Pesti Napló, 1922. november (73. évfolyam, 249–273. szám)

1922-11-01 / 249. szám

3 Szerda ahol a pesti nyomorúság öltözködik (Saját tudósítónktól.) Hol van az a világ, ami­kor a békevilág konfekciósai húsz forintokért ele­gáns gavallérrá csinosították ki az egy pengőért körmölő napidíjas adójövedéki gyakornokot. Hol van az a világ, amikor szégyenkezve surrant be a kisfizetésű miniszteri tisztviselő a Laudon- és Sze­recsen utcák boltjaiba, hogy potom áron vásároljon „egészen finom, uraságoktól levetett" ruhát. Ma már csak a jómódú középosztály jár ezekre a helyekre; a legszegényebbje, a kisfizetésű középosztály és kü­lönösen a nyugdíjasok és özvegyek pedig kiszorul­tak a városból a Teleki térre és a Szegény Piacra. E két ócskapiac között is nagy a külö­nbség. A Te­leki tér előkelőbb, a Szegény Piac pedig az a hely, ahol már nem válogat vevő. Teleki téren A vásár már a Teleki tér népszínházutcai elején kezdődik, itt lesik az eladót a „h­éjják". Mézes-mázos szavakkal szólítgatják a gyanútlant, akit a fényes üzlet reménye hajtott ki a „zsibajra". Keserű csaló­dás éri. A nadrágért, amelyért háromezer koronát remélt kapni, nevetve ígér a héjjá ötszázat. — Adja ide, nagysád, mert beljebb hármat sem kap érte. Annyi ott a portéka, mint a szemét. Ilyen nadrággal ne is fáradjon. Nekem csak véletlenül kell, egy gyermeknadrágot szabok belőle, mert én szabó vagyok. A hivatásos ószeresek beugratókkal dolgoznak és ha látják, hogy valaki érdeklődik az ócska holmi iránt, elkezdik a színjátékot. A beugrató jó árat ígér a holmiért, úgy hogy a vevő szentül meg van győ­ződve, hogy megéri az árat. Így azután még boldog is, ha sikerül megszereznie drága pénzen „az al­kalmi vételt". Az árak a minőség szerint változnak. Kalapot 300—700, cipőt 250—2000, ruhát pedig SOOO—SOOO— 15.000 korona k­özött árusítanak. A férfiing ára 1000 korona, a női ingé 800. Panaszkodnak az ószeresek: nincs elég áru. A házakban sokat kérnek az ócska holmiért és ami a legnagyobb baj, a privát közönség maga jár ki hol­miját értékesíteni. Újabban a pénzszűkére való tekintettel itt rész­letfizetési kedvezményt is vezettek be, csakhogy fordítva hiteleznek. A vevő kialkuszik például egy öltönyt nyolcezer koronára, de nincs csak kétezer korona készpénze. Kifizeti tehát a kétezer koronát, a többit szombatonként törleszti. A ruha pedig, míg ki nem fizette a teljes vételárat, az eladónál marad. Így tehát tulajdonképen a vevő hitelez. Jellemző, hogy a részletfizetésekről nem adnak nyugtát. Nem ist kérnek. Ismerik egymást. Szegénypiacon Ha a Teleki-teret zsibajnak nevezte el a pesti közönség az állandó zsibongástól, akkor a szegény­piacot, amely a Mester ucca és Hallér ucca kereszte­zésénél terül el a Ferencvárosi pályaudvar szomszéd­ságában, némának kellene neveznünk. Idejárnak a legrongyosabbak, a legszegényebbek. A kispesti, erzsébetfalvai és a mátyásföldi baraklakók. Odahaza összeállnak négyen-öten, megbíznak egy vállalkozó szellemű üzletembert és beküldik a sze­génypiacra, hogy a kis ingecskék, szakadt katona­nadrágok, lyukas harisnyák és az amerikai szeretet­adomány-pamutból horgolt, de már szétszakadozott lélekmelegítők fejében vigyen haza zsírt, lisztet és z sült tököt a gyermekeknek. Szerényen, szinte né­mán álldogálnak a hosszú sorban egymás mellett. A sor mögött vannak a „standok", a két-három négy­zetméternyi területre épült deszkabódék. Az ószere­sek „üzletei". Lacikonyha is van a piacon. Messze fekszik a tér az utcától, nincs bolt a közelben és reggeltől este öt-hatig bizony megéheznek az üzlet­felek. Nagy is a kelendősége a „fasortnak" a gyanús külsejű hurkának és a csemegéül szolgáló sült tök­nek és a kifőtt, morzsolt kukoricának. Az egyik sarkon öreg, töpörödött anyóka álldo­gál. Megkérdi tőle valaki, mije van! — Három ingecske, rongyocskák voltak, de ki-­ fódtam. Jobbak mint az új, erős cérnával varrtam. Odaadom