Pesti Napló, 1918. április (69. évfolyam, 78–102. szám)

1918-04-02 / 78. szám

Keld«. PESTI NAPLÓ 1918. április­­2­­2 'érdekében és az emberi jogok érvényesítésére. Wekerle Sándor miniszterelnök a tárgyalá­sok kezdete óta állást foglalt a romániai zsidóság emancipációja érdekében. Mindenki tudja, milyen elnyo­mott rabszolga sorsban élnek a romániai zsidók. Minden remény megvan rá, hogy a romániai zsidók emai­lációja, ez a berlini szerződésben már ind­ított ígéret, ezúttal nem­csak ígéret lesz, hanem tényleg be is fog kö­vetkezni, mert­­­aiefevate Siialsira megvan min­den gararcii. Emberi szempontból talán ez­ lesz a legszebb eredmény, ha tényleg bekö­vetkezik. Annyi bizonyos, hogy Bukarestben, ahol a megszállás ideje alatt a mi hadsere­günk rokonszenvet­ szerzett, magának, ahol az osztrák, főként magyar lisztek emberséges bánásmódjukkal megszerettették magukat a lakossággal, ez az intézkedés föltétlenül ked­vező és ránk hasznos benyomást tenne. Ami­kor híre ment Bukarestben, hogy megbízot­taink Wekerle iniciatívájára erélyesen állást foglaltak a romániai zsidóság emancipációja mellett, az irántunk tapasztalható szimpátia lényegesen megnőtt. Minthogy a zsidók Ro­mánia gazdasági életében igen jelentékeny szerepet játszottak, ha a békeszerződés való­ban ki fogja vívni a romániai zsidóság eman­cipációját, akkor ennek a föllépésnek értékes gazdasági következményei is lesznek. Az erő mellett a barátság szempontja ér­vényesül a román béke létrehozásánál és ez a szempont nyilvánul meg kétségtelenül a dinasztia kérdésben is. Nyilván el volt rá készülve a világ, hogy a békét diktáló központi hatal­mak követelni fogják a hűtlen és megbízha­tatlan dinasztia eltávolítását. Úgy látszik, hogy ez nem fog bekövetkezni, mert a béke­tárgyalás vezetői előtt az a szempont az irányadó, hogy a győző helyzetét semmikép­pen sem kell kihasználni. Minthogy a jövő­ben őszinte és zavartalan barátságban kívá­nunk élni Romániával, el kell kerülni azt, hogy sebet üssünk az ország függetlenségén él önrendelkező jogán, azzal, hogy dinasz­tiáját, amelynek megtartásához vagy elbo­csájtásához egyedül Romániának van köze, mi válaszszuk meg. * A központi hatalmak békeszerződése Ro­mániával legközelebb nyilvánosságra kerül. Majd a békeszerződés szövege b Be fogja bizo­nyítani, hogy a Pesti Napló itt közölt fejtege­tései helyesek-e és hogy mennyi az, és mi az, amit és amennyit Magyarország érdekében a magyar kormány meg tudott valósítani. Egye­lőre egy fontos és egyben­ megnyugtató­­is: a román béke, e speciálisan és életbevágóan magyar kérdés megoldásánál, elsőrendű sze­rep jutott Wekerle Sándor miniszterelnöknek, akit, minthogy köztudomás szerint gróf Czer­nin Ottokárhoz a legmelegebb politikai ba­rátság fű­zi, a külügyminiszter minden törek­vésében odaadóan támogatott és támogat. Wekerle reálpolitikája, hogy ne mondjuk üz­leti zsenialitása és Czernin tehetséges diplo­máciája valószínűen jó , munkát végeznek egy­ütt. A békeszerződés, ha nyilvánosságra kerül, de tellja bizonyítani, hogy irányítói és végrehajtói a világháború legmagyarabb pro­blémáját valóban a magyar szempontoknak megfelelően derülni, oldották és az is ki fog a tárgyalásokon az ötletes és nem mellékes mottót: valóban apunk-e fát, még pedig minél több fát és minél kevesebb oláht. Herczeg­ Géza. '­áfáink Szerdán * ScíiHtpfiin JSladái* ' Zákodi öceém. Csütörtökön: Vészi Tilar­git ! Három franciai háborús könyvről. Pénteken: jVd­áms Sándor-; K­álmán. Szombaton : Sz­omol­y Hrazsó­­ József császár" című színművéről (Kritika). Vasárnap : Kcsztrolanyi Irezsik: Hűség. ••••iMji ! Ma Ipmiz Irta: jobbágy Jenő A Vjajó, selymesen csuszva, dölyfösen esze­m. !•".'.