Pesti Napló, 1915. június (66. évfolyam, 151–180. szám)
1915-06-01 / 151. szám
Kedd Kik a bűnösök? Hol keressük a bűnösöket azokban a hallatlan állapotokban, amelyek Budapest városát teljesen kiszolgáltatták az élelmezés garázdálkodásainak? Kik azok, akik gyenge kezeikből — vagy szándékosan, vagy a tehetetlenség reszketésétől kergetve — kiejtették a felelősség fegyvereit, hogy ez a hajdan boldog város támasz nélkül zuhanjon be a pusztulásba és romlásba? Mert egy új Jeremiásnak kell jönnie, hogy méltóan elsirathassa a város falait, melyek valamikor oly szépek VQlak, és a város lakóit, akik hajdan pásztorodhoz illő nyugalommal, majdnem megható gyengédséggel ballagtak az urnákhoz, amelyeknek alsó nyílásán megfelelő bedobás után kijött a városatya. Mert miután városunk népszerű polgármestere éveken át joggal előlegeszte magának a népszerűséget és annyiszor állott barátságos arccal ünnepi tablók közepén, most nemcsak hogy nem siet viszonozni a szerzett popularitást, de ujját sem mozgatja, hogy keresse velünk és büntesse nélkülünk a bűnösöket, akik majdnem egy millió embert kergetnek az éhségbe a zsebük érdekében. Tudjuk mi nagyon jól, hogy nyájas, rokonszenves ember a polgármimisterünk, de vájjon tudja-e ő, hogy olyan időket élünk, amikor egy polgármesteri kéz nemcsak arra való, hogy győzelmek idején meggyújtsa a villamos ívlámpákat és ünnepi táviratokat fogalmazzon meg a győztes hadvezéreknek? És miről álmodoznak a városháza arkadikus termeiben az ő vezérlete alatt szunnyadozó városatyák és várostábornokok, mialatt a nép torkát úgy körülcsavarták az élelmiszergonosztevők pókos ujjai, hogy árva falat nem csúszik már azon át az elfacsarodott gyomorba? Vájjon megálmodják-e, hogy háború van a nagy világban Vájjon sejtik-e, hogy nyílt piacokon követik el napról-napra a halálos merényleteket a polgárság szent élete ellen? Vájjon álmodják-e, hogy a gonoszok ördögi örömmel tartogatják Budapest szája elé a legjobb falatokat, de nem engedik, hogy a szerencsétlen Tantalus egyetlen harapást tegyen azokból és kicserepezett ajkán behegessze a véres sebeket, amelyeket az éhség ejtett rajta? Vájjon gondolkoztak-e már róla, hogy még ifjú, gyászba öltözött özvegyek és árvák a tegnapi könyeket is elfelejtették az éhség fájdalmaiban? Vájjon tudják-e ezek a boldog emberek, hogy Budapest városa éhezik? Hol a rendőrség, mely máskor réme volt a piaci árusoknak, hol vannak a közélelmezési hatóságok és a többi gondviselés, mely fillérekig vigyázott a nyárspolgárok zsebére és nem tűrte, hogy megzavarják a város bágyadt és nyugalmas rendjét? Sehol, sehol — most, amikor a kapzsiság hóbortosai fényes nappal táncolják bachanáliás táncukat az élet közmegbotránkozására. Hogy ugrándoznak aranyborjaik körül ezek a piszkos falusi kofák, csirkeárusok, húsnénikék; hogy puffasztják még potrohosabbra amúgy is gömbölyű hasukat, hogy szívják magukba ennek a városnak vérét és dagadnak, dagadnak, mint a fekete pókok, ezek a piszkos falusi tyukkofák; ezek az otromba hentesszörnyetegek, ezek a szilaj mészárszékbárók; kénszagú gyufatermelők; tojás-és tejhamisítók; ezek a becstelen maradőrök, akik felhasználva a háború folytán támadt indokolatlan fejvesztettséget a városházán, hullának tekintik ezt a várost és