Pesti Napló, 1915. január (66. évfolyam, 1–31. szám)
1915-01-01 / 1. szám
2 Péntes PESTI NAPLÓ 1915. január 1. A világháború okai és következései Egy diplomata cikke A világtörténelem legnagyobb háborújának okai felől ma már minden pártatlan szemlélő tisztában van. Nem ismételjük újra azt, amit már előttünk annyiszor elmondtak. Csak néhány szót szeretnénk hozzáfűzni azokhoz a különböző kiterjedt mozgalmakhoz, amelyek Angliában és Oroszországban, később Franciaországban, Belgiumban és másutt is a talajt a háború számára előkészítették. Angliában kétségkívül VII. Edward és a mai miniszterek viselik a felelősség legnagyobb részét, élükön Sir Edward Grey-vel. De velük együtt felelős az egész angol konzervatív párt is, a műveltebb néprétegek nagy tömegei és, az alsóbb néposztályok, bizonyos szervezett munkáscsoportokat kivéve. Grey mindig hansúlyozta, hogy ő az egész közvélemény nevében cselekszik. Ezt az irányzatot alighanem a francia pénz és a megvásárolt sajtó keltette föl Angliában. Hanem ennek az áramlatnak a tulajdonképpeni oka mégis az angolok vak tájékozatlansága a külföld dolgai felől, a vak hit, hogy a tengerek fölött való uralmat Isten örök időkre Anglia kezébe adta az emberiség és a kultúra javára; végül a naiv meggyőződés, hogy Anglia külön kulturamisszióra van hivatva. Ugyanaz a meggyőződés, amely jogosnak mondotta az angol nép szemében India brutális leigázását, a búr felkelés kegyetlen vérbefojtását és jogosnak mutatja ma a német politikai és gazdasági föllendülés elnyomását. Hibásnak tartják Anglia politikáját, amelyet 1864-től 1870-ig követett, és azt a hibát az utolsó pillanatban is jóvá lehet tenni egyetlen hatalmas, heroikus erőfeszítéssel. Az angol nép komoly meggyőződéssel hiszi, hogy az emberiség kultúrája függ Anglia világuralmától. Anglia számára 1815 óta az európai egyensúly mindössze annyit jelent, hogy igyekezett minden államot maga, vagy szövetségesei által meggyöngíteni. Ezért uszította legutóbb Japánt is Oroszország ellen, ezért akarja most Oroszország, Franciaország és Belgium segítségével Németországot leverni. Mellékesen arra is gondol, hogy a küzdelemben három szövetségese is erősen meg fog gyöngülni, ha ugyan teljesen el nem vérzik. Anglia tűrhetetlenül hisz az angol világuralom föltétlen szükségességében, és áldásos voltában. Ugyanilyen törhetetlen, vak hittel bízott egyben a maga örök időkre szóló küldetésében Spanyolország és Franciaország, sőt bizonyos fokig Portugália és Hollandia is, és ez a naiv hit tönkretette mind a négy államot. Ezt nem tudják meglátni az angol nemzet vezetői, mert nincs meg bennük a kellő históriai érzék. Csak a mostani háború következményei fogják lassanként felnyitni az angolok szemeit. Szövetséges társaikat már kezdik megismerni. Velük szemben Anglia évtizedrőlévtizedre kénytelen volt lépésről-lépésre meghátrálni. A világtörténelem nagy, régi problémája mindig ugyanaz volt: sikerülhet-e több, egymás jogait kölcsönösen tisztelő államnak a politikai egyensúlyt fentartani, vagy mindig magához akarja-e ragadni az uralmat a leghatalmasabb? Ami Belgiumot illeti, Angliának sikerült az 1909-ben elhunyt Lipót királyy hálójába keríteni, annyira, hogy az engedte országát valósággal angol gyarmat módjára kezelni, és a fiatal Albert király ezt a hálót nem tudta széttépni. Belgium megtanulhatta volna már Hollandia magatartásából is, amely állam Anglia hasonló törekvéseit mereven elutasította, a hogy a háború, amelynek megindulását Anglia Belgium keleti határán tervezte, az ország számára a legnagyobb veszedelmet jelenti. Az angol és francia pénz megnyerte a belga közhangulatot is, a katolikus egyház és a vezető katolikus párt fölkeltette a népben a vallási gyűlöletet a protestáns Németország ellen. Elhitették a belgákkal, hogy Németország leverése hasznosabb lenne a belga gazdasági fejlődés szempontjából, mint a békés viszony a