•/.,és teknőtestét emberek vonszolták a szerelmes vizen. A víz körülkapta és meg­ölelte komor menyasszonyát és fodrokkal aprón paskolva nekiesett a fenék falának, hogy bágyadtra csókolja rajta a festékét, mint festett nők ajkáról szokták buta hajnal­tájban, amikor a korállajkak didergős kék­bordót öltenek. A hajó potrohos mocsári bo­gárként rakodva iparkodott a város felé, két, árbócnyi áradzójával félelmes két csáppal taszította-merte a vizet. A hajóhúzók — mint valami állatok — most húzták először a hajót. A tíz nehézcsontú eres ''éli paraszt egy csomóban topogott, zsa­ér emberek, utas élők, facér béresek, napszámba járók voltak, tíz darab ember, Tallér Gyuris Illés, Pipic Csipak Antal, Zsemberi János, Kajla Bálint Péter, Vízhányó Angyal János, Danks András, Tari János zavaros tarka színfoltban, összemoló göngyöleg. A tiz ember földtelenség béres katonái húzták a hajót, miként a padra láncolt gályarabok, a tiz ember gombolyag, dülöngő-vergődő tömeg, a nap perzselte és fogyasztotta őket, izzadást csor­gasztott, eret ömlesztett róluk, néhol fűre, néhol száraz rögre, néhol fekete földbe, hol a víz leért, ott kerek ló született, m­íg be nem szikkadt, moso­lyogva fölnevetett. Négyrét görnyedtek, káromkodtak, rös­telték magukat, önmaguk előtt, hogy gyengék erre, busa parasztfejüket előlóditva lógatták, ahogy a kehes nyüvölt lovak, mert messzi faluból húzták a hajót a város felé és nem bírták az ötlónak valót. Szűkült a mellük és forró párát panaszkodott. Fáradtak voltak. A földek és a rétek lassan maradoztak mögöttük,­­ látra fordultak és nehezen jöttek. És itt kín­lódtak a süppedékes­ parton és kéreg horzsoló­dott a tenyerükről. A kötél, ami kantárba szokta vágni a lovak elejét, nekifeszítve a mellüknek. Odacsavarva, sőt a kantár is raj­tuk, abba fogták be őket, hogy ne vágja mez­telenségüket a feltűrt ingen át. A kötelet így meg amúgy marokra fogták és ökölre, jobb állása van-e igy, tán emígy? Az egyik nadrág­' zsebébe dugta kétoldalról a tenyerét, nekiszo­rította a beleinek, előredütötte magát, azt gon­dolta, hogy könnyebb. A másik marokra kapta a kötelet, kinyújtózkodott, fejét meresztett Ifpr'ít ''ö­ t liffM'Wotta, UgV drlf·'oztí­ phrírpl­¡‹› m­agát. Mások egész súlyukkal ráfeküdtek a­­ kötélre, vagy nekihajoltak féloldalt, hogy lopva­­ pihenhessenek és kiegyenesedjenek. Ilyenkor kezüket csak ugráltatták a kötélen, ahogy a gyerekek teszik, ha lovat játszanak és két mad­zag közt viháncol az utas. De hasztalan volt a lopott pihenés, a lábak nem akartak tovább menni. A fölsőtestek ugyan még rázkódva bil­legtek, a karok még bírták valahogy, a lábak azonban roggyanással roskadni akartak. Ra­délután dereka mállott, öt óra volt, a lábak nem akartak felkelni, otthagyni a helyet, ahova tették őket, nem értették, hogy késő van és muszáj, hát tiltakoztak és ólmot kötöttek ma­gukra. Míg az egyik láb emelkedett és a csi­gázott izmok­erek játékosan meginogtak rajta, a másik láb jönni dehogy is akart. Megragadt a süppedékes partba, ami hitta, föl kellett hát rántani erőszakkal, kidülledett szemmel, a ha­lántékon lüktető nagy érrel és kidobni magas­ról tompán, ahogy nagy testű, húsosidomú lo­vak munkára buzdulva, szinte öntudattal húz­zák a rakott kocsikat és megzeng az utcakő szikrát sírva vasas patájuk alatt. A szívtelen hajó látta és meg se szánta őket, meg se sajnálta. Méltósággal úszott a kövér vízen, érezte, hogy ő az ur, ura a tíz zsellérnek, mert magához kötötte őket az orfa kötelével. A hajó kivül komor volt és zárkózott és méltóságos, mint a nagyurak, belül kicsinyes, sem ilyen és rosszagy, mint a nagyurak. Odabenn a testében krumplis­zsákok és tótgarabolyok között asszonyok, lányok és három surbankó legény. Hogy szürkült a menyecskék sokallották az időt és k'"11 "ők a ba,ó o ""'-a, te*""" -t a szemük elött, várták a­ városig de ez csak mumus­ on, ahol már megint kitűnően van-trmálva a magyar politikáról, a várogi reform egy újabb ellenséget fedez-Fel: a főrendiházat. Arról írnak Bécsben, hogy ha kompromisszum nélkül és házfejl­oszlatás után kerülne a választójogi javaslat a főrendiház elé, akkor nem lehetne neki többséget szerezni s nem maradna hátra m­ás, mint a főrendiház gyökeres reformja és ez ismét egy esztendei huzavonát idézne elő. A főrendi mumus tehát, melyről az utóbbi időben keveset hallottunk, ismét bevo­lu.'H a mag­yar politikába. Rajtunk most a sor, hogy ijedezzünk tőle. Mielőtt azonban megijedt! .'