Pesti Napló, 1915. július (66. évfolyam, 181–211. szám)

1915-07-01 / 181. szám

4 Csütörtök PESTI NAPLÓ 1915. július 1. esel, hogy Lloyd Georgenak olyan nagyon sür­gős a törvényjavaslat keresztülhajtása. Még csak kísérletet sem tettek annak bebizonyítására, hogy a javaslat a muníció gyártását nagyobb arányúvá fogja emelni. Szóló élesen bírálja a javaslatot és tiltakozik a miniszter korlátlan rendelkezési joga ellen, ami nem egyéb, mint igen rossz következményekkel járó diktatúra. Számosan, akik segédkeztek ama diktatúra meg­alapozásánál, most megtámadják bukott bálvá­nyukat. Szóló nem kívánja, hogy Lloyd George is ilyen bukott bálvány legyen. A szónok éjjel 10 óra 55 percig beszélt, mire Joyd George néhány rövid megjegyzése után a javaslatot második olvasásban elfogadták és az ülést berekesztették. London, június 30. A Daily News írja vezércikkében: Az alsóház tegnapi ülésén olyan hangulat volt, amely Német­országnak tetszhet, de itt csak felháborodást kelt. A lap éles hangon Mac Neil és Houston képviselők ellen fordul, akik Angliát megrágalmazták a kül­föld előtt. A Daily News megírja, hogy a közön­ség köréből levelek érkeznek hozzá, hogy míg Né­metország gazdaságilag is teljesen rendben van, Angliában a kenyér árát hatóságilag kellett meg­állapítani és a kereskedelmi hivatal felszólította a lakosságot, hogy korlátozza hússzükségletét. al­ gárság jogaiban és kötelességeiben. Feláldo­zom, ha kell, az utolsó katonámat, de Gali­cia és szíve, Lemberg, értünk, velünk dobog ezután! Másnap újra elzárták az utakat, a cár Przemyslbe utazott. Este tízkor érkezett visz­sza és folytatta az útját. Minden szegény em­bernek öt rubelt utalványoz­tatott, amit a ko­zákok a zsidóktól még az éjszaka nagyobb­részt visszaraboltak. Lázár Miklós SZS5 M hatopu eseményei Az északi háború Lemberg­ emlék a cárról A Pesti Napló haditudósítójának távirata Lemberg, június 27. Április 21-én este lovas csendőrök vág­tattak a néptelen lembergi utcákon. A város kihaltnak látszott, csak orosz tisztek sétáltak hölgyeikkel. A csendőrök minden házban ösz­szegyűjtötték a lakókat és megparancsolták, hogy az ablakokat szőnyegekkel, orosz színek­kel és virágokkal diszítsék, másnap a katonai kordon mögött megjelenhetnek ünneplő ru­hában. 22-én reggelre zuhogott az eső, szél­vihar dühöngött. Tizenegy és tizenkettő kö­zött délben elzárták az útvonalakat, kozák-és rendőr-patrusok cirkáltak, a kávéházak első emeleti helyiségeiből haza­zavarták az embereket, sokat le is tartóztattak. A Hotel George előtt félkörben több száz orosz vezér­kari tiszt várakozott díszben. A cár fogadá­sára készültek látható izgalomban­. Délután ötkor robogott az első autón Skalon város­kormányzó, utána a gradonicselnik (rendőr­főnök) háttal a soffőrnek állt a gépkocsijá­ban, folyton a következő aut­ót nézve. Ez nagy szürke gép volt, jobboldali ülésén II. Miklós cár, baloldali Ruski tábornok, elől Bobrinszky, Galicia kormányzója. Még 18 autó csatlako­zott a többiekhez, ismertebb tábornokok kö­zül Ivanoff, Radko Dimitriev. Leghátulsó ko­csiban egy angol kinematográfus dolgozott, ki a menetet levette. A cár sápadt volt, a katonák hurrázását nem viszonozta köszöntéssel. Szemben a ho­tellel 200 fekete paraszti ünneplőbe bujtatott orosz-lengyelországi földműves­­várakozott, köztük felöltöztetett orosz sorkatonák is, egy pópa vezette ezt a menetet, mely kék-fehér lobogókat tartott. A meghódított Galicia pol­gárságát reprezentálták, mely hódolni jött a cárnak. Este a helytartósági épületben lakoma volt, a városban kivilágítás három hónapi bör­tön terhe alatt. Pont tízkor a cár kíséretével megjelent az