élők zsebeit forgatják ki. E mellett a rettenetes kép mellett igazán már mosolyogni sem lehet azon, hogy időnként lámpagyújtogatásokkal részletfizetések történnek az éveken keresztül kölcsönzött rokonszenvért, szeszélyből lendítik a zöldségnek, a baromfinak, a gyümölcsnek, a tejnek az árát; vagy azok-e, akik a szeszélyt nem ismerik el argum mentumnak és mélyebb gazdasági okokat keresnek uzsorájuk indokolására, mint például a narancsosok, parmezánosok az olasz háborút, a kávéárusok a blokádot, a hentesek Bulgária semlegességét, vagy mit tudjuk, mit, vajjon a termelők-e a bűnösök, vagy a közvetítők, vagy a kormány, esetleg a város; nem tudjuk. De azt igenis tudjuk, hogy kik felelősek mindezekért és kik dobták el maguktól ezt a felelősséget, amikor annak tudatában cselekedniök kellett volna. Tudjuk , és számon fogjuk tőlük annak idején kérni, miért nem állottak a helyükön, amikor kellett volna. Hogy így ... meg úgy ... meg amúgy mindez nem lesz igazolás számukra Nem egy magyar város piaci árait ismerjük és nagyon jól tudjuk, hogy az ország gazdasági úllapota nem kívánja fővárosának elpusztulását. Békésen alszanak az „illetékesek" vezetésével a jó városatyák, néha-néha álmosan támolyognak lámpagyujtani az utcákra, hogy ismét boldog szundikálásba süppedjenek, de elt érkezik az ébredés ideje is, amikor Budapest városának ítélőszéke előtt kínosan fognak mosolyogni a népszerűség derékjei. b. m. A gyerek . Alig volt húszéves, mikor kijött a Ludovikáról.4. Karcsú termetén „mideresen" feszült a csukaszínű egyenruha, vékony derekát szinte meghajlította a feketére csiszolt, nehéz kard. Arca sima, szőrtelen volt, csaknem leányos. Csak lázas szemeiből csillogott a férfi. Úgy hívták: gyerek. De a gyerek csak külsejére nézve volt gyerek, a lelke, a szive férfi volt. Mint a fiatal oroszlán, amely ereje tudatában büszke fölénynyel méri végig ellenfelét. Ma jelentkezett az ezredénél, három nap múlva a harctérre ment, egy hét múlva mellén csillogott a Signum laudis és tíz nap múlva önként jelentkezett a legveszedelmesebb feladatra. Áttörhetetlen betonsáncokban feküdt az ellenség ezer lépés távolságban a rajvonalunktól. A betonsáncok előtt háromszoros drótsövény húzódott, közepén mély, veszedelmes farkasvermekkel, élesre hegyezett karókkal és hatalmasan aláaknázott mezőkkel. A feladat volt: az ellenség állását megközelíteni és kifürkészni, hol van a sáncoknak a legkönnyebben áttörhető része, hogy a másnapi támadásra biztos támpontok legyenek a rohamot vezető parancsnok kezében. Erre a feladatra vállalkozott a gyerek. Még a szíve se dobbant meg, még a szempillái sem rebbentek meg, mikor a parancsnoktól átvette a veszedelmes megbízást. A parancsnok megkérdezte: — Tisztában van, hadnagy úr, a helyzettel?. Hogy kik a bűnösök városunk romlásában, ezt a kérdést nem tudjuk megfejteni. Várjon azok-e, akik amíg Rákospalotától, vagy Péceltől, vagy Nagykátától Pestig eljutnak. — Igen, — felelte büszkén a gyerek és arcáról beszédesen csillogott az öröm. — Vegyen maga mellé egy ügyes altisztet. A gyermek kérőleg nézett az ezredesre: — Magam szeretnék menni, ezredes úr. — Miért? — Egyedül nesztelenebbül jutok előre és igy észrevétlenebbül közelithetem meg a sáncokat. Az ezredes elgondolkozott: — Nem bánom ... Menjen egyedül. A telefonkészüléket azonban vigye magával s ha veszedelmes helyzetbe kerülne, azonnal jelentse, amit megtudott, mielőtt még . . . Megértette? — Igenis, ezredes úr. — A holdat felhők takarják, az éjszaka sötét lesz. Az óra előtt ne induljon. — Parancsára, ezredes úr. Az ezredes a gyerek vállára tette a kezét: — Vigyázzon magára. Az óvatosság a fő . . . Isten veled!... Szervusz! ... — És kezet fogott a gyerekkel. A gyerek mély meghajlással fogadta a jobbot, azután kemény, katonás lépésekkel távozott. Az ezredes hosszan utána nézett: — Das ist das Kind! — mormogta, azzal hirtelen megfordult és eltávozott. Este nyolc óra volt. A gyerek egyedül pihent sátorában, a pislogó tűz sárgás fénynyel világította meg halavány arcát. Jobb könyökére támaszkodva hevert köpenyébe burkolva és belebámult a tűzbe. Majd felült, zsebébe nyúlt, szive fölül elővett egy fényképet, közelebb húzódott a tűzhöz és nézte. Egy leány arcképe volt. A haja bodrosan pifífett várkülön tudósítónktól Mint egy ék, ugy nyúlik be Oroszországi testébe az a háromszög, melynek egyik oldalai a Visztula, másik oldala a San. Az északi harctérnek egyik legjelentősebb részletévé vált ez a vidék most. Hat hónapon át tartottáll megszállva az egész dombos, változatos, teremékeny vidéket az oroszok s midőn áttörtük vonalukat Gorlicénél és Tarnovnál, akkorr sem egykönnyen adták fel, tudatában annak, hogy aki a San-vonalat tartja, az az urai északi harctéren. Mégis vissza kellett vonulaniok, mégis át kellett engedni a teret azoknak a csapatoknak, melyek nagyrészt jártak mái ezeken a harcmezőkön, az őszi második offenzíva idején. A háború legelső heteiben az északi harctéren álló harcok alig voltak. Del mikor a hadjárat abba a stádiumba került hogy második előretörésünk alkalmával megy fára és tiszta szemeivel merengve szekintett maga elé. A gyermek nézte a fényképet, mindig közelebb és közelebb emelte ajkához, megcsókolta, aztárt újra szíve fölé tette. Levelet irt, kettőt. Egyet neki, a másikat haza. Sokáig irta a leveleket, néha a tűzbe bámult, néha fel, a sötét, felhős égre, aztán megint a levelet irta, egy ... két . . . három . . . kerek négy oldalt. Mire befejezte a leveleket, tiz órára járt az idő, kilépett a sátorból és magához szólította a legényét: — Itt van ez a két levél. Tedd el. El ne veszítsd! ... Ha reggel nem találsz rám, szedd össze a holmimat, a levelekkel együtt vidd haza és add át anyámnak. A legény nagy szemeket meresztett gazdájára. Rosszat sejtett. — És hadnagy úr? A gyerek oda se figyelt, tovább beszélt: — Mondd meg az anyámnak . . . különben ne mondj semmit . . . Most menj és aludj! . . . Áldjon meg az Isten! — és kezét nyújtotta a lengényének. A legény köpenyéhez törölgette a tenyerét, félve, bátortalanul fogta meg a gazdája kezét ( mikor a tenyerében volt, hirtelen az ajkához kapta, megcsókolta és keményen megrázta: — Áldja meg a jóságos. . . .! — többet nem tudott mondani, elsírta magát és vissza-vissza nézve botorkált a helyére ... A gyerek elővette a revolverét, megnézte, hogy rendben van-e, aztán a hóna alá vette a telefont e. kereset és a drótot maga mögött eresztve, lassan mfigindul* PESTI NAPLÓ 1915. június L 3 W^WVVVWWVVWVVWNAAAA/WJVVWi/« A San vidékén