Pesti Napló, 1914. december (65. évfolyam, 303–332. szám)
1914-12-13 / 315. szám
PESTI NAPM5TRI. Sztrivi a háború okai Elmondotta: gróf Andrássy Gyula A Budapesti Központi Segítőbizottság szombaton délután rendezte ötödik háborús délutánját. A Ritz-szálló nagyterme teljesen megtelt előkelő közönséggel, amely érdeklődéssel várta gróf Andrássy Gyula előadását a háború okairól. Andrássy a nagy államférfiak éleslátásával pontosan analizálta a nemzetek mostani mérkőzését, tisztán, meggyőzően fejtette ki azokat az okokat, amelyek e háborúra vezettek. A mi önvédelmünk kényszerűségével szembeállította Francia- és Oroszország, valamint Anglia helyzetét és politikáját a háború előtt és megmagyarázta, miért folytatott Németország nagyszabású gyarmatpolitikát. Andrássy előadása nyomán világosan alakult ki a mostani háború előzményének képe, mindenki előtt tisztán állottak a mostani hálorn okai. — A jelenlegi háború — kezdette előadását — a legborzasztóbb csapások egyike, amely Európát érte. Különösen fájdalmas a mai korban egy ilyen háború, mert mindig nagyobb ellentétbe jön a közérzülettel, a civilizált emberiség öntudatával, nemcsak azáltal, hogy nagyobbak mintegy a fizikai kunok, de azért is, mert a humanizmus képezte legkiválóbb jellemvonását a múlt század fejlődésének. Valóban borzasztó, ha az ember meggondolja, hogy Shakespeare és Goethe nemzete mily benső gyűlölettel, milyen keserűséggel küzd egymással, kegyelmet egymásnak alig adva. És önkéntelenül mindnyájunkban, minden érző és gondolkodó ember szívében feltámad az a nagy kérdés, van-e joga a társadalomnak, az államnak, a nemzetek egyes fiaitól ilyen szenvedéseket, áldozatokat követelnk egy nagy nemzetnek, amely századok óta él, a jelenben küzd a jövőért, igenis mindent van joga megkövetelni az egyestől, azt is, hogy áldozatot hozzon, ha szükséges. De természetes, hogy minél nagyobb kínokkal, veszélyekkel jár egy háború, minél nagyobb az ellentét a modern kultúra és a háború között, annál inkább meg lehet követelni, hogy csak olyan háborút vívjunk, amely elkerülhetetlen, szükségszerű, amely nem ambícióból, nem hódítási vágyból ered, amelyet ellenfeleink ránk kényszerítettek. S ezért az a kérdés, hogy volt-e jogunk ma a nemzettől ezt az irtózatos áldozatot kérni? Volt. Hibás motívumok, presztízskérdések, ambíciók idézték-e elő a háborút vagy tisztán önvédelem? Azt hiszem, kizárólag csak önvédelem és ezen meggyőződésemet szeretném a hallgatóságomba átültetni. — Sem Ausztria-Magyarország, sem Németország abszolúte semmi olyat nem követett el, ami a többi államok létét fenyegette volna. Ausztria-Magyarországra rá akarták fogni, hogy agresszív lépés volt az annexió. Oroszország kifogásolta, de az első perctől az utolsóig jóváhagyta ottani politikánkat. Az utolsó Balkán-háborúban is panaszkodtak, hogy agresszívek voltunk, pedig majdnem a bárgyúságig türelmesek és engedékenyek voltunk. Ha valami eljárásunkkal előidéztük ezt a háborút, úgy kizárólag csak azzal, hogy olyan békülékenyek, szelídek voltunk, hogy elhihették, hogy nincs életerő bennünk. Most azzal támadnak, hogy agresszívek voltak azok a lépések, amelyeket a szegény trónörökös meggyilkolása után kormányunk csinált. Megengedem, hogy a szuverenitásba ütköző lehetett, hogy bizonyos közegeinknek ott joga legyen, de kérdezem, nem ütközött-e a mi szuverenitásunkba, amit ott csináltak? Hiszen egyszerűen el akartak tőlünk bizonyos területeket venni, összeesküvéseket szerveztek, nyíltan hirdették, hogy ahol vagyunk, nincs ahhoz jogunk. Nem sértette-e ezzel a mi jogainkat százszorta jobban, mint mi a követeléseinkkel? — Reánk nem lehet azt fogni, hogy akartuk a háborút. De kérdés, hogy Németország nem követett-e olyan politikát, amely a többiét fenyegette? Nézetem szerint nem. Németország békepolitikát folytatott mindig. Leginkább kifogásolták a marokkói kérdésben követett magatartását. Abban