Pesti Napló, 1915. január (66. évfolyam, 1–31. szám)
1915-01-01 / 1. szám
Péntek PESTI NAPLÓ 1915. január 1. 3 anyagban és vagyoni értékekben elveszítettünk. Nyugodtan és büszkén nézhetünk a jövendő elé már ma is. Szerencsésnek érzem magam, hogy hazám erejének és életképességének ezt a hatalmas megnyilvánulását, mint hetvenhat éves öregember megérhettem. 1914! Most, hogy elmúlt, amit ez a szám jelentett és takart, hidegen lehelyezzük, mint egy pecsétet, megismert titkok pecsétjét. Sok volt és rettentő volt. Száz esztendővel idősebb öreg testvére lehetett ilyen, az 1814-ik, ami az utolsó napoleoszi háborút, ezúttal a császár bukását hozta magával. De az 1814 huszonhat rettenetes esztendőnek jelentette végét, a fergetegeknek, mik 1789-ben kezdődtek és miket kevés fiatal férfi élhetett túl. De mégis 1814 az a véget jelentette, a nyugalmat, a megállást. 1914 ellenben — ki tudja? — a kezdetet talán, az elindulást. Az utolsó napóleoni esztendőt pontosan harminc esztendő nyugalma követte, mely eltartott a mult század nagy szabadságharcáig, 1848-ig. Közben, 1830-ban dinasztia változás volt ugyan Franciaországban, melynek megrengései egyéb időkben az egész kontinens talaját szokták felhasítani és megrepeszteni. De ez az esemény izolált maradt teljesen. Magában Franciaországban sem követelt sok vért és Európa többi népei számára a fáradtság, az elvérzettség és a rettenetektől való borzalom voltak az elszigetelő elemek, melyek ezt a vihart távoltartották tőlük. Még sok mindennek kellett történnie, hogy Európa keble az 1848-iki elkerülhetetlen kirobbanásra feszültséggel teljék meg. Mert az emberiség időnként megtelik. 1914-re nagyon megtelik és ki tudja, a vérnek mekkora kataraktáira lesz szükség (saigner à blanc — mint ellenségünk, a francia, oly kitűnően mondja), hogy nyugalom és békés tisztesség következhessenek, áldásos évtizedek. Nagyon meg voltunk telve. A szűkebb Európában — mert hiszen a gyarmati nagy elvérzések nem ide számítódnak — Sedan óta nem történt semmi sem. És a természet szabályainak szűk mezébe bújtatott állattal, az emberrel koronként történnie kell valaminek. Örök törvény ez, mely ellen való lázadozás egy madárka harca volna egy felhőkkel vemhes egész égbolt ellen. Időnként megtelünk és éppen az 1914-iki esztendőre teltünk meg. Áprilisi kis eső volt az albán testvérháború és ebben meg nem könnyebbülhettünk. És jött a szerajevói Péter Pál-nap, az el nem felejthető, de higyyék meg, ha az a borzasztó eset akkor meg nem történik, akkor sem kerüljük el azt, mialatt most mindannyian oly heves kínban szenvedünk. Hunyjuk be szemünket egy pillanatra és recehártyánkon, mint egy panoráma lemezén vonultassuk el a dolgokat, az eseményeket, a neveket, miken azóta átmentünk. A belgrádi ultimátum, tíz ország kereszteződő hadüzenetei, ú nyugati és keleti barbárságok, Lemberg, a fájdalmas, Lüttich, Brüsszel, Löwen, Antwerpen, Stein tábornok, a klaszszikus irályú főszállásmester, a francia kormánynak Bordeauxba való költözése, Varsó fenyegetett napjai, Valjevó, a belgrádi két dátum és még jóval előbb a mazuriai tavak, Hindenburg, Boroevics, az entente hadaiban szolgáló gyarmati emberevők, a színes fenevadak, a német tengeralattjárók csodatettei, az egykor kigúnyolt, de most oly rettegett tisztességhez jutott Zeppelin, drága magyar véreink hőscselekedetei, egy országát vesztett király, lövészárkok, lövészárkok és mindenütt lövészárkok, mennyi sok történt, még semmi be nem fejeztetett és a halál úgy lóg fölöttünk, mint egy a levegőben felejtett gesztus. Öröm, semmi nem ért bennünket ebben az