Pesti Napló, 1913. augusztus (64. évfolyam, 181–206. szám)

1913-08-01 / 181. szám

Megértik egymást. Ha lovag Krobatin hadügyminiszter és gróf Berchtold külügyminiszter zárt ajtók mögött tanácskozik, a magyar közvélemény már jól tudja, hogy a két előkelő férfiú purparléja rengeteg pénzébe kerül. A mi szerepünk a vádlottéhoz hasonlít, aki mikor a bíróság ítélethozatalra visszavonul, csu­pán a kulcslyukon át lesheti, minő sors vár reá, mily büntetésben marasztalják. A had­ügyek és a külügyek minisztere egy hosszú órán keresztül folytatott megbeszélést és bár a verdikt kihirdetését elhalasztották, az ítélet kétségtelen: száznyolcvan millió korona pénz- és ötvenezer újoncnyi véradóval sújt­ják Magyarországot. A tanácskozás minden perce tehát csengő ércben három mil­liónkba, piros vérben kilencezer polgá­runkba került. Még jó, hogy hatvan perc elegendő idő volt ahoz, hogy megértsék egymást. ők értik egymást: Berchtold és Kroba­tin. Aztán Stürgkh osztrák miniszterelnök és Zalevszky, osztrák pénzügyminiszter, akiket szintén bevontak a megbeszélésbe. Mi azonban nem értjük őket. A koldus or­szág koldus népe úgy néz feléjük, mint a felperzselt falu kifosztott lakossága a tova­­n­yd­ő írtartalókokra. Mit gondolnak, honnan sajtolják ki Magyarországból ezeket a mil­liókat? Évtizedek óta az osztrák hadsereg fej­lesztésének, emelésének céljára sárgultak a magyar zónákon a végtelen búzakeresztek, ezért szüreteltek a hegyoldalakon, miattuk dolgozott a késő éjszakába az iparos és látott-futott a kereskedő. Mindent a hadse­regért! Az ország gazdasági, kulturális és társadalmi fejlődésének kerékkötője a had­­ gr ------r/ii-TT- —I-------i-------------r-y ---------------a sereg volt. Szárnyalásunknak szuronyok állották az útját, előretörésünk elé ágyu­­parkok látogatták torkukat. Ami pénzünk, életerőnk, munkakedvünk volt, korunk ereje, agyunk munkája, egy talentumos nemzet minden érve­lése a nagyhatalmi presztízs és ezt a fikciót szolgáló közös had­sereg ápolására fordíttatott. Most már semmink sincs. Kimerültünk. Elszegényed­tünk. A kedvünket szegték. Megaláztak. A törvényeinket, alkotmányunkat eltiporták. Hát mit akarnak, mit gondolnak? A fél országot elmosta az árvíz, sok százezer ember a legszükségesebbeket nél­külözi, mert az elszegényedett magyar tár­sadalom nem nyújthat nekik segítő kezet. A lelkiismeretlen kormányzat mit is törődnék a felső vidékek és Erdély szörnyű katasz­trófájával, amikor ott történetesen nincs képviselőválasztás. Az iparunk pang, a ke­reskedelmünk kétségbeejtő állapotban, a latár­er osztály a teljes anyagi csőd szélén, nincsen pénz életszükségletekre, kórházak előtt haladnak a betegek, már elég szalmazsák sincs a befogadásukra, köz- és önveszélyes őrültek bolyongnak tolonc­­­ után, az elmegyógyintézetek képtelenek el­látni az anyagot és­ száznyolcvan millió újabb teher mázsás súlyát érezzük a fejünk felett, mert Berchtold és Krobatin egy óra hosszat csevegtek és megértették egymást. Ismételjük, mint már annyiszor, hogy a hadseregünknek nem vesszük hasznát, a hadseregünk, mint valamely falánk élősdi, csak pénzünkbe, vérünkbe kerül, anélkül, hogy a legparányi­bb eredményt is jelentené számunkra? A balkáni megrázkódtatás földrengéshez hasonlatosan hatott reánk, bár nem ért el határainkig, annyi romlást és pusztítást okozott, oly idegfeszítő, végsőkig zaklató pillanatokat produkált az ország gazdasági életében, amelyek szinte egy hadjárattal fölérnek. Hiába ontjuk vérün­ket a közös hadsereg kiszáradt ereibe, ez az intézmény nekünk nem sokat jelent, a vérveszteségünk pedig pótolhatatlan. Ez a szörnyű áldozat nem szolgál és nem szolgálhat másra, mint hogy lépést tartsunk patrónusnak, Németország fegy­verkezésével. A német birodalom az angol birodalommal konkurrál a tengerek hege­móniájáért. A porosznak és a britnek élet­érdeke ez a lázas, milliárdokat emésztő ké­szülődés. Nekünk azonban más életérde­keink vannak. Az alkotmányosság és a tör­vények uralmának visszaállítás­­, a kor­rupció kiirtása, a békés munka, az erőgyűj­tés korszaka, ez Magyarország életének, jövőjének érdeke. Amíg egy ország népe kizárólag a had­seregért verejtékezik, hogy ugyanez a had­sereg a szuronyai hatalmával a politikai anarkia támasza és védőbástyája l­égvén, addig az ország népe sziklához láncolt Pro­­meteusz, a könyei csurognak, az ereje fo­gyóban és nincs aki segítsen rajta . .