az egészet háromszáz forintért. Az érdeklődő közelebb lép, minden darabot meg­forgat, megvizsgál. Azután százat ígér. A­z anyóka próbál alkudozni, de mikor látja, hogy a vevő távo­zóban van, száztíz forintért odaadja a portékáját. A másik oldalon nagy kiabálás támadt: — Lopott holmi! Fogják meg! — Szempillantás alatt ott volta­k a detektívek és elfogtak egy tűzoltó­ruhás embert, aki új kerékpárt akart eladni. A szomszédban van egy deszkabódé, odavitték. Pár perc múlva bevallotta, hogy az­­­ndrássy úton egy üzlet elől lopta el a kerékpárt. Azt mondják, hogy a Teleki térre már nem jár­nak a tolvajok és az orgazdák. A szegénypiacot kere­sik fel. Annak azonban bírósága, sőt rögtönítélő bírósága is van. A standok tulajdonosai egyesületbe tömörültek, melynek szabályszerű tisztikara van. Ha valakit ravasz fondorlattal becsapnak, vagy túl­ságosan drágán adnak el valamit és hozzájuk megy panaszra, azonnal elintézik az ügyét. Ordasok a táborban Írta: Zilahy Lajos (Szépapája és Andorjás négy napi lovaglás után elérték a zimonyi tábort, ahol a császár ármádiája már farkasszemet né­zett a törökkel.) Szent­­Takab havának huszadik napján déltájban, mikor már negyedik napja ültek nyeregben, meg­csillant előttünk a Duna az őszi táj aranyködében. És a túlsó partról látszottak a halványzöld ruháju rác dombok, amiket rozsdabarna erdők kontyoztak. A Dunán innen gyöngyszürke füstoszlopok remegtek fel az égre. Andorjás felemelkedett a nyeregben és karját kinyújtva a füstoszlopokra mutatott: — Az ott a tábor! Kora délután volt, mikor megérkeztek a zimonyi tábor frissen ásott árkaihoz. Akkor már ott voltak Alvinczi, Sztárai, Eszterházi gyalogseregei, Wür­temberg dragonyosai, Wal­deck és Koburg vértesei, Hadik, Nádasdy, Grefen és Thirhaim huszárjai, a Bécsből iderendelt pattantyúsok, utászok és hidá­szok ezrei, a hadiszereket szállító szekerek belátha­tatlan tábora és a sok-sok tarka, fehér, fekete, búza­kék, molnárkék, sötétzöld, papagályzöld, sárga és barna katonaköntös között a feketegubás, sáncverő parasztok hallgatag tömege. Valahol messzire tompán puffant egy-egy ágyú­szó. A pattantyúsok tartották arra próbáikat. Prüsz­kölő lovakon nyargaltak az ordonánszok és e zajló élet fölött fenn az almazöld égbolton csodálatos nyu­galommal, óriás köröket írva, mozdulatlan szárnyak­kal kerengtek a keselyűk. Esti menázs után a Lóki kapitány sátorában gyűltek össze a Gréfenek. Valahonnan két sípost is kerítettek és mikor már egy kicsit beboroztak, a Deinom Palkó nótájánál előreugrottak és baltenye­rü­ket a tarkójukhoz feszítve, jobbkezüket c­sípőre rakva táncra rebbentek a tarsolyos huszártisztek. Szépapám idő előtt otthagyta a mulatorokat. Ne­héz volt a szive, szeretett volna egyedül maradni a gondolataival. Visszament a sátorába és ruhástul le­heveredett. A sátornyiláson keresztül kilátott az égre, melynek sötétkék firmamentumán lázasan és megnőve ragyogtak a novemberi éj arany csillagai. A tábor fölé mélységes csend borult. Csak egy­egy messzi sátorból hallatszott elhaló muzsikaszó, középapám most úgy gondolt vissza régi életére, mint elmúlt álomra. Ellágyult szíve legrégibb gyermekkori emlé­keihez tért meg. Egy kékbegyü galambhoz, mely a keze közt halt meg s amelynek sirt ásott kint a kert­ben, a vén szilvafa alatt. Az anyjához, akinek zsir­szagu kötényéhez bujt. Egy szőrös pofájú, dühös kis fekete kutyához, amelyben pajtáskát talált. Mihály­hoz, ki hosszú könyörgésre néha odaadta neki ját­szani az ostort. Ezek az emlékek most olyan lassan és szelíden forogtak át a lelkén, mint a szélmalom szárnyai, ha csendesen száll a pusztán az alkonyati fugalom. Az emlékek szélmalma abban az órában állt meg, azon az utolsó hajnalon, mikor már nyeregben ült a régi ház tornáca előtt. Mikor lehajolt a nye­regből és lenyújtotta a kezét Mihálynak. — Isten áigyon, szagám! Most, hogy a felzaklatott éjszaka magányossá­gában