esztendőben, melynek a vignettája: 1914. Nem tudom, megérthető ez mások számára is, vagy csak belső tolvajnyelven beszélek, ha azt mondom, hogy az 1914-iki esztendőnek rám gyakorolt legerősebb impressziója ez. Az 1914-ik esztendő nem ért véget. Nem is volt esztendő. Egyáltalában nem volt reguláris valami, olyanféle volt az esztendők közt, mint a ritka február 29-ike a napok között. jebb volt nála. Számító, tapasztalt, próbált hölgy volt, aki már egy pár férfiú sirkantját őrizte: se szép, se kedves, se gazdag, Borostyán (így hívták) őrült módjára beleszeretett, amint a tapasztalatlan, jószívű fiatal férfiak beleesnek valamely számító hölgy tenyerébe. A hölgy, miután a városban már eléggé ismerték, férjhez óhajtott menni. Borostyán minden követ megmozgatott, futott, szaladgált, könyörgött, amíg az engedély megérkezett, hogy a hölgyet nőül veheti szülei akarata ellenére. A hosszú harcban elfáradt, elfásult Borostyán keserűséget érzett magában, mikor elkövetkezett a nap hölgyét oltár elé vezetni. Sápadt volt, betegnek érezte magát, ijedten tapogatta kongó zsebeit, mennyi borravalót szokás adni a sekrestyésnek, hol ebédelnek délben és mit csinálnak holnap? De behunyta a szemét, mert igen jószívű és tapasztalatlan fickó volt, kissé ijedten, de bizonyos elszántsággal követte menyasszonyát az oltárhoz. Milyen szamár, mily rettenetes szamár vagyok! — gondolta magában a szertartás alatt egyfolytában és egyéb nem jutott eszébe. Egy hét leforgása alatt Borostyán megismerkedett hitvese lelki tulajdonaival, boszorkány anyjával, gonosz tulajdonságokkal, amelyek felforralták a vérét, indulatos szó röppent el ajkáról, mire hitvese anyja segítségével kidobta a házból. Borostyán Félix télikabát, pénz, lelki nyugalom nélkül a havas utcán találta magát. Megfenyegette öklével az ablakokat, aztán elindult céltalanul a világnak, mint a népmesék hősei. — Nehezen ment eleinte a dolog, — mondta Borostyán — sokszor sírtam dühömben, keserűségemben, mikor egyedül voltam. Bujkáltam az emberek elől, kis korcsmákban üldögéltem a város végein és mindig valamely csodára vártam, amely megszabadít ! Valahogy, szabálytalanul kezdődött és véget sem ért. Más esztendők elmulasztott borzalmait hordozta magában és csak ezután eljövendő esztendőnek (vagy esztendőknek?) adott itt. És nem volt önálló időegység ez az esztendő, amelylyel más esztendőknek tartoztunk, azoknak, amelyek már elmúltak és azoknak is, melyek csakezután lesznek eljövendők. Még nem tudjuk megmérni, hogy mi és mennyi az, ami eddig történt. És még gyakran most sem tudjuk elhinni — egyáltalán képtelenek vagyunk arra, hogy felfogjuk — nem tudjuk elhinni, hogy mindezt átéltük, mi éltük át és éppen mi. Miért éppen mi, mikor annyian mások belepusztultak és egyáltalán ameddig tart a mi kiválasztottságunk, meddigre érvényes a mi szerencsénk. Már hatodik hónapjában vagyunk az eseményeknek és mégis gyakran teszünk még gyermekes, de mostanában nagyon is érthető kísérletet, megtapintjuk magunkat, igaz-e mindaz, ami most történik és nem álmodunk-e, csúf, rossz, gonosz álmot, melynek végre is el kell múlnia. És el fog múlni minden. Mindennek el is kell múlnia, álomnak, valóságnak egyaránt, (és itt most ne gondoljunk arra a legszűkebb határra, amely e két fiziológiai állapotot elválasztja vagy egymáshoz érteti, szóval, ami e két állapot között van). Minden elmúlik és mindenre következik valami. Ami következik , az a jövendő. E felmérhetetlen valamit, a jövendőt, pedig csak az istenek tudhatják előre. Embert itt csak egy illet meg: félni. Aggódó hódolattal köszöntjük a