Pesti Napló, 1916. április (67. évfolyam, 92–120. szám)

1916-04-01 / 92. szám

3 Szombr. PESTI NAPI,­ 1916. áprils 1. u­gy védik hazájukat, mint védelmezhetné ná­bob az ő kincsét. Tisztelet a hősöknek, akik a veszedelem napjaiban nem kérdezték meg, hogy mennyi jogot ad nekik a haza, csak azt érezték, hogy az ország, amelyért szenvedni és ha­lni is kell, édes hazájuk nekik. Tisztelet és csodálat a hősöknek, de ez erkölcsi javakon túl emberséges megélhetést, becsületes munka­bért, helyes közoktatást, igazságos közigazga­tást és eleven politikai jogokat is kérünk a majdan hazatérő hadak javára. A nemzet ele­ven kegyelete lesz az, amely életükben adja meg a hősöknek azt, ami őket megilleti, — a hősöknek, magyar parasztoknak, kik béke ide­jében is ritkán esznek húst. Viharos ülés a francia parlamentben A német birodalmi gyűlés — szemben az entente kiéheztetés­ tervével — elhatározta a tengeralattjárók háborújának az eddiginél is erélyesebb folytatását. A német képviselők hivatkoztak arra, hogy a tengeralattjárók harca az angol-francia blokáddal szemben sikeresnek bizonyult és mindaddig folytatják ezt a sikeres tengeri háborút, míg Anglia kény­szerítve lesz a békealkudozásokra, vagyis míg be nem vallja, hogy a blokád-tervet nem válthatta be s lemond a középkorba való elv­ről, hogy Anglia uralkodjék az összes tenge­rek fölött. A hivatalos angol kormánykörök gőgje még mindig nem tört meg, ez lehet az oka a német birodalmi gyűlés újabb elhatározásá­nak.. Ezt a felfogást kénytelenek voltak azok a körök is elfogadni, akik az eddigi mértéket elég élesnek vélték és igazat adtak azoknak a köröknek, kik legjobban ismerve az angol elbizakodottságot, követelték a vizen és leve­gőben való elszánt és az eddiginél is nagyobb­stilu­ h­arcot, különösen a szigetország ellen. A német tengeralattjárók újabb nagy­arányú háborújának bejelentése nemcsak nagy nyugtalanságot keltett a központi hatal­mak népeinek kiéheztetésére építő entente­körökben, de legutóbb a francia parlamentben éles és viharos üléseket provokált. Az újabb német-magyar-osztrák tengeralattjáró háború bejelentésének híre önmagában véve is még súlyosabbá változtatta az eddigi hajófuvart az enfente-államokban, az élet- és hajóbizto­sítást, úgy hogy ha még továbbra is kénysze­rítenek bennünket a tengeralattjáró háborúra, a hajófuvar horribilis lesz az entente részére, ami természetesen a beviteli áruk árának újabb felszökkenését fogja vonni maga után. Durandy, az Alpes-Mari­times-depar­lement képviselője meginterpellálta a francia kor­mányt a ha­jófuvar-probléma ügyében. Fel­sorolta, hogy a békeidőben Marseille kikötő­jéből Angliába a hajófuvar tonnámként 8 frank 50 centime volt, 1915-ben a hajó­fuvar tonnánként 75 frankra emelkedett, 1916-ban 130 frankra. A helyzet azonban még kétségbeej­tőbb Olaszországban, hol a mos­tani hajófuvar Angliából 230 frankot tesz ki tonnámként. Ez a körülmény azonban nem vigasztalás a francia hajózásra. Sembat köz­munkaügyi miniszter alig tudott mást vála­szolni a lázadó képviselőknek, minthogy előadta az okokat, an­elyek miatt a hajó­fuvar és az élelemdrágulás oly páratlan mó­don emelkedett. Sembat azt mondotta, hogy Franciaország nem gondolt ily hosszú hábo­rúra, azonkívül a tengeri háború óriási kiter­jedésére; felsorolta, hogy a Dardanelláknál és a szaloni­kis csapatszállítás­oknál sok hajó pusztult el, nem kevésbé a szabadtengerek többi részein. Reméli azonban, hogy sikerül az angol kormánynyal rendezni a kérdést. A francia hajózásnak önmagának tehát milliárdokba kerül az angol szövetségessel való hajózási viszony, ami növeli Francia­országban éppen úgy, mint Olaszországban az elégedetlenséget Angliával szemben. Legutóbb a havrei községtanács követelt a francia kor­mánytól „erélyes intézkedéseket" a német tengeralattjárók ellen, melyek tökéletesen megbénítják a hajózást a La Manche-csa­tornán. Hogy a francia és az angol kormány alig tehet valamit a német tengeralattjárók ellen, bizonyítja az entene államaiban uralkodó lá­zadó hangulat — talán már nem is annyira Németország, mint az angol kormány ellen. Olaszországban olyan fenyegető az angol­ellenes hangulat, hogy Asqluith és Grey jónak látják egy látogatást lenni Rómában, hal igye­kezni fognak az Anglia elleni mozgalmat, sőt különbékével való fenyegetőzést néhány frá­zissal elintézni. Mayor d­es Planches olasz sze­nátor mintegy­­ négy hónapja járt Londonban az elviselhetetlen angol hajófuvar enyhítése dolgában és az volt a válasz, hogy a hajó­fuvart­­ fölemeltek. A német-magyar-osztrák tengeralattjárók nagyszerűen alkalmasaknak bizonyultak arra, hogy a maguk részéről is segítsék szárazföldi seregeinket a háború si­keres befejezésére, minél élesebb lesz a ten­geralattjáró háború, annál közelebb jutunk az angol gőg legyőzéséhez, vagyis a békéhez. Budapest, március 31. Az izlam vallás elismerése. A hivatalos lap pénteki száma közli az izlam­ vallás elismeréséről szóló törvényt, melyet a király e hónap 24-ikén szentesített. A hazátlan skupstina Parlamenti ülés Aix-les-Bainsban Bern, március 30. A volt belgrádi szerb parlament képviselői, mióta Szerbiát a központi hatalmak és Bulgária meghódították, hazátlanul bolyonganak részben semleges területeken, részint Franciaország kétes vendégszeretetét élvezik. Bolyongásaik közben csak egyszer kísértették meg, hogy tanácskozásra össze­jöjjenek. Ez volt az a bizonyos csonka szerb par­lamenti ül­és Rómában, ahol a 1­­3 képviselő közül mintegy hetvenen találkoztak és mint annak idején a Pesti Napló közölte, erősen kikeltek Péter király, Pasics és általában a nagyzoló szerb háborús párt ellen, amely könnyelműen e­ljátszotta Szerbia füg­getlenségét. A római tanácskozás után híre ment, hogy a kevésbé vendégszerető olasz föld helyett vagy Korfuban, esetleg Szalonikiban, vagy Nizza­,­­ sőt a vérmesebb reményüek­ szerint éppen Pá­risban fognak a szerb képviselők formális üléseket tartani. Az a lelkes biztatás azonban, amelyet a szerb képviselők a francia kormány részéről vár­tak, elmaradt. Az entente nagy tanácskozásai, és még nagyobb bajai között a kis Szerbia sorsa egyelőre ad acta került. A legújabb hír szerint a szerb képviselők meg­lehetősen elszéledtek és sokan van­nak közöttük, akiket a megélhetés legkezdetlegesebb kényszere fenyeget. Péter király, Sándor herceg, Pasics és minisztertársai még csak jól érzik magukat anya­giak szempontjából, mert az entente egyre-másra folyósít nekik pénzeket, de nagyon sok képviselő van, akiről csaknem megfeledkeztek, ezek az­után kerülő utakon, mzár szégyenkezés között visz­szaszállingóznak Szerbiába s egyszerre csak ott találjuk őket, mintha el sem menekültek volna. Úgy hírtlik azonban, hogy Sztojat­ovics Koszta, a volt belgrádi skupstina elnöke mindent elkövet, hogy valami tanácskozás­ féléve összetoborozza képvise­lő­társait. Sztojanovics most érkezett Aix-les-Bainsbe, ahol az ottani maire-rel érteke­zett arról, hogy melyik épület volna legalkalma-­ sabb parlamenti ülésezésre. Előreláthatólag vala­melyik nagyobb szállodát választ­ják, feltéve, hogy időközben nem emel a hatóság, vagy a francia kormány kifogást. Sztojanovics úgy tervezi, hogy az entente naiv tanácskozásainak befejezése után, tehát május elejére, jöjjenek össze a szerb képviselők. A ta­nácskozásnak azonban sokféle formai akadályai vannak, mert a francia köztársaság vezérférfiai cseppet sem lelkesednek azért, hogy francia terü­ . Az írta: Somlay Károly A Hókirálynő ködös országában, a rej­telmesen sötétedő erdélyi hegyek lábánál, — ahol