hatalmas szomszéddal. De mindezek az okok sem magyarázzák meg egészen Belgium magatartását. A beavatottak azt gyanítják, hogy a középafrikai viszonyok, Anglia fenyegetései a Kongó gyarmatot illetőleg, kényszerítették csak az elhunyt Lipót királyt arra, hogy mindenben engedjen az angol kívánságoknak. A belgák már most belátják, de még sokkal jobban megtudják majd a háború után, hogy milyen szörnyű ostobaságot követtek el és mennyire hibásan értékelték Németország erejét. Oroszország a nyár elején még alkalmasint nem gondolt a háborúba való beavatkozásra, de csak azért nem, mert fölkészültsége korántsem volt teljes. A szerajevói gyilkosság russzofil szerbek munkája volt ugyan, de kétségkívül be voltak avatva a gyalázatos tervbe a szerbiai orosz hivatalos és nem hivatalos körök is. A háború kiinduló pontja természetesen az orosz Balkán-politika volt, Oroszország meg akarta semmisíteni Törökországot és azokat a Balkán-államokat, amelyek nem akartak az orosz kommandószóra hallgatni, meg akarta szállni Konstantinápolyt és a Dardanellákat. Ausztria-Magyországot gyöngíteni és demoralizálni akarta, hogy a monarkia is Pétervártól függjön. Oroszországnak szüksége volt a háborúra, hogy belső bajaival megküzdhessen. Oroszországban erős katonai párt van, amelynek élén befolyásos vezérek állnak és ezeknek a vezéreknek egy része a háborút jó alkalomnak tekinti a zavarosban való halászásra. De mindez nem lett volna elég a háború kitöréséhez, ha az orosz vezető néposztályok körében a hivatalnokok, kereskedők között nem gyűlne már évtizedek óta a gyűlölet és harag Németország ellen. Azt emlegették, hogy 1878-ban Németország fosztta meg Oroszországot balkáni győzelmeinek gyümölcsétől, a szabad kijárást a Fekete-tengerről életkérdésnek tartják Oroszország számára. A Balkán-háború kimenetele rendkívül felizgatta az orosz közvéleményt. Oroszország úgy érezte el,,hogy Németország és Ausztria-Magyarország mindenképpen gátolja és akadályozza. — Kényszeríteni kell mindkét államot, hogy érdekeinket és becsületünket komolyan vegye — írta a pétervári Preussischer Jahrbücher 1914. júniusi füzetében a híres Mitrofanov professzor. Oroszország expanziós törekvéseit könynyen megérthetjük. Kénytelen volt összeköttetést szerezni az európai tengerekkel, úgy a Fekete-tengeren, mint a Keleti-tengeren. . Oroszországnak megvan a Keleten a maga nagy kulturmissziója, de az óriási területű ország nyugtalan népében mégis mindig volt és van valami barbár, kulturálatlan vonás. Az orosz birodalom lakosságának lélekszáma 1880-tól 1910-ig 104 millióról 166 millióra emelkedett. Már régen kénytelenek voltak belátni, hogy a belső asszimilizációnak lépést kell tartani az idegen népek és törzsek leigázásával. Az új területek meghódításával. Elsősorban kénytelenek voltak az oroszok belátni, hogy nem támadhatják meg a messze keleten Kínát és Japánt, Európában pedig Németországot, Ausztria-Magyarországot és Törökországot. Először be kellett fejezni az orosz közgazdaság és technika nyugateurópai mintára való átalakítását, mielőtt a túlságosan nagy és heterogén államból porosz mintára katonaállamot szervezhettek volna. Azt hitték, hogy a francia szövetséges milliárdjaival húsz év alatt az európai kontinens és Ázsia diktátorává léphetnek elő. Ebben a hitükben keservesen megcsalódtak és csalódtak volna 1916-ban is, amikorra ők a háborút tervezték. A hadsereg és a hivatalnoki kar ma még rossz. Az orosz vezetőkörök rosszul voltak tájékozva Németország és a monarkia ereje felől, de tévesen ítélték meg Anglia erejét is. Anglia ígéretére, hogy rögtön beavatkozik a háborúba, az orosz kormány elragadtatta magát és mozgósított, ez pedig a háborút jelentette. A háborút örömmel fogadták a pánszlávok és a háborús párt vezető elemei , de ellene volt a közkatonák nagy tömege. A hadvezetőség kénytelen volt azt mondani nekik, hogy csupán gyakorlatra hívják