­. Iskoláink, korházaink az elgondolható legelhanyagoltabb állapotban sínylődnek, amíg Berchtold és Krobatin urak újra arról tanácskoznak, nem is egy esztendő óta immáron másodszor is arról tanácskoznak, hogy miképpen lehetne ez ország szegény népéből újabb áldozatokat kisajtolni. A­ nagyhatalmi, presztízs őrületéért történik minden. Ezt szolgálja alázatos engedelmes­séggel Tisza István, aki bécsi parancsra a legnagyobb külpolitikai baklövéseket kö­vette el. És ennek a balkezes külpolitikának a kedvéért sajtolnak ki az ország szegény népéből pénzt, vért és könyüt. Szerenád. Irta: Krúdy Gyula. „Éjlel, ablakok alatt, palánkok mögött áll­dogálni és mindig csak egy nőre gondolni,­­ bizonyára mindenki megpróbálta már az életben. Igazán nevetséges, hogy egy férfiú, aki nappal lehetőleg emelt fővel jár az utcán, éjszaka az el­­lágyulás és denevér szárnyán érkező gondola­tok hatása alatt, olykor még ostobaságokra ra­gadtatja magát: éjjel, ablak alatt ücsörögni, soha sem tudja meg senki, értelme semmi, hisz a hölgy tán lutri-számokkal álmodik ebben az idő­ben, vagy egy másik férfiúval . . . Puskin ver­seit mondogatni a fák alatt, holott senki más nem hallja meg, mint az éjszaka. Teremtem, nincs szégyenletesebb élet, mint egy szerelmes férfi élete!“ Hajdanában, mikor szükségesnek tartottam, hogy némi jegyzeteket tegyek az élményeimről, egy régi, flandriai vörösbe kötött könyvecskébe írtam e sorokat. Régen volt. Húsz éves voltam és mindenféle olyan dolgokat tapasztaltam, ame­lyeket azóta meglátni már érdemesnek sem tar­tok. Szerettem kocsin utazni egyik városból a másikba, neveket tudtam, amelyeknek viselőjét elfelejtettem, régi fogadókban, útszéli állomásokon tett tapasztalataimat szigorúan a könyvbe írtam, a Fehér rózsában egy Máli nevű hölgy volt a pincérlány és titkon franciául tanult, egy ország­úti csárdában a bormérő Ferenc Józsefről be­szélt, aki fiatal korában négy lovas hintón erre utazott, és egy kis városban, ahol bágyadtan le­ereszkedő lombozatú fák szegélyezték az utcá­kat és a harangütés úgy visszhangzott a hegy­oldalban, mintha a szomszéd városban szólalt volna meg a torony, a fekete csütörtökön bol­dogtalanul sovány macskák csavarogtak, egy udvaron piros bort ivott a házigazda ingujjra vetkőzve és régi újságot olvasott, az egykori kerekes kút kerekétől megfosztottan olyan méla­­búsan állongott a gyalogút mellett, mint egy idegen koldus, aki tán még a francia császár se­regéből maradt itt, bedőlt kápolna a hegyoldal­ban és a távolban egy folyó háta csillámlott törpe fűzfák közül, — a kis városban idegenül, ismeretlenül bolyongtam egy este, mert a fuva­rosom többet ivott a kelleténél és sehogy sem óhajtott a leereszkedő sötétségben tovább utazni. Valóban nem tudom már a város nevét, ta­lán a felvidéken volt valahol, mert csukott híd és szent­ szobros városháza volt benne. A fo­gadó a Mályvához volt címezve és a konyhán bizonyára dohos hordókat főztek vacsorára. Sé­tálni mentem, ismeretlenül, egyedül, miután egyébként józan fuvarosom ez estén minden­áron meg akarta „mutatni“ valakinek. Mintha egy kis sétatéren haladtam volna át, egy búsko­­mor kis kávéházban borzas hajába mélyesztett kezére támasztotta fejét a kaszinnó és képes új­ságot olvasott, egy zöldre festett kapu mögött kis korcsmaudvar látszott, ahol feketekabátos hivatalnokok komolyan szivaroztak törpe poha­­rak mellett, valahol messze fuvolázott valaki, ta­lán egy diák és a flóta hangjai „Ha elmegyek édes rózsám messzire . . .“ kezdetű dalt va­riálták. Lám, erre is vannak szívek, érzemények. Júniusi este volt és a diák tán megbukott a vizsgán. A sétatér elhagyott, szinte siralomházi ma­gányossággal feküdt a hegyoldalban. Délután bi­zonyára öreg emberek járnak ide, nyugalmazott tisztek vagy hivatalnokok és halottaikon vagy régi kedveseiken gondolkoznak. A padok felett álldogáló aka­k oly soványak és kétségbeeset­tek voltak, mint egy-egy elhibázott élet, amely a végén tüdősorvadásban múlik el. Régi kitaposott cipők és ódon szárnyaskabátok laknak a pado­kon, a tér apró kavicsai között szórakozott vo­nalakat húznak a töredezett sétapálcák, amelyek esetleg esernyőnyelek voltak ifjúkorukban. Itt üldögéltem és mindenféle szomorúsá­gokra gondoltam. Szegény kisvárosi nőkre, akik fru­frut viselnek, többet sírnak, mint nevetnek. Szomorkás férfiakra, akik a kuglizóban feljegy­zik hőstetteiket és hiába nevelik hosszúra kisuj­­jaikon a fényes körmöt,­­ a hercegnő soha el nem jött. Esti beszélgetésekre az elárvult asztal­nál és kényelmetlen ágyban. Kinek mennyi pénze van a városban? Jövő hónapban színészek ját­szanak a Mályvában, a cukorbajos Stern trafi- V 4 NAPLÓ ■gy.­­uc A fllllr, nittfibb batstral 10 fibte Hirdettek milliméter­számitás­at, díjszabás szerint Megjelenik hétfő Uvételével naponkint, ünnep után is. Budapest, 1913.­­ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Podmanicky-utca 12. Péntek, augusztus 1. Mai számunk 24 oldal.­ k

Next