Pesti Napló, 1914. december (65. évfolyam, 303–332. szám)

1914-12-30 / 331. szám

6 Ihidaper, seeraa PESTI NAPLÓ IWOJ, dcefliflicr IW. TSAI. stftmJ? Kém­ut az orosz táborban Egy zászlós az északi harctér­ről küldött levelében leírja me­rész felderítő útját az orosz pozí­ciókon keresztül. Az ezred tisztjei beszélgetés közben emlí­tették, hogy azon a falun túl, amely a mi bir­tokunkban volt, tehát M. község előtt, egy út vonul el a mocsaras vidéken keresztül és hogy nagyon fontos lenne ránk nézve, ha tudnánk, megszállva tartják-e az oroszok ezt az utat vagy nem. Jelentkeztem, hogy éjszaka kikém­lelem az orosz állásokat. Este tíz óra felé kellemes meglepetés érte az ezredet: megérkeztek a tábori mozgó­konyhák. A levegő megtelt a frissen sült kenyér ínycsiklandó szagával és a sok éhes legény arca hirtelen földerült. Én is jól meg­vacsoráztam, azután lecsatoltam a „rüstungot" és jelentettem parancsnokomnak, hogy kész vagyok az indulásra. Bajtársaim szeretettel szorongatták a kezeimet és szerencsét kíván­tak a veszedelmes vállalkozáshoz. Elindultam. A messze távolban égő falvak lángjai festették pirosra a sötét égboltozatot, fegyve­rek ropogtak a mellettem balra elterülő völgy mélyében. Egy kis patak mentén haladtam előre, egészen a hadi útig, amelyet még erős osztrák­magyar őrség tartott megszállva. Az úton túl mocsaras területre jutottam, hirtelen térdig sülyedtem a csatakos, sűrű iszapba. Nagynehezen megint kivergődtem az útra. Az erőfeszítés annyira kimentett, hogy néhány percig lihegve álltam a biztos talajon, azután újra megindultam előre. Hamarosan eljutottam a mondott út vo­naláig. Hirtelen bizonytalan körvonalú, sötét testeket pillantottam meg a földön. Remegő kézzel markolom meg a revedverem agyát és óvatosan közelebb csúsztam. A sötét alakok nem mozdultak, csak mikor egészen melléjük értem, akkor láttam, hogy egyik sem él. Orosz gyalogosok voltak, akiket a mi ágyúink öltek meg. Lassan csúsztam tovább előre, míg az egész áttöltést áttekinthettem. Az út mögött vonultak , az ellenséges lövészárkok. Át­jutottam a töltésen és tovább akartam menni, de megint mocsárba kerültem. Nagyon óva­tosan mozogtam, hogy észre ne vegyenek és minden mozdulatnál mélyebben merültem a feneketlen pokolsárba. Szerencsére mégis el tudtam érni egy fát és ennek az ágaiba ka­­­paszkodva, megint száraz­földre értem, óvatosan előre lopózkodtam. Az út itt már valamivel jobb volt és gyorsabban jutot­tam előre. Elértem az első orosz lövészárkot; a hosszú, keskeny, földbevájt folyosó alsó vé­gében néhány szürke alak mozgott, de előttem nem állott senki. A legénység alkalmasint vacsorázni ment. Kenyérzsákok, fegyverek, töltény­övek hevertek mellettem a földön. Az árokból egy hajlásnál kimásztam és szorosan a földhöz lapulva, a szabad mezőn csúszva­mászva elértem­ M. község első házait A kis falu leégett házai között orosz gya­logság, lovasság és trón tanyázott Az utcán rengeteg holttest feküdt egymásra halmozva. Tüzéreink borzalmas pontossággal küldték a falura pusztító lövegeiket! Hirtelen hangokat hallottam. A sötétben néhány barna árny közeledett felém, élénken beszélgetve. Levetettem magam két orosz gya­logos holtteste közé a földre és vártam. A szí­vem vadul dobogott, ujjaim görcsösen szo­rongatták a revolver agyát. Az alakok lassan közeledtek, már csak öt lépésre voltak. Már­már azt hittem, hogy elvesztem, mikor hirte­len másfelé fordultak és elmentek. A falu mellett alacsony, bozótos domb áll. Nagy fáradsággal, lassan eljutottam a domb oldalára. Előszedtem a lábszárvédőm szijjai közül az odarejtett papírt és ceruzát és gyorsan felvázoltam a csapatok elhelyezését. Két ágyúüteg is állt a domb tövében, a tüzé­rek szorgalmasan hordták a cserjéből a muní­ciót Úgy látszik, ott álltak a trén-szekerek. Célomat elértem és most már