Pesti Napló, 1914. december (65. évfolyam, 303–332. szám)

1914-12-13 / 315. szám

PESTI NAPM5­­TRI. Sztrivi a háború okai Elmondotta: gróf Andrássy Gyula A Budapesti Központi Segítőbizottság szombaton délután rendezte ötödik háborús délutánját. A Ritz-szálló nagyterme teljesen megtelt előkelő közönséggel, amely érdeklő­déssel várta gróf Andrássy Gyula előadását a háború okairól. Andrássy a nagy államfér­fiak éleslátásával pontosan analizálta a nem­zetek mostani mérkőzését, tisztán, meggyő­zően fejtette ki azokat az okokat, amelyek e háborúra vezettek. A mi önvédelmünk kény­szerűségével szembeállította Francia- és Orosz­ország, valamint Anglia helyzetét és politiká­­ját a háború előtt és megmagyarázta, miért folytatott Németország nagyszabású gyarmat­politikát. Andrássy előadása nyomán világo­san alakult ki a mostani háború előzményé­nek képe, mindenki előtt tisztán állottak a mostani hálorn okai. — A jelenlegi háború — kezdette elő­adását — a legborzasztóbb csapások egyike, amely Európát érte. Különösen fájdalmas a mai korban egy ilyen háború, mert mindig nagyobb ellentétbe jön a közérzülettel, a ci­vilizált emberiség öntudatával, nemcsak az­által, hogy nagyobbak mintegy a fizikai ku­nok, de azért is, mert a humanizmus képezte legkiválóbb jellemvonását a múlt század fej­lődésének. Valóban borzasztó, ha az ember meggondolja, hogy Shakespeare és Goethe nemzete mily benső gyűlölettel, milyen kese­rűséggel küzd egymással, kegyelmet egymás­nak alig adva. És önkéntelenül mindnyájunk­ban, minden érző és gondolkodó ember szí­vében feltámad az a nagy kérdés, van-e joga a társadalomnak, az államnak, a nemzetek egyes fiaitól ilyen szenvedéseket, áldozatokat követelnk egy nagy nemzetnek, amely szá­zadok óta él, a jelenben küzd a jövőért, igenis mindent van joga megkövetelni az egyestől, azt is, hogy áldozatot hozzon, ha szükséges. De természetes, hogy minél nagyobb kínok­kal, veszélyekkel jár egy háború, minél na­gyobb az ellentét a modern kultúra és a há­ború között, annál inkább meg lehet köve­telni, hogy csak olyan háborút vívjunk, amely elkerülhetetlen, szükségszerű, amely nem am­bícióból, nem hódítási vágyból ered, amelyet ellenfeleink ránk kényszerítettek. S ezért az a kérdés, hogy volt-e jogunk ma a nemzettől ezt az irtózatos áldozatot kérni? Volt. Hibás mo­tívumok, presztízskérdések, ambíciók idéz­ték-e elő a háborút vagy tisztán önvédelem? Azt hiszem, kizárólag csak önvédelem és ezen meggyőződésemet szeretném a hallgatósá­gomba átültetni. — Sem Ausztria-Magyarország, sem Né­metország abszolúte semmi olyat nem köve­tett el, ami a többi államok létét fenyegette volna. Ausztria-Magyarországra rá akarták­­ fogni, hogy agresszív lépés volt az annexió. Oroszország kifogásolta, de az első perctől az utolsóig jóváhagyta ottani politikánkat. Az utolsó Balkán-háborúban is panaszkodtak, hogy agresszívek voltunk, pedig majdnem a bárgyúságig türelmesek és engedékenyek vol­tunk. Ha valami eljárásunkkal előidéztük ezt a háborút, úgy kizárólag csak azzal, hogy olyan békülékenyek, szelídek voltunk, hogy elhihették, hogy nincs életerő bennünk. Most azzal támadnak, hogy agresszívek voltak azok a lépések, amelyeket a szegény trónörökös meggyilkolása után kormányunk csinált. Meg­engedem, hogy a szuverenitásba ütköző lehe­tett, hogy bizonyos közegeinknek ott joga le­gyen, de kérdezem, nem ütközött-e a mi szu­verenitásunkba, amit ott csináltak? Hiszen egyszerűen el akartak tőlünk bizonyos terü­leteket venni, összeesküvéseket szerveztek, nyíltan hirdették, hogy ahol vagyunk, nincs ahhoz jogunk. Nem sértette-e ezzel a mi jo­gainkat százszorta jobban, mint mi a követe­léseinkkel? — Reánk nem lehet azt fogni, hogy akar­tuk a háborút. De kérdés, hogy Németország nem követett-e olyan politikát, amely a többiét fenyegette? Nézetem szerint nem. Né­metország békepolitikát folytatott mindig. Leginkább kifogásolták a marokkói kérdésben követett magatartását. Abban