jövőt, az 1915-iki esztendőt. Ma egy éve olyan gyanutlanul köszöntött ránk az 1914-iki. Férfi mese Írta: Krúdy Gyula Fiatal koromban sokat kóboroltam, különböző kis városokban, hová céltalanul, terv nélkül, szinte véletlenül érkeztem, anélkül, hogy számot adni tudnék arról, hogy miért utaztam. A vasúti menetrend elrongyosodott a kezemben, szerettem azokat a városokat, ahová déltájban érkezett a vonat és a pályaháztól hosszú sétával lehetett megközelíteni a várost, frissen csapolt sörnek a szenzációja a sörház környékén, végigbandukolni a korzón és ismeretlen nők szemébe nézni, megállani tavaszszal nyitott, virágcserepes ablakok alatt, ahol valaki zongorázik, vagy énekel... De kedveltem az alkonyati órát is, késő délután érkezni kis városokba, midőn furcsa mantillákban, fedetlen fővel, vagy vállra vetett kendőben egymáshoz látogatóba járnak a városka hölgyei, az utcán furcsán kopognak a lépések, halk, különös zenéjű női hangok hallatszanak a homályból, a kis boltokból szinte rejtelmesen jön ki a petróleum-lámpások fénye és valahol már javában kugliznak a pénzügyi hivatalnokok. Szerettem ismeretlen kis fogadókban üldögélni, amely a Vaddisznónak, vagy a Fehérlónak volt címezve, a fogadóssal elbeszélgetni a helybeli dolgokról, meglesni a leereszkedő éjszakát egy régi bástya alól, vagy az elhagyott kis sétatérről, ahol a közelgő ősz illata lengett a falevelek alatt. És hányszor hallgattam idegen, soha sem látott emberek élettörténetét éjjel a váróteremben, vagy álmatlan útban a vasúti kupéban! Egyszer egy fiatal férfi mesélte valahol, valamerre, talán egy útszéli fogadóban a következő történetet. Még húsz esztendős sem volt, amikor megismerkedett egy nővel, aki tíz esztendővel időtkintő szenvedéseimtől. Nyitott szemmel, világosan láttam, hogy megcsaltak, mint egy vidéki parasztot a régi kerepesi-uti boltosok. És nem tudtam belenyugodni megcsalatásomba. Éjjelenkint, midőn a város elcsendesedett, elsétáltam a jól ismert ablakok alatt. A kezem ökölbe volt szorulva, de a szívem mondhatatlanul sajgott. A falhoz ütögettem a fejem. Te ostoba, te bárgyú, te lágyszívű, te jellemtelen gazember! — mondogattam fogcsikorgatva a havas utcán, ahol gondosan elsimítottam lábam nyomát a hóban, nehogy meglássa valaki. Majd megálltam és forró könyek folytak végig arcomon, tán a szívem kellős közepéből jöttek e könyek, úgy égettek. Olykor, nagyon messziről megfordult bennem a gondolat, mint egy csillapító orvosság, hogy nem kell végleg kétségbeesni; még mindig nyitva áll előttem egy út, amelyre lépve megszabadulok testileg is fájdalmas gyötrődéseimtől. Igaz, hogy erre az útra csak egyszer lehet menni és visszatérés nincs. Az öngyilkosság gondolata haloványan, szinte egy messziről hangzó ének ritmusával kelt életre a szívemben. Fáradtan, félálomban foglalkoztam már a módozatokkal is. A folyó... Leugrani egy toronyból... Vasúti sínekre fej kürdve bevárni az éjjeli vonatot... A pisztoly bizonytalan, de könnyű megoldás. A zsebkendőmet a nyakamra csavarintottam és próbálgattam, hogyan megy az akasztás. Jóféle méreghez nehéz hozzájutni... Miért, miért? Sokáig nem tudtam, hogy miért akarok meghalni, mint egy ostoba kölyök. A boszúság megcsal a tottságom felett, vagy a szégyen hontalanságom miatt? Tán most derül ki, hogy mennyire szerettem azt a hitvány nőt, hogy már élni sem tudok többé néküle? N Nem tudom, sohasem tudhatom meg. A december hó 31-én lejárt előfizetéseket kérjük sürgősen megnyitani, hogy a kiadóhivatal szétküldési munkájában ne legyen fennakadás. Adakozzunk a Vörös Kereszt egyletnek....-jzizzzzzzzzg