be őket. Egy kultúrnép csak akkor győzhet, ha a nép nagy tömege fölismeri, hogy a háború a nemzetnek létérdeke. Erről Oroszországban szó sem lehet, Franciaországban is csak igen kis mértékben. Még leginkább talán Angliában van ez így, ahol a félelem a német konkurrenciával szemben széles néprétegbe behatolt. Franciaországban Boulanger távozása után (1889) úgy látszott, hogy Ferry, Hanotaux és más férfiak munkálkodása a békés irányzatot juttatja uralomra. A birodalom gyarmati terjeszkedése kielégíthette a nemzet hiúságát, erősítette gazdasági életét. A nép nagy rétegei békés hajlandóságúak voltak, elégedettségük együtt nőtt a fokozódó nagyszerű jóléttel. De az orosz szövetséget, amely először a francia tőkét irányította az orosz birodalom felé, azután az együttes fegyverkezésben Németország ellen újabb táplálékot talált, kapzsi radikális politikusok mindig szorosabbra fűzték. Oroszország követelte a hároméves katonai szolgálatot Franciaországban, a franciák pedig mindig újabb milliárdokat adtak, hogy az oroszok minél jobban felkészülhessenek Németország és Ausztria-Magyarország ellen. Mindkét oldalon azt remélték, hogy 1916-ig elkészülhetnek és azután sikerrel támadhatják meg a középeurópai hatalmakat. A francia nép békére hajló többsége nem foglalt állást a párisi politikusok ellen, akik háborút akartak. Úgy Párisban, mint Londonban és Szentpéterváron elég naivak voltak hinni a délnémet államok fölkelésében és a szociáldemokraták ellenszegülésében .A franciák azt várták, hogy az orosz hadsereg hamarosan elfoglalja Berlint, Péterváron pedig azt hitték, hogy a francia-belga-angol seregek éppen olyan gyorsan eljutnak az Elbe vonaláig. Most már öt hónap óta lobog az egész világon a háború lángja, de Németország és Ausztria Magyarország területének legnagyobb része érintetlen maradt az ellenségtől, ellenben egész Belgium és Franciaország iparos északi része a németek kezében van. Franciaország és Oroszország segédforrásai kimerültek, a közgazdasági tevékenység sokkal inkább megbénult Franciaországban, Angliában és Oroszországban, mint Németországban és mi nálunk. A semleges államok elutasítják az entente javaslatait, a török hadsereg diadalmasan nyomul előre a Kaukázus és Egyiptom ellen, Délafrika és India lakossága lázadozik az angol uralom ellen. Az indiai csapatok nem jöhetnek át többé a Szuez-csatornán. Az angol flotta tehetetlenül áll a német hadikikötőkelőtt és kisebb harcokban mindig rosszabbnak bizonyul a német hadihajóknál. Az őrületes fecsegésen, — hogy a háború húsz évig fog tartani, — már Angliában is mindenki mosolyog. Az éhező munkások tömegéből Anglia nem állíthat fel új hadseregeket. Oroszország már az utolsó tartalékait is a harcvonalba állította. Mi lesz a vége mindennek? Senki meg nem mondhatja ezt már ma föltétlen bizonyossággal. De minden valószínűség amellett szól, hogy Anglia világuralma végefelé közeledik. Lehet, hogy ezentúl is hatalmas állam marad, de világbíró dalma egészen biztosan felbomlik. Indiát talán ezután is megtarthatja, hanem Ausztrália, Kanada és Délafrika előbb-utóbb alighanem önálló államokká válnak. A törökök remélhetőleg elfoglalják Egyiptomot és ezzel egész Európa semleges birtokává teszik a Szuezcsatornát. Németország és Ausztria-Magyarország bizonyára erkölcsileg és politikailag megfiatalodva kerülnek majd ki a háborúból. A monarkia területeit nem fogja tovább fenyegetni a pánszláv agitáció. Az osztrák és magyar állameszme végtelenül megerősödik a háború után. A német és az osztrák-magyar birodalom alkotmányos élete sokkal egészségesebb lesz, mint azelőtt, mind a két állam nagy gazdasági föllendülés előtt áll. Bizonyára sokáig tart majd, míg kiheverjük a nagy háború ütötte gazdasági sebeket, de morális erő, öntudatunk és önbizalmunk, képességünk egészséges politikai, szociális és gazdasági haladása sokkal többet nyer, mint amennyit ember-