pedig a legkevesebb agresszivitás sem volt. Franciaország és Anglia a létező szerződések ellenére meg akarták hódítani Marokkót és ki akarták zárni ebből a kérdésből Németországot. A francia és német közvéleményegyaránt elismerte, hogy legjobban járt az osztozkodásnál Franciarország. Ez a mostani hadjárat minden ízében az entente-hatalmak kihívó, agresszív magatartásának , következménye. Tulajdonképpeni ok Oroszország magatartása. Oroszországban régóta két áramlat küzd egymással: az egyik, amely Ázsia felé kívánt terjeszkedni, a másik, amely azt találta, hogy Európában van missziója, a Dardanellákat és a Boszporuszt kell uralnia és a Balkánt alávetni. A jelenlegi háborúnak oka, hogy ez az utóbbi irány lett erősebb Oroszországban, hogy magáévá tette Szerbia agresszív céljait, annyira, hogy nem akarta többé Szerbia megalázását sem eltűrni. Pedig Szerbia nemcsakHercegovinát és Dalmáciát akarta, akarta a Bánátot, az összes délszláv vidéket. Oroszország sohasem merte volna a háborút megkockáztatni, ha nem tudja, hogy segítőtársai lesznek és éppen ezért nagy felelősség van Franciaországon és Anglián. Franciaország magaviselete teljesen érthető, a reváns dominált ott. A német császár egész ambícióját abba fektette, hogy kibéküljön a francia közönséggel, de lehetetlenség előtt állott addig, míg a franciák vissza nem szerezték az országrészeket, vagy nem jöttek rá, hogy képtelenek erre. Ezért volt Franciaország támasza és ez volt egyik főtényezője Oroszország elhatározásának. De ehhez szükséges volt Angliának szerepe is. Hogy mi vezette Angliát magatartásában, arra nehéz a választ egyhamar megadni. Kizártnak tartom, hogy hódítási vágy, hogy bizonyos német kolóniát akart volna szerezni, hisz egy olyan nagyhatalom, mint Anglia, sokkal többet kockáztat egy háborúban, mint amit nyerhet. Az igazi ok Anglia csúnya tulajdonságaiban rejlik. Az irigység és a félelem vezette, félt, mert a németek flottát fejlesztettek. Egész literatura van Angliában, amely bizonyítja, hogy ennek a flottának célja megtámadni Angliát. Lord Roberts történelmileg hamis okokkal akarta bizonyítani, hogy Németország tervbe vette Anglia legyűrését. De azért nem követték tanácsát, hogy behozzák az általános védkötelezettséget; ettől az áldozattól visszariadtak, hanem e helyett mind mélyebben belementek a kontinentális szövetség politikájába, ami eddig ellenkezett az angol tradíciókkal. Anglia büszke volt arra, amit splendid isolalion-nek nevezett, hogy fentartja szabadkezét és sohasem fog abba a helyzetbe jutni, hogy más érdekekért vérezzen. Most csupa félelemből belement ebbe a politikába és bár nézetem szerint most sem volt kötelező a szerződés, mégsem merte a háborúban magára hagyni Franciaországot. Semmi más nem vezethette Angliát, mint az a hit, hogy ha leverik Franciaországot, következni fog- nemsokára Anglia legyőzése. Ez volt egyik oka, hogy, Oroszország szint mert vallani Szerbia mellett, gyilkosságok mellett, forradalmak mellett. — A német flottának sohasem volt célja a hódítás. A német flotta fejlesztésének egyszerűen célja, hogy Németországnak erős exportja van, Németország lakossága gyorsan és rohamosan szaporodik, ennélfogva abban a helyzetben akart lenni, hogy nagy világgazdasági, világpolitikai kérdéseknél számottevő tényező legyen a tengereken túl is. A német csák Mikhál írta : Lövik Károly Mikhál, ahogy az orvos rendelte, nagy vargabetűt csinálva sétált a hivatalából ebédre. Csípős téli délután volt, a nap, vörhenyes fénynyel, kicsiny koronggal, akárcsak a színpadi nap állott az égen, bele lehetett nézni az arcába, se nem melegített, sem árnyékot nem vetett Mikhál keresztülballagott a Halászbástyán, lement a Király-lépcsőn, és a kihalt budai Dunaparton végig haladva fordult be az új hídra. Ebéd után kocsit hozatott, kihajtatott a ligetbe, még egy félórát sétált az Iparcsarnok előtt, a zúzmarás