istennel és önmagával beszélgetett, ugy érezte, hogy igaz dolgot cselekedett, mikor irást hagyott az asztalon, hogy halála esetén a ház, a kert és minden ott maradt szegénység a Mihályé legyen. Nincs senkije a világon, Mihály az egyetlen ember, akinek a lelkében mint a gyertyaszálak égnek és világítanak majd régi gazdáinak emlékei. Ha az öreg meghal, ezek a gyertyák is kialszanak és még az ő családi neve is alámerül az elmúló idő sötét­ségében. Most vad fájdalommal érezte a reményte­len vágyat: bárcsak egy fia lenne, aki majdan csa­ládot alapítana, fiakat, unokákat nemzene, akik kö­zül valaha egy is, az eljövendő idők messzeségében, egy későbbi században, régi írások közt bogarászva ál­lattal újra meggyújtaná az emlékezés gyertyáját az ő elmerült élete fölött. Mikor Andorjás hajnal felé a sok italtól böfögve és önmagában nagyokat nevetve betántorgott a sá­torba, szépapám már mélyen és halálosan kimerülve aludt. A következő napok már egyhangúbban teltek és Napközben hadigyakorlatokat végeztek. A tábor minden oldalán hosszú vezényszavak pattogtak. Ket­tős rendek léptei dobogtatták a földet. Naponkint újabb és újabb csapatok érkeztek a táborba. Szépapám egy napszállatkor ott sétált a tábor legvégén és egyszerre csak furcsa csoporton akadt meg a szeme. Katonák voltak, valami három­százan lehettek. De milyen katonák! Inkább úgy néz­tek ki, mint almás haramiák. Arcuk, mint a faké­reg, szemöldökük iszonyú bozont. Némelyik nyűtt sze­kernyét viselt a lábán, de soknak csak bocskora volt Leffentyűs kalpagjukon tépett sas és írcszárnyakat, oldalukon kard helyett handzsárokat vagy fejszéket viseltek. Soknál még szeges rézbuzogány volt. Tü­szőikben öreg mordályok és félelmetes kések, kezük­ben hosszúcsövű szakállas puskák. Szépapám már hallott róluk: a táborban ordasoknak hívták őket. Egy részük a Trenk Ferenc egykori seregének mara­déka, akik ezidőtájt a horvát rengetegekben bujdo­koltak, mint a pusztuló bölények. Más részük régen feloszlatott regementek katonái, akik csodálatos ösz­tönnel mindig megérzik a háborút és a táborokba gyűlnek. Nem egy akad köztük, aki már a hetven esztendőt is a háta mögött hagyta. A hivatalos hadi lista Freichlnigereknek nevezi őket. Zsoldot és fel­szerelést is ad nekik, mert félelmetes portyázók vol­tak és lovas rohamaik minden vonalat áttörtek. Az ordasok négyes, ötös csoportokban álldogáltak és beszélgettek. Cseréppipájuk szára agyarukra ha­rapva felfelé állt ki a szájukból. A következő pillanatban szépapám szinte fel­kiáltott a meglepetéstől. Közelebb lépett, nem akart h­inni a szemeinek. Az ordasok között egy kis görbe PESTI NAPLÓ 1922 novemb­er 1. Andrássy visszautasítja Czernin levelének vádjait (Saját tudósítói­któl.) Gróf Andrássy Gyula is megszólal ma, hogy válaszoljon Czernin Ottokár volt külügyminisztert tegnap közzétett levelére, mely­nek Andrássy-ellenes adatait már őrgróf Pallavícini György is megcáfolta. Czernin levele tudvalevően azt mondja, hogy Károlyi Mihályt annak idején And­rássy portálta a királynál. Erre vonatkozóan gróf Andrássy Gyula, aki jelenleg Tiszadobon tartózko­dik, a következő nyilatkozatot tette: — Czernin Ottokárt nyilván tökéletesen cserben­hagyta emlékezőtehetsége. Amiket a kérdéses levél­ben állít, az sohasem történt meg. Mindenesetre ké­nyelmes dolog ma Tiszára hivatkozni, amikor ő már nincs többé az élők sorában. Ebben az időben egyéb­ként nem is voltam olyan jó viszon­yban Tiszával, hogy állásfoglalásait az én jótállásaimra építhette volna politikai dolgokban. De másrészt ki állott­­volna jót értem Tiszának, akiben ő (Tisza) nyilvánva­lóan az ellenfelét látta? Azt, hogy Tisza le akarta­­tartóztatni Károlyit, még­pedig Czernin óhajára, aki pedig a legjobb viszonyban látszott lenni Károlyival, csak most hallom először. — Károlyi nem egyszer mondotta nekem,­ hogy Czernin biztosan megerősítené pozícióját és