pedig a legkeve­sebb agresszivitás sem volt. Franciaország és Anglia a létező szerződések ellenére meg akar­ták hódítani Marokkót és ki akarták zárni ebből a kérdésből Németországot. A francia és német közvélemény­­egyaránt elismerte, hogy legjobban járt az osztozkodásnál Franciar­ország. Ez a mostani hadjárat minden ízében az entente-hatalmak kihívó, agresszív maga­tartásának , következménye. Tulajdonképpeni ok Oroszország magatartása. Oroszországban régóta két áramlat küzd egymással: az egyik, amely Ázsia felé kívánt terjeszkedni, a másik, amely azt találta, hogy Európában van missziója, a Dardanellákat és a Boszporuszt kell uralnia és a Balkánt alávetni. A jelenlegi háborúnak oka, hogy ez az utóbbi irány lett erősebb Oroszországban, hogy magáévá tette Szerbia agresszív céljait, annyira, hogy nem akarta többé Szerbia megalázását sem eltűrni. Pedig Szerbia nemcsak­­Hercegovinát és Dal­máciát akarta, akarta a Bánátot, az összes délszláv vidéket.­­ Oroszország sohasem merte volna a háborút megkockáztatni, ha nem tudja, hogy segítőtársai lesznek és éppen ezért nagy felelős­ség van Franciaországon és Anglián. Francia­ország magaviselete teljesen érthető, a reváns dominált ott. A német császár egész ambíció­ját abba fektette, hogy kibéküljön a francia közönséggel, de lehetetlenség előtt állott addig, míg a franciák vissza nem szerezték az ország­részeket, vagy nem jöttek rá, hogy képtelenek erre. Ezért volt Franciaország támasza és ez volt egyik főtényezője Oroszország elhatározá­sának. De ehhez szükséges volt Angliának sze­repe is. Hogy mi vezette Angliát magatartásá­ban, arra nehéz a választ egyhamar megadni. Kizártnak tartom, hogy hódítási vágy, hogy bizonyos német kolóniát akart volna szerezni, hisz egy olyan nagyhatalom, mint Anglia, sok­kal többet kockáztat egy háborúban, mint amit nyerhet. Az igazi ok Anglia csúnya tulaj­donságaiban rejlik. Az irigység és a félelem ve­zette, félt, mert a németek flottát fejlesztettek. Egész literatura van Angliában, amely bizo­nyítja, hogy ennek a flottának célja megtá­madni Angliát. Lord Roberts történelmileg ha­mis okokkal akarta bizonyítani, hogy Német­ország tervbe vette Anglia legyűrését. De azért nem követték tanácsát, hogy behozzák az ál­talános védkötelezettséget; ettől az áldozattól visszariadtak, hanem e helyett mind mélyeb­ben belementek a kontinentális szövetség poli­tikájába, ami eddig ellenkezett az angol tradí­ciókkal. Anglia büszke volt arra, amit splendid isolalion-nek nevezett, hogy fentartja szabad­kezét és sohasem fog abba a helyzetbe jutni, hogy más érdekekért vérezzen. Most csupa félelemből belement ebbe a politikába és bár nézetem szerint most sem volt kötelező a szer­ződés, mégsem merte a háborúban magára hagyni Franciaországot. Semmi más nem ve­zethette Angliát, mint az a hit, hogy ha leverik Franciaországot, következni fog- nemsokára Anglia legyőzése. Ez volt egyik oka, hogy, Oroszország szint mert vallani Szerbia mellett, gyilkosságok mellett, forradalmak mellett. — A német flottának sohasem volt célja a hódítás. A német flotta fejlesztésének egy­szerűen célja, hogy Németországnak erős ex­portja van, Németország lakossága gyorsan és rohamosan szaporodik, ennélfogva abban a helyzetben akart lenni, hogy nagy világgazda­sági, világpolitikai kérdéseknél számottevő té­nyező legyen a tengereken túl is. A német csák Mikhál írta : Lövik Károly Mikhál, ahogy az orvos rendelte, nagy vargabetűt csinálva sétált a hivatalából ebédre. Csípős téli délután volt, a nap, vör­henyes fénynyel, kicsiny koronggal, akárcsak a színpadi nap állott az égen, bele lehetett nézni az arcába, se nem melegített, sem árnyékot nem vetett Mikhál keresztülballagott a Halász­bástyán, lement a Király-lépcsőn, és a kihalt budai Dunaparton végig haladva fordult be az új hídra. Ebéd után kocsit hozatott, ki­hajtatott a ligetbe, még egy félórát sétált az Iparcsarnok előtt, a zúzmarás bokrocskák