nyáron csendes faluk álmodoznak a bükkök között — egy napkeleti szkitha har­cos szállt le álomlovagként a föltesre a legen­dás Csaba-útjáról. Leszállott a földre a tejszínü égi ösvény­ről. Megnézte a csukafejes harisnyanadrágban szántogató szikuluszokat és a faragásos oszlo­vátán lenvásznat szövögető piroscsizmás me­nyecskéket; meghallgatta a Küküllő és Olt partján dallozó pártás szüzeket, amint körbe­fogózva énekelték, hogy: Fújjad, fújjad sze­relmesem, én is voltam király lánya,, de most vagyok jávorfából furulyácska . . . Meghallgatta a gyöngypártás hajadonok énekét, aztán megsimogatta szakállát és bekavártélyozta magát a zsibói tornyos kas­télyba. Sokszor ki- és kitekintgetett a góthajtású, kőpárkányos ablakon a sokfordulós gabona­földekre és az illatot párázó kaszálókra, meg a karcsúfüves puskámon legelésző több ezer firhra. — Eb, kriminál teremtette, nem vagyok én turósga­ncán csámcsogó móc, hogy itt a havasok között aszaljam magamat a kora­vépségre! — dobbantott tarajos sarkantyújá­val a tölgypadlóra és kiment a bástyás udvarra. Szironyos nyerget, bogláros szügy elöl szíjazott a bogárszin csikóra és elvágtatott Galíciába, a bécsi császár híres lovasezredébe, a Barkó-huszárokhoz. Nagy dolog volt akkor huszárnak lenni, hisz a huszárhagyomány szerint a huszár még az ezüstfelhőkre épített Mennyországba is paripaháton lovagol be. Mint daliás huszártiszt ismerte meg István grófot is, a legnagyobb magyart, aki akkor Simonyi óbester ezredében kapitányoskodott. Nemsokára svadrony-kommandánus lett az Álomlovag és leveleket irogatott a kecses, édes Cserey Sielenkának. Irkálta, firkálta a le­veleket a galíciai unalmas garn­izonokból h­itmeiszter uram és addig-addig rótta ludtoll­kalamusával a rajongó sorokat, mig hozzája illő lovagos romantikával feleségévé nem tette a kincs­em-édesöm Helenát, Cserey Farkas császári konziliátus drága szeme­fényét. Aztán! ... Az esküvő után mindaddig a zsibói kastélyban élte patyolattois menyecs­kéjével a hitvesi gyönyöröket, amíg egyszer meg nem haragudott a harmadik faluban lakó gorbói garófra. Gróf Kaller János felboszan­totta az Álomlovagot. Az ázsiai vér kieső tűzön is­ felforr; a magyar feu de paille ha­mar vet lobot. A haragos Álomlovag hat ágyúkkal és ötszáz lova­s hajdúval jelent meg a gorbói vár bástyáinál. Mint valamikor Bendegúz fia Aquileia alatt . . . Csakhogy a zsibói kiskirálynál, a kalandos napkeleti­ lo­vagnál nagyobb ur is volt ám akkor a Szilágy-­ ságban, az Agaste-Mare völgyeiben: a kalapos* király. A kalapos­ király a gorbói gorombaság miatt Kufsteinba záratta a középkor utolsó lovagját, a szines káprázatok között mozgó, forrófejű Álomlovagot. — Kufsteinban majd megpuhul a kémén­yi szikulusz, — gondolta József császár. Ő, mennyi könypatak csörgedezhetett a puhalelkű Heléna szemeiből a négy esztendő alatt, mikor az Álomlovag a kufsteini szikla­falak között hallgatta a tiroli orkánok moz­gását. Kedélyizgalmában hányszor sóhajt­hatta el a párjavesztett menyecske a német apácáknál hallott szentimentális strófákat: Ich suche Ruhe, Ruhe für mein einsam Herz , . . A magyar urak nem tudták elfelejteni a császár rendelkezését, amelylyel puhító kúrára internálta a sűrű régi álmodozó lovagot, a goromba Wesselényi Miklóst. Az erdélyi or­szággyűlésen — amelyen az időközben sza­badjára engedett Álomlovag is részt vett — csak pár szót emelt a kufsteini ügyben Turi Gergely uram, de ez a pár szó is elég­­­ok volt a vihar felköltésére. — Ki védi a jogot, ha ily nagy férfiút is bilincsbe mertek zárni? Ha ledől a magas cédrus, remegjetek alacsony erdők! — sürnteti a szónok faljajdulása. Az akkori országgyűlési protokollumban ezt jegyezték fel a kalandos Álomlovag­ról: A tanácskozás Wesselényi Miklós atyánk*

Next