz a gombhoz kabát. Vagy ha lesz, hát nem az a kabát lesz, amelyik Bécsnek kedves. Addigra, a háború vé­gére, Albániában esetleg lábat vethe­tett már az ol­asz, vagy pedig a szul­tán f­e­nh­a­t­ó­s­ágát p­r­o­k­l­a­m­ál­ta E­s­z­­szad vagy D­avid pasa. Mellékesen megjegyzem, hogy az albániai török fenhatóság amúgy is csak időleges és névleges lehet. A tö­rök uralom esetleg ügyes sakkhúzást jelenthet most ott, de végeredményben Albánia rövid időn belül mégis a szlávoké lesz, annál helytelenebb tehát most Bécs ré­széről, ha Albániáért háborút visel. — Mégis nem gondolja gróf úr, hogy a monarkia nem az esetleges független Albániáért harcol. Kizártnak­ tartja gróf úr, hogy a mon­arkia, ha egyszer Albániában lábat vetett, azt meg is tartja? Esetleg az olaszszal együtt fel­osztja Albániát és birtokba veszi. — Ez borzasztó hiba volna, mert hiszen mit csinálhatna a monarkia Albániával? Ha ez bekövetkeznék­, akkor Ausztria elérkeznék a második Szolferinóhoz; ekkor megismételné magát a szerencsétlen kezű bécsi külpolitika, amelyiknek történelmi hibája az, hogy kifelé expanzív, de közben nem gondol arra, hogy mi van b­e­­­­­ü­l, mennyi az, amit a gyomra elbír. így volt ez a múlt század ötvenes és hatvanas éveiben is. Ausztriának győzedelmes hadjáratok­ dacára is el kellett veszítenie a lombard-velencei ki­­i­ályságot. El kellett, hogy veszítse, több okból. Először, mert akkor is figyelmen kívül hagyta a belpolitikát, jelesen a magyar viszon­nyok­at és másodszor, mert temészetellenes volt­, hogy Lombardia és Velence olasz népét elosztrákosítsa. Ezért kulminált akkor minden nyert csata egy-egy tartomány elvesztésében. Ezért veszett kárba a Lombardiában eszközölt sok befektetés és azért hullott az olaszok ölébe a Verona körüli híres Carré, a várnégyszög, amelyet Ausztria annyi költséggel építtetett. Vagy akar más történelmi példát arra, hogy hogyan végződik a belülről meg nem alapozott expanzív, imperialista politika. Itt van — ugyan­csak a múlt század hatvanas éveibe megyek vissza — a schleswig-holsteini eset. Ausztria akkor is szinte minden ok nélkül, pusztán hódí­tási vágytól tzetve beleavatkozik az augusten­­burgi herceg örökségének kérdésébe és elmegy Schleswig-Holsteinba. Ez utóbb a végletekig kiélezi a porosz-osztrák ellentétet és Ausztria két évvel később Szadovánál fizet a schleswig­­holsteini hódító kalandért... Hasonlóan szeren­csétlen gondolat volna most Albánia vagy Montenegró bekebelezésére gondolni. Hogyan emésztené meg az amúgy is oly károsan hete­rogén monarkia új alattvalóit és m­i történ­ne például a szláv lakosság ilyen meggyarapodása után — az ausz­triai németekkel. Egyáltalán mind kö­zött leginkább az ausztriai ger­mán politikusokat csodálom. Meg nem tudom érteni, hogy nem félnek' a monarkiá­nak' egy olyan hódító poltikájától, amelynek végső eredménye is csak­ az volna, hogy a monarkiában a szláv elem teljesen a német fölé kerekednék.­­ Köszönöm . , , Köszönöm . . . Feküdj fe kérlek . . . Pál sötétet csinált és visszament a szobá­jába. Nem feküdt az ágyba, hanem úgy, aho­gyan volt, köpönyegben, lefeküdt a diványra. És míg János a másik szobában sóhajto­zott, addig Pál a bátyja szenvedésén gondol­kozott. Imádkozott, ujjával a homlokát masszí­rozta, a fejét a falba akarta verni, mert nem tu­dott a bátyja bánatán segíteni. — Megölöm azt a cédát — gondolta — hogy így tönkre juttatott egy ilyen embert. Eny­­nyire . . . A másik szobából sírás hallatszott át. Já­nos sirt. Előbb csendes, vontatva sirdogált, ahogyan a kis gyermekek és a macskák szok­tak, azután mind erősebb lett a sírás, végül hangos üvöltéssé vált. János most görcsösen, sírva fuldoklótt, mint azok a nők szoktak, akik­nek az idegük nagyon-nagyon gyönge és akik­nek valami nagyon-nagyon fájhat. Pál megint a fivére ágyán ült. János még sokáig sírt, azután abbahagyta a sírást