Pesti Napló, 1913. december (64. évfolyam, 285-308. szám)

1913-12-03 / 285. szám

2 Budapest, szerda PESTI NAPLÓ 1913. december 3. 285. szám. mutatására fentartott tiszta, üres oldalakat. Ahová megindult pillantásunkat vetjük, csupa veszteség és újra veszteség. A tőzsde, a kereskedelem, az ipar, a kultúra, a poli­tika és társadalom, a monarkia tekintélye, szegény feldúlt országunk presztízse, a kül­politikai konstellációk — sehol a nyereség­nek halvány reménye, mindenhol fekete fel­hők borítják az égboltozatot, a szívek félre­vert harangja cseng a fülünkben, a néma­ságnak is panaszos zengése van. Mily törpe, mily kicsinyes mindez az ország veszteségéhez! Elveszett az alkot­mány, elvesztek nemzeti létünk fundamentu­mai, az isteni eredetű igazságba vetett fa­natikus hitünk, — az egyetlen fanatizmus, amely tiszteletreméltó! — emberi méltóság­nak szent érzései, intézmények, törvények, dicsőséges múltúak hagyományai. 1913, felejthetetlen veszteségek éve, ke­serű daccal, megalázva, de a jobb jövőbe vetett törhetetlen hittel tekint feléd minden igaz polgára a magyar hazának! ... Budapest, december 2. , sajtójavaslat ellen. A kolozsvári egyetemi if­júság nagyszabású gyűlés keretében tiltakozott a kormány sajtójavaslata ellen. Nagy László jogszi­gorla üdvözölte a nagy­közönséget s elnökké Ko­vács Gábort és Veres Jenőt választották. Az ifjúság szónokainak lelkes beszéde után dr. A­p­á­t­hf­y István szólott. Kifejezést adott azon meggyőződésé­nek, hogy ha az önképző körben egy diák így fo­galmazta volna meg dolgozatát, mint ahogy a sajtó­­törvényjavaslat van csinálva, az illetőt kidobták és kifütyölték volna , ha egy jogszigorló olyan abszurd dolgokat állított volna Balogh Jenő egyetemi tanár előtt szigorlatán, am­inek az­­ő javaslatában vannak,­ kérlelhetetlenül elbukott volna. Sivár a lelke az olyan embernek, aki azt vallja, hogy ő mindent el­ért, amire az életben törekedett, mert minden meg­oldott feladat szegényebbé és minden megoldatlan gazdagabbá teszi a lelket. Minél nagyobb Szabadság, a helytállás és kötelességteljesítésért való teljes fe­lelősség: ez lesz a legjobb sajtóreform. Fog jönni egy kormány, mely a több szabadság és több mél­tányosság elvét tartva szem előtt, eltörli a sajtósza­­­badságot elkobzó törvényt s olyat alkot, amely az alkotmányt és az emberi fejlődés biztosítéka lesz. Kun Béla a szociáldemokraták és dr. Szacsvay József a függetlenségi párt nevében beszéltek még a népes gyűlésen. — Az, akit a Bálint bácsi feleségül akar venni? *— Az. —­ El fogom intézni, — fogadkozott Uczsa — úgy elintézem, mint még soha! — Értsd meg jó!, — magyarázta Borbála néni — nem az a fő, hogy elcsábítod, hanem az, hogy megszöktesd. — Bocsánatot kérek, Borbála néni, de a kettőt bajos egymástól elválasztani. Van bizo­nyos szervi összefüggés a kettő között . . . — Jó, jó, nem vagyok kiváncsi a részle­tekre. Itt van háromszáz forint kiadásokra. — Csókolom a kezét. Eltette a pénzt, aztán kissé halkított hangon kérdezte: — És ha netán, kérem nem lehet semmit sem tudni, következmények merülnének fel. — A család vállalja az összes következmé­nyeket! — kiáltotta Borbála néni az ő energikus modorában. Annyi bizonyos, hogy Dezső soha életében nem vett semmit olyan komolyan, annyira lelki­­ismeretesen, mint a most reá bízott feladatot. Még aznap megismerkedett Kitka Judittal, egy kedves, üresfejű, fecsegő teremtéssel. A do­log azért ment olyan könnyen, mert az óvónő örült, hogy a Nyéki-család egyik tagja közeledik hozzá. — Egész nyíltan megmondotta: — Csak legyen szerencsém, a Bálint bácsi is örülni fog, ha megtudja. Hallom, hogy meny­nyire gyűlölnek engemet az ön rokonai, amiért a Bálint bácsi el