erkélyen, katonáknak, kivezé­nyelt rendőrügynököknek, az Ochrana kémei­nek a következő beszédet tartotta: — Kegyesen elfogadom a meghódított Galicia fővárosának hódolatát. Ez az ország ma már az orosz birodalom jogara alá tar­tozik. Galicia birtokom mindörökké. Nagyon meg vagyok elégedve a nép lojális magatar­tásával, a győzelmes háború befejezése után igazságosan osztozkodni fogtak az orosz pol­most is a neh­éz tüzérség előkészítő munkájá­val kezdték a harcot. Június 5-ikén indult meg a tüzérségi harc, amelyben az olaszok kétszáz ágyúval vehettek részt. Először nem igyekeztek az átkelést egy meghatározott ponton tüzér­ségileg előkészíteni, hanem egé­szen eredménytelenül szórták be a környéket lövedékeikkel. Egy ponton két órán belül ötszáz tüzérségi lövedéket lőttek ki. Ez az ötszáz lövés a mi oldalunkon mindössze egy embert sebesített meg. A Monte Santon álló kolostort is naponta alaposan bombázták. Ennek a bombázásnak az okait csupán az olasz vezérkar ismeri. A kolostorban egyetlen egy öreg szerzetes lakott és alkalmasint ő is más szállást keresett ma­gának, mikor a lövöldözés kellemetlenné kez­dett válni. Ennek a vidám „tüzérségi elő­készítésnek" egész eredménye csapataink er­kölcsi erejének határozott növekedése volt. Június 6-ika és 7-ike között kezdődött a harc a 383-as magaslatért. Az olaszok két napig szakadatlanul tüzeltek a kis sziklacsúcsra min­den kaliberből, úgy, hogy a lövöldözés a távol­ból úgy látszott, mintha egy óriási gépfegyver ontaná golyóit. A hegyet akkoriban a mieink csak gyengén szállották meg. Június 8-án kezdődött a gyalogsági harc. Az olaszoknak éjszaka sikerült észrevétlenül átjönni a folyón, visszavetettük ugyan őket megint a völgybe, de a talaj nehézségei követ­keztében nem sikerült csapatainknak a hidat megközelíteni és így az olaszok megmaradhat­tak a hegynyílásszerű völgyben. Június 10-én, 11 én és 12 én a harcok a leghevesebben tovább folytak. A Ravenna­brigád először reggel 4 órakor ment rohamra, de egyetlenegy zászlóaljunk visszaverte őket. A zászlóalj rögtön ellenlökést intézett az ola­szok ellen és megtisztította a magaslatot az el­lenségtől. Most az olaszok az egész Korada­hegyházat tüzérségi tűz alá vették, hogy így ellankasszák gyalogságunkat. A mi tüzérségünk amely mindössze egy ütegből állott, viszonozta a tüzelést, de természetesen nem lehetett úrrá az egész numerikus túlerő fölött. A június 12-éről 13-ára virradó éjjel az olaszok két teljes brigáddal próbáltak előrejutni. Megint hiába. 14-én nyugalom uralkodott. Június 15-ike nagyon kemény nap volt. Reggel négy órakor az olaszok kétszáz ágyú­jukból tüzelni kezdtek a 383-as magaslatra és megszakítás nélkül folytatták a tüzelést estig. Próbáljuk elképzelni: Állásaink egész területe odafenn mindössze talán nyolcszáz négyzet­méter. Ezen a meglehetősen kicsiny földfolton tisztek és legénység sziklatömbök mögött szo­rultak össze, mert más fedezék nincs és igy kellett feküdniök egész nap, míg ezer és ezer legnehezebb tüzérségi lövedék csapott le rájuk. De nem hátráltak meg, noha különösen a szerte repülő kőszilánkok miatt nagy veszteségeket szenvedtek. Idegroham miatt is hátra kellett vinni né­hány embert, de ez még nem éppen nagy baj. Ez az izgatottsági állapot nyomtalanul eltűnik, ha az illető néhány napig pihen és bőségesen táplálkozik. A tüzelést folytatták június 16-án is, de kisebb mértékben. És most az olaszok aligha­nem azt hitték, hogy az osztrák-magyar állá­sokban egyetlenegy ember sem harcképes már. Általános támadás Június 17-ére virradó éjjel a Ravenna­brigád 37. és 38., a Forli-brigád 43. és 44. számú ezredes, továbbá két