és hö­rögni kezdett, le nem jegyezhető hangokat hal­latott. A mellkasa fel-alá zihált, olyan volt, mint egy elromlott hangszer, amelybe megba­bonázott hangok vannak elzárva és nem tudnak onnan kijutni ... A haja, János haja, egészen csapzott volt. A fiatalabbik hadnagy vízzel mosta a bátyja halántékát. Az végre is megnyugodott. Már nem ordított, nem üvöltött. Csak a falnak for­dult és úgy sirdogált, csendesen, hosszasan, vé­get nem érően. Közben sok szelídséggel és még több reménytelenséggel ilyeneket mon­dott: — Stefanie ... én menyasszonyom . . . én hercegnőm . . . Stefanie . . . A kisebbik Hideghéty az ágy mellett tér­delt. Reszkető kézzel szenvedő fivérének kö­­nyöktől nedves arcát becézte. Fájdalmas sóhaj­jal szakadt ki melléből a kérdés: — Nem tudod elfelejteni az unokanővérün­ket ... Én Jánoskám, én testvérem, hát nem tudod elfelejteni őt . . . — Nem tudom elfelejteni Stefaniet . . . nem tudom . . . sosem is fogom tudni elfelejteni őt. . . És ez borzasztó . . . — Borzasztó, Jánoskám, borzasztó . . . És most már Pál is sirt. Úgy mint a kis gyermek­, aki testvére bánatával vele sír. — Sosem tudom őt elfelejteni... nem . . . Ez a legnagyobb nyomorúság, ami engem ér­hetett, ez, hogy Stefanie elhagyott . . . Ste­fanie . . . Ezt nem bírom ki . . . Pál felállt. A szobát megfakító hajnali szür­keségben végtelen fájdalommal nézte fivérét, akinek arca olyan volt, mint egyetlen nagy könygödör. Le nem irható szánalom fogta el, amikor látta, hogy a szemből folyó sós víz ho­gyan cserzi a vértestiszt arcának bőrét vö­rösre, hogy pusztul el ez a férfiú egyetlen, hó­napok óta tartó sírásban. — Haljunk meg — mondta most Pál hirte­len, szinte isteni sugallattól megvilágosodva. János arcát fényes, üdvösséges mosoly fu­totta be. — Meghalni — mondta — oh! . . . Pál már elhozta az asztalról a sárga ópiumos üvegcsét, ami a könyvek közt feküdt. Végig csókolta fivérének egész arcát, át­ölelte, öt keresztet vetett, / ■' ■ ' m----■' ■ n­ i «a — Előbb te — mondta — aztán én . .. Együtt fogunk pihenni otthon, a hideghéti te­metőben . . . Várj, ezt még felirom. És Pál visszafutott az asztalhoz. Hirtelen néhány német szót irt a grazi rendőrség szá­­mára egy cédulára. — Palikám — szólt János az ágyból — írd azt is rá, hogy Stefaniet üdvözlöm . . . én üd­vözlöm . . . Pál ezt is a cédulára irta, sietős-reszketve. (Amikor az utolsó betűt irta, a ceruza hegye elő­törött a papiroson.) Azután visszament az ágy­hoz, a fivéréhez: — Jánoskám — suttogta­mz Isten veled . . . Mindjárt jövök én is . . . És az ópiumos üveget a bátyja sovány aj­kához értette . . . — Te nem... te ne halj meg Palikám! ■— mondta János, mintha ez csak most jutna eszébe. De a kisebbik Hideghéty már öntötte beléje a véget hozó cseppeket. János szeme lecsukó­dott. Pál még egy csókot lehelt rája, azután ki­itta az üvegből a rá eső testvéri részt. Élettelenül — a halálban is alázatos hódo­lattal — bukott el az ágy előtt, amelyen az idősebbik vértes hadnagy holtan feküdt. A ki­sebbik vértes hadnagy lent feküdt a fivére ágya mellett, a szállóbeli rossz, kis lábpokrócon. Úgy feküdt ott, mint az alvó hit­eb, vagy mint az őrtálló katona, akit távoli ellenség golyója szi­vén ér és aki hangtalanul terül el azon a helyen, ahová öt királya állította. Ú­ I PESTI NAPLÓ 1913 május T.­­ Budapest­, csütörtök 103. szám. 3 Budapest, április 30 A vallás- és tanulmányi alapra felügyelő bizott­ság. A király Csernoch János hercegprímást a vallás- és tanulmányi alapra felügyelő és azok keze­lését ellenőrző időleges bizottság társelnökévé Szmrecsányi Lajos egri érseket, gróf Khuen- Héderváry Károlyt pedig a bizottság tagjává folyó 1913. évi október 31-ig, amennyiben pedig a nevezett alapok kezelésének ellenőrzése iránt időköz­ben esetleg másnemű intézkedés téteznék, az annak életbeléptéig terjedő időre kinevezte.

Next