bokrocskák közt, és a kineveztetésére gondolt. Végre tehát az osztály élére került, elérte türelmes ábrándjainak célpontját, megfogadta magában, hogy még csak tíz évig fog szolgálni, azután nyugalomba vonul, valamelyik Duna menti városkába, ahol jó az ivóvíz, friss hegyi levegő van és ahol talán vadászat is akad. — És Lea? — jutott hirtelen az eszébe. Tovább szőtte a gondolatait; igen, a falunak nem szabad messzire feküdnie a fővárostól, minden héten egyszer be fog jönni a helyi érdekű vasúttal, olykor írhatnak is egymásnak. Hogy végleg elszakadjon tőle, lehetetlennek tartotta; tizenöt éves viszony volt és, ha visszagondolt elmúlt életére, egy sima hivatalnoki pálya apró mérföldköveire, a Lea körében találta meg annak boldog óráit. Egy ideig szó volt róla, hogy az asszony elvál az urától, de azután mind a ketten úgy vélték, hogy a házasélet többnyire kiábrándulás, és az asszony a gyermekeitől sem akart megválni. Mikhál most maga előtt látta a két leányt, amint a szeme előtt nőttek föl, mind a kettő szőke volt, a nagyobbik már néha összeszorított ajakkal nézett reá és tartózkodva nyújtott neki kezet. Bizonyos, hogy gyanakodott, pedig mindig ügyeltek a külszínre, a férj a tizenöt év alatt soha sem sejtette meg a valóságot. — Igen — szólt Mikhál magában — lassan barátsággá kell átalakulnia érzelmünknek, az ifjúság évei eltűntek! Szükségem van valakire, akivel olykor kibeszélhetem magamat, és néha egy női tanács többet ér a legbölcsebb megfontolásnál, a nők érzéke biztosabb és finomabb. És a két leányra is gondolni kell, maholnap férjhez mennek, és Leának unokái lesznek. Szeme előtt fölelevenedett a még mindig karcsú, szeszélyes, mosolygó és törékeny asszony, amint a kandallóra támaszkodva cigarettázik, amint fázósan húzza össze kivágott ruháján a prémet, amint a színházi páholyban hirtelen, óvatosan szorítja meg lovagja kezét, és a szíve megtelt melegséggel. Maga előtt látta a jövőt, amint őszülő halántékkal mondják el egymásnak a gondolataikat, apró gondjaikat, békén fakuló emlékeiket, és amint az öregség az őszi estén lassan kilép a kandallóból és halkan a vállukra teszi a kezét. Azután Mikhálnak az eszébe jutott a törvénytelen fia, akiről gondoskodni kívánt, de senkivel se merte őszintén megbeszélni a dolgot, eszébe jutottak a kartársai apró cselszövései, amelyeket eddig magába fojtott, eszébe jutott a betegsége, amely lassan haladt előre, de amelyről senkinekse panaszkodhatott, mert mindenki azt hitte, hogy csak képzelődik és a gondolat, hogy mindezt elmondhatja Leának, halkan zsongott körülötte a fa'.'vtv- alkonyatban. * Este fölment Leához, szombatoar ilyenkor mindig náluk vacsorázott. Azhiaa bevezette a zongoraszobába, Lea az ablaknál ült és kinézett a hóba boruló utcára. Mikor Mikhál belépett, gyorsan végigsimított a homlokán és figyelmesen mosolygott. Megcsókolták egymást, azután leültek a sarokba, amelynek gőzkandallója, mint egy furcsa vértes vitéz csillogott a pálmaágak között. — Ah, Mikhál, ma rossz napom van, — szólt Lea és megfogta a férfi kezét. — Miért vagyok szomorú? Semmi se történt velem és mégis, minduntalan könyök tolulnak a szemembe, azelőtt az idegeim jobbak voltak. — Pár hétre el kellene utazniok, — felelte Mikhál megszeppenve — maguk nagy társas életet élnek és ez éppen ugy kifáraszt, mint a testi munka. Hogy lenne, ha én is szabadságot kérnék és Olaszországba mennénk? Az asszony mosolyogva vonta meg a vállát, egy ideig nem felelt, azután gyöngéden simogatta meg Mikhál halántékán az ezüst hajszálakat. Könnyen fölsóhajtott, gyorsan megcsókolta a férfi homlokát, majd más dolgokról kezdett beszélni, miközben a szomszéd szobából, a nyelvtani óráról egy-egy élesebb francia szó, mint egy madár rikoltása hallatszott át a szőnyegajtón. — A kinevezésem most már megjön szólt Mikhál szerényen és kezet csókolt Leának, — talán éppen az ötvenötödik születésnapra jön meg