közt, és a kineveztetésére gondolt. Végre tehát az osztály élére került, elérte türelmes ábránd­jainak célpontját, megfogadta magában, hogy még csak tíz évig fog szolgálni, azután nyu­galomba vonul, valamelyik Duna menti vá­roskába, ahol jó az ivóvíz, friss hegyi levegő van és ahol talán vadászat is akad. — És Lea? — jutott hirtelen az eszébe. Tovább szőtte a gondolatait; igen, a falu­nak nem szabad messzire feküdnie a főváros­tól, minden héten egyszer be fog jönni a helyi érdekű vasúttal, olykor írhatnak is egymás­nak. Hogy végleg elszakadjon tőle, lehetetlen­nek tartotta; tizenöt éves viszony volt és, ha visszagondolt elmúlt életére, egy sima hiva­talnoki pálya apró mérföldköveire, a Lea kö­rében találta meg annak boldog óráit. Egy ideig szó volt róla, hogy az asszony elvál az urától, de azután mind a ketten úgy vélték, hogy a házasélet többnyire kiábrándulás, és az asszony a gyermekeitől sem akart­ meg­válni. Mikhál most maga előtt látta a két leányt, amint a szeme előtt nőttek föl, mind a kettő szőke volt, a nagyobbik már néha összeszorított ajakkal nézett reá és tartóz­kodva nyújtott neki kezet. Bizonyos, hogy gya­nakodott, pedig mindig ügyeltek a külszínre, a férj a tizenöt év alatt soha sem sejtette meg a valóságot. — Igen — szólt Mikhál magában — lassan barátsággá kell átalakulnia érzelmünk­nek, az ifjúság évei eltűntek! Szükségem van valakire, akivel olykor kibeszélhetem maga­mat, és néha egy női tanács többet ér a legböl­csebb megfontolásnál, a nők érzéke bizto­sabb és finomabb. És a két leányra is gon­dolni kell, maholnap férjhez mennek, és Leá­nak unokái lesznek. Szeme előtt fölelevenedett a még mindig karcsú, szeszélyes, mosolygó és törékeny asszony, amint a kandallóra támaszkodva ci­garettázik, amint fázósan húzza össze kivá­gott ruháján a prémet, amint a színházi pá­holyban hirtelen, óvatosan szorítja meg lo­vagja kezét, és a szíve megtelt melegséggel. Maga előtt látta a jövőt, amint őszülő halán­tékkal mondják el egymásnak a gondolataikat, apró gondjaikat, békén fakuló emlékeiket, és amint az öregség az őszi estén lassan kilép a kandallóból és halkan a vállukra teszi a kezét. Azután Mikhálnak az eszébe jutott a törvény­telen fia, akiről gondoskodni kívánt, de sen­kivel se merte őszintén megbeszélni a dolgot, eszébe jutottak a kartársai apró cselszövései, amelyeket eddig magába fojtott, eszébe jutott a betegsége, amely lassan haladt előre, de amelyről senkinek­­se panaszkodhatott, mert mindenki azt hitte, hogy csak képzelődik és a gondolat, hogy mindezt elmondhatja Leá­nak, halkan zsongott körülötte a fa'.'vtv- alko­nyatban. * Este fölment Leához, szombat­oa­r­ ilyen­kor mindig náluk vacsorázott. Az­hiaa beve­zette a zongoraszobába, Lea az ablaknál ült és kinézett a hóba boruló utcára. Mikor Mikhál belépett, gyorsan végigsimított a homlokán és figyelmesen mosolygott. Megcsókolták egy­mást, azután leültek a sarokba, amelynek gőzkandallója, mint egy furcsa vértes vitéz csillogott a pálmaágak között. — Ah, Mikhál, ma rossz napom van, — szólt Lea és megfogta a férfi kezét. — Miért vagyok szomorú? Semmi se történt velem és mégis, minduntalan könyök tolulnak a sze­membe, azelőtt az idegeim jobbak voltak. — Pár hétre el kellene utazniok, — felelte Mikhál megszeppenve — maguk nagy társas életet élnek és ez éppen ugy ki­fáraszt, mint a testi munka. Hogy lenne, ha én is szabadságot kérnék és Olaszországba mennénk? Az asszony mosolyogva vonta meg a vál­lát, egy ideig nem felelt, azután gyöngéden simogatta meg Mikhál halántékán az ezüst hajszálakat. Könnyen fölsóhajtott, gyorsan megcsókolta a férfi homlokát, majd más dol­gokról kezdett beszélni, miközben a szomszéd szobából, a nyelvtani óráról egy-egy élesebb francia szó, mint egy madár rikoltása hallat­szott át a szőnyegajtón. — A kinevezésem most már megjön szólt Mikhál szerényen és kezet csókolt Leá­nak, — talán éppen az ötvenötödik születés­napra jön meg

Next