megvé­dené igazát, ha erre őt megkérné. Természetesen nem felel meg a valóságnak az sem, hogy Őfelségé­nél audienciát eszközöltem volna ki számára. Ebben az időben erre módom sem lett volna, mert én is csak nagyritkán jutos­ ám be őfelségéhez, még­pedig csupán valami nagyobb válság idejében, vagy ha­sonló alkalomkor. Mindenesetre mily sajnálatomat fejezem ki afelett, hogy Czernin ezeket a leleplezé­seket nem akkor tette, mikor az illetők, akikre hi­vatkozik, még életben voltak. Ezek akkor egytől­egyig megcáfolták volna kijelentéseit. Ezek közül ma p­ár csupán Károlyi Mihály van az élők sorában, forduljanak tehát őhozzá. ai negyedik évforduló Tisza István emlékének ünneplése (Saját tudósítónktól.) Gróf Tisza István tragikus halálának negyedik évfordulója alkalmából az or­szágban számos gyászünnepséget tartottak. A Nem­zeti Kaszinó ma délután leplezte le Tisza-emlék­táblát, Kisfaludy Stróbl Zsigmond alkotását. Az ünnepségen a kormányzó is megjelent és Széchenyi Emil mondott ünnepi beszédet. Délután hat órakor a Nemzeti Társaskör helyiségében a Tisza-emlék­bizottság tartotta meg gyászünnepélyét, amelyen nagyszámú és előkelő közönség jelent meg. Az el­nöki emelvényen Berzeviczy Albert, Balogh Jenő és Herczeg Ferenc foglaltak helyet, a zsúfolt padsorok­ban pedig ott láttuk a főváros előkelő társadalmá­nak számos tagját. Megjelentek többek között az ünnepségen József főherceg és családja, Albrecht főherceg, gróf Bethlen István, Horthy Ist­v­án, Kál­la­y Tibor, báró Wlassics Gyula, Teleszky János, Heinrich Ferenc, Lukács György, Szurmay Sándor, gróf Károlyi Imre, gróf Széchenyi Ervin, Hazai Samu, Bárczy István, Szász Károly és még számosan. Berzeviczy Albert megnyitó szavai vezették be az ünnepséget. Elmondotta, hogy életpályája alaku­lása magával hozta, hogy Tisza István rendkívüli egyéniségét a legközvetlenebben megismerhette. Ti­sza igen erős önérzetű ember vo­lt, de a tények bi­zonyítják, hogy sohasem törekedett erőszakosan a hatalomra. Szívesen félreállott, amikor látta, h­ogy a helyzet neki nem:'kedvez. — Szellemi fölénye,' — folytatta Berzeviczy — szónoki temperamentuma, hírneve, szavának súlya és félreismerhetetlenül mély meggyőződése biztosítot­ták neki a meghallgatást mindenütt. Tudott nagy tömegekre is hatni, volt benne agitatór­is képesség, de ha e téren sikerei voltak, ezt sohasem köszönhette meggyőződése megtagadásának. Tartósan és széles körökben népszerű sohasem volt. Ezt kizárta puri­tanizmusa mellett az a körülmény, hogy megnyerni mindig csak az ideáljának megfelelő kisebbséget igyekezett. És mégis volt pályájának egy pontja, amikor akarata ellenére ünnepelték. Ez az időpont a háború kitörése volt.­­ Aki a tömegpszichológia törvényeit ismeri, az nem csodálkozhatott­ fölötte, hogy azaikor a háború kockája balra fordult, ugyanazok, akik a népszerűség karjaira emelték Tiszát a háború­ kitörésekor, most ellene fordultak. Ő egykedvűen viselte a gáncsot, úgy mint előtte az ünnepeltetést, élete utolsó napjain hal­lania kellett, hogy ugyanaz az uccatömeg, amely négy év előtt éljenzajjal kísérte, teli torokkal kiál­totta feléje a „feszítsd meg"-et. Berzeviczy Albert" nagyhatású beszéde után Mik­száth Kálmán méltatta gróf Tisza István politikai és emberi nagyságát. A Tisza-bizottság küldöttsége, csütörtökön reggel Gesztre zarándokol, hogy ott gróf Tisza István sír­jára koszorút helyezzen el. A bizottságot­ ,S'í4s£ Ká­­roly vezeti és részt vesz a küldöttségben R­akovszkij Iván belügyminiszter is. Az országos ünnepségek között első helyen szere­pel Debrecen város törvényhatósági bizottságának rendkívüli díszközgyűlése, melyet ma tartottak gróf Tisza­ István emlékére. Miskolczy Lajos főispán mondta az ünnepi beszédet s ennek során bemutatta Tisza István özvegyének levelét, amelyben közli, hogy változatlan bánatában együtt érez azokkal, akik Tisza István emlékét ünneplik.

Next