elhatároz­tam, hogy visszatérek. Ugyanazon az úton, amelyen jöttem, óvatosan lépve, sokszor a földön kúszva, megint elértem a mi elő­őrseinket Gyakran feküdtem hosszú, félelmes per- I­cekig, szinte lélekzet nélkül a földön, mikor valami gyanús zaj riasztott meg az orosz lövészárok felől. Már hajnal felé járt az idő, mikor az első szuronyos magyar bakát megláttam. Még mindig lopózkodva, csúszkálva jutottam a lövészárokig és innen futva a vezérkarhoz. A tisztek öröm ujjongva fogtak körül, bajtár­saim valamennyien elhalmoztak szerencse­kívánataikkal. Parancsnokom is olyan elis­merő szavakkal üdvözölt, hogy egész nap alig találtam helyemet örömömben. Az én tudósításaim segítségével még az­nap kivertük az oroszokat minden állásukból és miután aviatikusaink jelentették, hogy segítőcsapatok is közelednek, azoknak a foga­dására is megtettük a kellő intézkedéseket. A homonnai közgyám naplója Az oroszok vendégszereplésének hiteles leírása .A Pesti Napló tudósítójától Miskolc, december 28. Hidvéghi Benő kir. tanácsos, tanfelügyelő útján sikerült megszereznem sógorának, Ador­ján Emil homonnai közgyámnak naplóját A közgyám volt az egyetlen intelligens ember, aki az oroszok vendégszereplése alatt Homonnán tartózkdott. November 22-től, amikor az első orosz megjelent Homonnán, az eseményekről naplót vezetett és hitelesen megírta az invázió min­den egyes említésre érdemes fázisát. Különös érdekességet kölcsönöz Adorján Emil naplójának az, hogy a homonnai köz­gyám az oroszoknak már 1849-iki betörését is átélte. A napló szó szerinti szövege a következő: November 22. Sárika a gyermekkel elutazott délelőtt Miskolcra. Este 5 órakor jött Tóni azzal, hogy Koskócot már lövik a muszkák. Este 6 órakor Endre is megjött a gépészekkel, ők már srapnel-tűz között menekültek Koskócról. November 23. Ágyúdörgés Koskóc felől, Endre a gépészekkel és a két Goldbach-fiúval dél­előtt 11 órakor menekültek Homonnáról, én és fe­leségem itt maradtunk, délután 2 és 3 óra között a városházáról jöttem haza a főutcán, midőn há­rom honvédhuszár trabban jött Labore felől, de ugyanakkor bukkant ki a Templom­ utcából a Fő­utcára négy lovas muszka, egy közülük a Fried­m­ann Márkus boltjáig lovagolt és a menekülő hu­szárok után lőtt. Azután visszafordult a többi háromhoz és a piacon ténfergő egyetlen bakát, aki fegyvertelen volt elfogtak. Szemtanúja voltam az eseménynek. Később pipázgatva a Géczy-ház szögletén állva, né­zegettem végig a Fürdő-utcám s jött a kaszárnya fe­löl egy lovas muszka és egy kozák lóháton. Előbb mindketten ellovagoltak előttem, de a kozák intett, hogy menjek hozzá. Én nem mozdultam, hanem kivettem zsebemből a dohányzacskót és azzal kínál­tam meg. Intett a fejével, hogy nem az kell neki s midőn látta, hogy én nem megyek hozzá, leszállott lováról és ő lépett hozzám. Bal kezében fogta a puskáját, jobb karjára fűzte a kantárszárat és jobb kezével felhúzta ballábamon a nadrágomat azután vissza­lépett felült lovára és ellovagolt a másik után. — Talán azt nézte, hogy nem-e csizma van a lábamon s ha az lett volna, lehuzatta volna velem és elvitte volta. Este hat óra tájban én és a feleségem azon tervezgettünk, hogy holnap mi is menekülünk Aront igy tervezgettünk, megzörgették a becsukott ajtót és kívülről kiáltja egy hang : Ottrovicz. Ki­nyitottam az ajtót, egy magas orosz állt előttem, később megtudtam, hogy orosz kapitány volt. Lent a lépcsőn vagy tíz orosz katona állt fegyverben. A kapitány azt kérdezte, hogy enyém-e ez a ház ? •— Az enyém — válaszoltam. — Maga lakja egészen? — Én. Erre megfordult és intett katonáinak, s elmen­tek. Hallottuk a többi házak feltörését, ahol egy lélek sem volt odahaza, ott bekvártélyozták magu­kat, mintegy 400-an. Ebben az utcában, mivel a városnak ez a része áll az ellenség felé közvetlenül nyugatról, ez