.Ok, gondoljuk át kissé a dolgot s kérdezzük meg: csak akkor volnának ily sö­téten és ily konokul reakciósak azok a vesze­delmes magyar mágnások, ha a választások után terjesztenék eléjük a demokratikus re­formot? Hátha nem is lenne szükség válasz­tásokra; hátha a választójogi törvény keresz­tülmenne a képviselőházban, akár a munka­párt távolléte mellett, akár úgy, hogy a kor­mánynak egy lendületes és erőteljes fellépése — mely többször kifejtett meggyőződésünk szerint ma még talán nem késett el — a visz­szatérő hatalom reményével összetartott több­ség szavazatainak egy részét megszerezné? Ebben az esetben nem sorakoznának a fő­rendek és nem tennék szintén szükségessé a felsőház hosszadalmas re­form­ját? Elvégre még akik a kompromisszum bekövetkeztét hirdetik, azok is úgy képzelik a dolgot, hogy egyrészt Tiszáék, akik egy esztendő óta fok­­ról-fokra engedtek eredeti választójogi maga­tartásuktól, s másrészt a mai kisebbség fél­úton találkoznának. Így létrejönne egy olyan választójogi javaslat, mely nem elégíthetné ki a demokrácia őszinte híveit és nem hozná meg azt a közéleti nyugalmat,­ melyet a vá­lasztójogi probléma elintézésétől várunk, ahhoz azonban még ez a kompromisszumos javaslat is elég radikális volna, hogy a főren­dek, ha szándékuk és erejük van hozzá, ob­struáljanak ellene. Más kérdés az, hogy — a szándékban egyáltalán nem kételkedünk — rendelkez­nek-e a reform főrendi ellenségei ezzel az erővel. Lehetséges-e, hogy feudális ele­n,állá­son megtörjön az az akarat, melynek kivite­lét királyi kézirat kezdeményezte, s melynek szükséges és halaszthatatlan voltáról a ma­gyar nép óriási többsége rendületlenül meg van győződve? Bevalljuk, hogy ezzel a tényezővel, a fő­rendi ellenállás kérdésével nem számoltunk mindaddig, míg Bécs nem figyelmeztetett reá. De ha már figyelmeztetett akkor meg kell állapítani, hogy ha komoly ez a veszedelem, akkor egyformán kell számolni vele akár most kerül majd a választójogi javaslat a főrendiház elé, akár választások után, akár a tárgyalás alatt álló paragrafusokat­­ kü­leít át a képviselőház a főrendeknek, akár em­ hiti valamivel az úgynevezett nemzeti veszedel­mek­et. Mint mondottuk, nem lehet olyan enyhén reformálni és kiterjeszteni a választó­jogot, hogy a főrendiházban fele-­lős ellen­zéke ne verődjék össze. Ezt a veszedelmet azonban a főrendi mumust, egy h­annalig sem becsü­itik túl. Az általános választójog gondolata nem a mágnás­tábláról indult­­, s m,den a király a múlt év április ,ut-án azt írta Tisza Istvánnak, hoszú a ma­gyar nemzetnek a jelen világmérkőzés sorer­­inti napjaiban tanúsított bámulatra méltó erőkifej­tése és hazafias magatartása fölött c. -olt bá­lás elismerését a választójogunk oh­t-n kiter­jesztésében óhajtja kifejezésre juttatni, amely a magyar állam létérdekeinek tekintet­bevéte­lével a jelen nagy idődnek és a nép által h­o­zott áldozatoknak megfelel,­­ a­­kor tví­ván­valóan nem a született törvényhozókra gon­dolt kik éppen elegendő választófogrrel ren­delkeznek. Nem a főrendeket vezette a mai igazságügyminiszter a királyi várba, nem ők vettek részt a választójogért rendeleti de­monstrációban. Viszont ők nem is fognak za­varogni, ha akaratuk és meggyőző­­­seik elle­nére ez a jogkiterjesztés vétrre valósággá vá­lik s a hosszú küzdelem elcsendesül. A főrendi mumustól tehát nem félünk­. Sőt egyenesen mulatunk rajta, hogy a jó k­é­

Next