akar venni feleségül. Hát tehe­tek én arról? És kinek mi köze hozzá, hogy öt­­ven évvel idősebb. Az az én bajom. Bizony én is Flotta-parádé. A jó öreg Montecuccoli admirális idejében megszoktuk, hogy cserében a dermesztő követe­lésekért, melyeket minden költségvetése beter­jesztésénél, minden delegációs ülésszak alkal­mával elénk rakott, egy-két lelkesítő szóval szolgált viszonzásul. Ilyennel például, hogy: tengerre magyar! Ezt igy mondotta el magyarul, így tanulta rettentő fáradtsággal, hogy érzékenyüljünk el és boruljunk lábai elé és do­báljuk bele a tengerbe minden pénzünket. Ez a Haus admirális, aki a delegáció keddi ülésén a tengerészeti költségvetést képviselte és ismer­tette, ez rideg legény, ez nem tü­zelgett, nem csiklandozott, ez egyszerűen azt mondotta, hogy ennyi pénz kell, tessék fizetni és tessék elké­szülve lenni reá, hogy a jövő esztendőtől kezdve még több és mindig több áldozatot fogunk köve­telni a tenger számára. A katonai terhek tébolyító emelése mellett is lélekzetet elfojtva kell megállani ama tempó láttára, melyben a tengerészet kiadásait növelik. A forma, a külső nagyon szerény. Az admirális előrebocsájtja, hogy az 1914. év első felében nem egészen másfél millióval költenek többet, mint az előző év második szakában. De több mint negyvenhét milliót költenek el kü­lön, a Dreadnought építésekre 1911-ben megálla­pított programol félévi részlete gyanánt. És kü­lön negyven milliót számolnak el olyan kiadásokra, amelyek állítólag a balkáni haloom miatt váltak szükségessé. A tengerészeti költségvetésnek ez a részlete a legfélelmesebb és legfelháborítóbb. Körülöttünk szárazföldi háború folyik, mely igaz — a bécsi diplomácia jóvoltából — könnyen magával ránt­hat bennünket, de valószínű ellenfeleink ,S­z­e­r­­­bia és Montenegró, részben teljesen ten­gerpart nélküli, részben két propellerből álló tengeri haderővel felszerelt országok. És ez, ellen­felek miatt hadiállapotba helyezték az­­es­g­é­s­z flottát, behívták az összes használható és el­helyezhető tartalékot és kidobtak ez csak most derül ki, Haus admirális expozéjából — és kidobtak negyven milliót, Ki ellen készülődtek a tengeren. Anglia az egész balkáni krízis alatt irántunk aránylag barátságos magatartást tmisi­jobb szeretném, ha fiatalabb lenne, teszem, olyan, mint ön . . . Nem azért, de mégis ... És el­végre csak nem utasíthatok vissza egy olyan nagy vagyont? Az egyszerűen lehetetlen! Azt szegény leánynak nem szabad tenni. Nem igaz? A választ be sem várva, folytatta: — Bizony, nem tagadom, én krumplilevesen nőttem fel. Többször ettem krumpllevest, mint nem . . . Most jobb falatokra vágyakozom . . . Azt hiszi, hogy itthon maradunk? Szó sincs róla... Tengerre megyünk. Először a Fehér-tengerre, azután a Fekete-tengerre, azután a Vöres-ten­gerre . . . Azt hiszem, van még valami más szinű tenger is. Sárga? Nem? — Lehet. — Majd megnézem a mappán, ha utazunk... Mert én rettenetesen unom Magyarországot, oly kicsi, olyan csekély, olyan, hogy is mondjam? És beszélt, jobban mondva, fecsegett feltar­­tózhatatlanul. Dezső már ötödik nap járt hozzá, de még egy bókot nem tudott elhelyezni, nem­hogy vallomást. Mindig kábult fejjel ment el a láto­gatásból és érezni kezdte, hogy ezzel a lánynyal nem fog boldogulni, ez lefecsegi legnemesebb igyekezetét. Ugyanakkor, nyári vakáció lévén, hazajött látogatóba a megyei székvárosból tudós Nyéki István tanár, ki a gimnázium felsőbb osztályai­ban a történelmet tanította. Ő maga is tele volt történelmi tanulságokkal és csorbítatlan emberi jogokért való rajongással. Mindjárt első este, a családi tanácskozás során, közölték vele, hogy micsoda veszedelem fenyegeti a családot az óvónő