ezred mozgó milí­cia intézett támadást. A mi magaslatunkon egy zászlóalj egészen a tartalékok közelében volt. Az olaszok első támadását, noha szinte őrüle­tes túlerőben voltak, este 9 óra felé visszauta­sították. Erősítést kaptak és újra támadtak. Végül az ellenség tizenhat-tizennyolc zászló­aljjal vett részt a küzdelemben. Nem csupán frontálisan támadtak, hanem minden oldalról is, Globnából, Paljevoból és Zagorából. Minden áron meg akarták szerezni kis sziklacsúcsun­kat. Mert — legalább így mesélték az elfogott olaszok — a király Cormonsban várakozott a diadal hírére. Talán azzal a hírrel utazott vissza Rómába, hogy olyan katona, mint az osztrák és magyar, nincs több a világon, de egészen biztosan nincs Olaszországban, mert az olaszok nem kapták meg a sziklát. Szuronynyal, ököllel, foggal... Az éjjeli küzdelem ott fenn alig volt már emberinek nevezhető. Közelharcra került a sor, amelyet az ellenfelek embertelen vadsággal vívtak meg. A bajonek­ és puskaügy fontos sze­repet játszottak, és még többet dolgoztak ököl­lel, csizmahegygyel és fogakkal. (Jelentettem már, hogy egy dalmát gyalogos még a harc után is kezében szorongatott egy lelépett olasz fület. És ez az eset nem volt egyedülálló.) Em­bereink dühe azért volt oly rettentő, mert a harc előtt tudták meg, hogy az olaszok sebe­sülten fogságba került osztrák és magyar ka­tonákat halálra kínoztak. Így egy sebesült had­nagyot egyszerűen átdöftek. A tizennyolc olasz zászlóaljjal jelentéke­nyen kevesebb osztrák-magyar állott szem­ben. A győzelmet első­sorban a csapatoknak köszönhetjük, azután mintaképüknek, N ... vezérőrnagy brigádsbp­­rancsnoknak, akit kato­nái egyenesen istenítenek. Június­­17-én az olasz tüzérség megint délután 1t egy órától éjféli tizenkettőig lőtte a kis­újs­iklacsúcsot. Azután gyalogságuk öt sor­belyi támadásra indult. Ez éjszaka azonban Hogyan bánnak az osztrák­magyar hadifoglyokkal Orosz­országban? A Pesti Napló külön tudósítójától A hadisajtószállás engedélyével — junius 26. W. János landwehr főhadnagynak egy al­pesi tartományi székvárosban élő szülei levelet kaptak fiuktól, aki Beresovkában (Szibéria) volt mint hadifogoly s a levélből a következő felháborító részleteket veszem ki: Kedves szüleim! Szerencsésen sikerült nekem az orosz fog­ságból megszökni és az orosz területen át való kilenc napos utazás után Pekingbe érkezni. Ér­zéseimet nem tudjátok elképzelni, csak az tudja, hogy mit jelent Szibériában hadifogolynak lenni, aki átélt minden megaláztatást és önkén­ykedést. Nálunk a börtönök is jobbak, mint ott a tisztek lakásai. Magunknak kellett priccseket építeni, hogy ne legyünk kénytelenek a puszta földön fe­küdni. A főzést is magunk végeztük. Pénzt csak nagyon szegényesen bocsájtottak a rendelkezé­sünkre, így november hónapban nyolc rubelből és harminchárom kopekból kellett a táplálékunk­kal beszerezni. Polgári személyekkel beszélni nem volt szabad, őket lakásaikban felkeresni börtön­büntetés terhe alatt tiltva volt. Legénységünkkel éppen így nem érintkezhettünk. Velük egyáltalá­ban nem bánnak úgy, mint emberekkel, szinte azt hinné az ember, hogy a nyomorékok szántát akarják növelni. Orvosainkkal és szanitéceinkkel­­úgy bánnak, mint hadifoglyokkal. Elutazásom előtt egy ukáz érkezett, amely szerint a tisztektől és altisztektől el kell venni csillagjaikat és jel­vényeiket. Megaláztatás megaláztatás után. Em­bereinknek olyan tettekre kell elragadtatni ma­gukat, amelyeket az oroszok szívesen látnak, hogy az ilyen embereket eltüntethessék. Minden szö­kési kísérletet halállal büntetnek. Nekem és két tisztnek hihetetlen szerencsénk volt. Minden eL

Next