éjjel a Silber kávéház és Korenbergné háza leégett. Máskülönben az éjszakánk zavartalan volt. Megjegyzem, hogy a 400 muszka közt én ma­gam voltam feleségemmel együtt Beszélgettem ve­lük. Dohányom nem lévén, egy hozott öt pakli do­hányt Egy kis leány cseléd volt nálam. Az kapott tőlük pántlikát, lakkcipőt, csokoládét, cukorkákat Mind azt mondta, hogy ne féljünk, ők nem kozá­kok. A kozákot ők is kegyetlennek ismerik. November 24. Nagy csata reggel kilenctől dél­után négy óráig. A mieink délről, a muszkák északról ágyúztak. Egy srapnell darab az udva­romba esett. Különben is a házamtól mintegy 1000 lépésre a Calvária hegyen voltak az orosz ágyuk felállítva, tehát az ablakok, ajtók csak úgy zörög­tek minden lövésre. A csata közben három csoport muszka látogatott hozzám, kértek enni valót, kap­tak is amim volt, de később már nem kértek, de vittek, amit találtak, de csak enni és inni valót Ez az éjszaka is zavartalan volt. Aludtam én is, ők is csendesen. Különben amint ők mondták, ki volt nekik adva parancsban, hogy akik nem me­nekültek, ott nem szabad senkit, sem személyében, sem vagyonában bántalmazni, megkárosítani. De azért 2 hetes méhemet elpusztították, a szivattyús kutamat elrontották, mert be volt fagyva, nem adott nekik vizet. Délután és estefelé a katonaság egy része Alsóberek felé elmasírozott. Ez éjszaka több ház leégett s égett még 25-én is. A boltok és lakóházak feltörve. A falusi nép és a cigányok amit ott találtak, elvettek mindent, a házibútoron kívül. November 25. A muszkák pihentek, de dél­után a városból kivonultak és ismét visszajöttek. Ez éjszaka is nyugodtan telt el, de este nálam töb­ben viziteltek és az ennivalót kérés nélkül elvitték. November 26. Ismét nagy csata, reggeli kilenc órától délután 7-ig. Ezen a napon is több muszka bejött hozzám. Koboztak és ha még találtak valami ennivalót, azt elvitték. Feleségem sütött egynek egy tyúkot, ezenkívül háromnegyed kilogramm sült marhahúst. Ezt mind megette egy ültőhelyében s ivott rá 5 csupor teát­rum nélkül, de cukorral. Ezen az éjszakáin két muszka nálam is hált. Az egyik sebesült volt. Különben zavartalnul aludtunk. Csendesség volt, mivel ők is el voltak fáradva a csata után. November 27. Ismét nagy csata reggel nyolc órától délután 6-ig. November 28. Reggelre itt muszka nem volt, csak egynéhány. Északkeletre mehettek, mert on­nan hallatszott az ágyúzás. A mieink egy tiszttel ezen az utcán jöttek le a harctérről, összefogdosták az itt talált muszkákat, mintegy hatvanat és négy muszka lovat. Ezen az éjszakán két házat, a Scheffer keres­kedőét és a mellette lévőt ismét felgyújtották. Hu­szonegy ház lett a tűz martaléka. A muszkákat, akik itt maradtak rablás végett, a mi tisztünk a vasút testén agyonlövette. Személyesen láttam. Töb­ben mondták, hogy el akarják magukat fogatni s kérdezték, hogy hol vannak a mi katonáink. Az nem igaz, hogy zenével jöttek be Homonnára. Azt nekem hallanom kellett volna. Homonnán alig maradtunk husz-huszonöten, a többi mind menekült Én azért nem menekültem, mert tudtam, hogy a muszka a fegyvertelen ember életét elvenni nem fogja, ő a fegyveres katonát ül­dözi. Ismertem őket 1849-ből. Akkor is köztük jár­káltam. Tizenegy éves voltam, apám pedig mint a falu jegyzője Balsán, ellátta őket Anyámat sem bántották. Szóval irányomban a muszkák illedel­mesen viselkedtek, öt napig köztük jártam, szóba álltam velük. Az utolsó nap azt kérdezte tőlem egy muszka: enyém-e a ház? — Igen — feleltem. — Nem félti, hogy össze lesz ma lőve? — kér­dezte, — hiszen itt ma is nagy csata lesz. Vállat vontam. Akkor többen kérdezgették, hogy mik vagyunk. Mikor azt mondottuk, hogy magyarok, levették a sapkájukat tiszteletük jeléül a magyar nemzet iránt. Falus Ferenc : WWWWVVWvVWWVWA/­AVVWWVVV Adakozzunk a Vörös Kereszted létnek

Next