személyében. És a tanár úr általános­ és kínos meglepetésre így átkolta körül külön álláspontját. tett; minden esetre feltétlenül és jóhiszeműen bé­kés szándékú volt. Olaszországról maga Tisza tartotta szükségesnek hangsúlyozni a delegáció ülésén, milyen forró szerelemmel van eltelve irántunk, — már­pedig Tisza szavát csak el kell hinni. Igaz, hogy volt flotta-demonstráció, volt parádé. Ez került hát negyven millióba, a presztízst őriztük olyan összegen, melyen meg lehetett volna vásárolni egész Montenegrót és egész Albániát. Ha az egész Balkán-szövetség, háta mögött Oroszországgal, csupán annyit akart volna elérni, hogy Ausztria-Magyarországot meddő fegyverkezésre, hiábavaló pénzkidobásra kényszerítse, ezt a célját, sajnos, fényesen el­érte. Ehez az eredményhez azonban nem volt elégséges az ortodox diplomaták ügyessége. A Ballplatz kétségbeejtő tehetetlensége volt a legjobb segítőtárs. A külön balkáni kiadásokat nem is szá­mítva, öt év alatt megháromszorozód­­tak tengerészetünk költségei. Nem eszeveszett fegyverkezés ez? Tengerpartunk alig van, a bé­csi imperializmus elhagyta már legszebb álmait: Szalonikit s Albániát és mégis olyan tempóban növelik a flottát, amilyet A­nglia sem ismer. Há­rom évvel ezelőtt, amint már említettük, öt évre osztották fel a hadsereg és a flotta fejlesztésére való kiadásokat. Hadügyminiszter és admirális akkor szinte megesküdtek, hogy ezzel hosszú időre ki vannak elégítve. Hogy a hadügyminisz­ter hogyan tartotta be ígéretét, arról nem kell beszélni. De a flottaépítési programmot is túllép­ték már az első esztendőben. Most úgy áll a helyzet, hogy 1915. helyett már 1914-ben befeje­zik a külön flottaprogrammot. Haus admirális elég vakmerő azt állítani expozéjában, hogy ez­zel eltűnnek ezek a külön kiadások. De ugyan­ebben az expozéjában ismételten hangsúlyozta, hogy a Monarch csatahajóosztályt pótolni kell, hogy erre a célra külön összeget — évente leg­alább száz milliót vesznek fel a költsége­vetésbe, mihelyt lehet. Mihelyt lehet, vagyis abban a pillanatban, midőn a mostani flotta­­program­mot végrehajtják. Ezért kellett hát sietni vele, ezért kellett egy évvel hamarább be­fejezni, mint ahogyan tervezték. Általában semmi komolyság sincs az egész programm­adásban;­­minden évben s most már — Kedves atyámfiai! Hogy Bálint bátyánk mit tesz, mit nem tesz: nősül, nem nősül; fiatalt vagy öreget vesz el, ahoz nekünk, rokonoknak, semmi közünk sincs. Ez az ő legsajátabb emberi joga, melyet senkinek sincs joga egy ujjal is érin­teni. — Node hetvenegy éves korában! kifu­tatta a vaskereskedő indignálódva. A tanár tüzes tempóban folytatta: — És ha százéves lenne. A kora különben is mindig relatív valami. Vannak emberek, akik hetvenegy éves korukban épp oly rugalmasak... — Ez szamár beszéd! — kiáltotta egy má­sik Nyéki. — Ilyen hülyeséget csak tanár beszélhet észr szel — kellemetlenkedett a vaskereskedő. De a tanár nem hagyta magát. — Amit mondottam, állom! —• kiáltotta ren­dületlenül és hozzátette fenyegetően: _ Sőt tovább megyek egy lépéssel, meg­mondom magának Bálint bácsinak véleményemet ebben az ügyben. És beváltotta fenyegetését, amint az törté­neti szellemben nevelkedett embertől várni le­hetett. Az öreg nábob vértelen ajakkal és reszkető inakkal hallgatta öcscsének lendülő ékesszólását az emberi jogokról általában és az ő házassága ügyében speciálisan. — Ismétlem, — szavalta a tanár ideális ter­hességgel — nősüljön meg, ha kivánja! Ne kér­dezzen senkit . . . Jobb, ha ma teszi, mint hol­nap. Nekem, mint rokonnak, semmi más szere­pem nincs ebben az ügyben, mint az Ég áldását kérni a frigyre . . . Minden jót kívánok! . . . Aznap este a nábob beállított húgához.

Next