Pesti Napló, 1923. április (74. évfolyam, 74–97. szám)

1923-04-01 / 74. szám

­­asárnap PESTI NAPLÓ 1923 április 1.­3 Gréf Mpp&api H&Bert elmondj­a: foogyan és San-Seb»astia**bam a királyi család Első gijTzneszSzijn&a fcír, a ftis fc.ivn.ly — Egy fronzot»s:Iutn &equestiában Cinzai vesz a királyi csatáának ,,A végleges megoldás mégis csak a jogfolyto­nosság elvének fonalán található meg..." Gyakran megesik mindenkivel, ha pontosan sze­retné kifejezni értelmét, vagy egy fogalmat, hogy hasztalan kutat új szó után. Ami szó nyelvén forog, úgy érzi, nem teljes érték­ kifejező: a használatban el­kopott, mint m­últ idők tallérján egy finom arc­él. Kevesen akadnak, akiknek ajkáról a szó eredeti vé­retében hangzik. E nagyon kevesek közül való gróf Apponyi Albert, az eredeti veret érzik szaván ami­kor mondja: a nemzet, a haza, konszolidáció, polgári szabadság... A póztalanság zsenije ez: a szóról le­h­ámlik a sablon és a teljes fogalom rezonál. Külö­nös és bámulatos ember Apponyi,­­ felfedezem ezt az impressziót a tudatomban mindig, ha vele beszé­lek. Pedig éveken át ismerős lehet vele az ember, részesülhet a meleg tisztességben, hogy otthonában nemes és puritán szépségek között felkeresse. A fórum ágáló kis politikusai, önző érdekek, pártok, taktikák,­­ hol vannak, milyen messzire tőle. A Werbőczy uccai kis palotájában meg lehet érteni a my house is my Castle elvét és ha a vár csöndes, megható kis uccáiból a zúgó Pestre jön, ezt az elvet átviszi önmagára is. Ha keresem a titkát, miképpen lett ő az ország great old man-je, sok minden egyében kívül abban­ lelem, hogy a szavakat abban az értelemben mondja, amit jelentenek, — s ha nagy szót mond ki, az ő nemes őszinteségében jelenti, hogy nagy érzést érez és nagy kötelességet vállal. — A végleges megoldás mégis csak a jogfolyto­nosság elvének fonalán található meg. Ez a különös pontosságú és talán rejtett lírájú elmélet utórezgése volt egy néhány perccel előbb megkezdett beszélgetésnek. A gróf dolgozószobájában a lámpa enyhe sárga fényt szór szét az íróasztalról, a fény fehér könyves polcok dús terhén nyújtózko­dik. Ő maga bőrkarosszékben dől hátra, — íróaszta­lát átengedte, újságírótól megszokta, hogy jegyez­get — s az íróasztalán vastag, sárga csontkeretű szemüvege csillan. Kezét szeme elé emeli, ujján fá­radt aranykarika s az ősz emberrel egy kerek asz­talról, könyvek és folyóiratok halmai közül egy szőke kisfiú kíváncsi, kérdező szeme néz rá a bekeretezett fényképről. — Hoztunk a kiskirály arcképeiből egy negatív klisét, — mondja Apponyi — ezt itt sokszorosíttat­tuk. Sok száz példányban került forgalomba és el­fogyott mind . . . Úgy vélem, hogy ki nem mondott büszkeséget leplez a hangja. — Ez is mutatja, — folytatja — hogy milyen nagy az érdeklődés a kis Ottó király iránt. Hogy mennyire el van terjedve a nemzet széles rétegeiben az a tudat, hogy ő a király. És bár ma senki sem gondolhat arra, hogy trónralépése érdekében valami cselekményt fejtsen ki, bár ez elé oly nagy akadá­lyok tornyosulnak, amelyeket ma elhárítani nem lehet, a nemzet millióinak lelkében él mégis az a gondolat, hogy a végleges megoldás mégis csak a jogfolytonosság nemzetfentartó elvének fonalán ta­lálható meg és hogy egyedül ez hozza meg a tökéle­tes konszolidációt, a rendbontó tényezők végleges megfékezését, a tekintély, törvények és szabadság együttes uralmát. Ez az egészséges ösztön él a nép millióiban, akiket ettől mesterséges agitáció el nem téríthetett. Ebben az érzelmi világban a nemzetnek olyan erő-rezervoárjai vannak, melyeknek ápolása, megszilárdítása elsőrendű hazafiúi feladat­ai beszélgetés San­ Sebastianra fordult. Nemrégi­ben magyar futballisták találkoztak a kis királlyal a tengerparton, ahol nevelője kíséretében lovagolt. — Igen, olvastam róla, — mondja derűsen gróf Apponyi — amikor én ott voltam, akkor nem volt módja a kis királynak lovagolni. Lequeitio-ban, ahol azelőtt laktak, volt lova. San­ Sebastianban ottlétem idején nagy volt a dagály, már csak azért sem igen lovagolhatott. Navetro teszi hozzá, hogy ezek a futballisták, akik a kis királlyal való találkozásukról híreket küld­tek haza, egy tévés információt is közöltek. Azt tudniillik, hogy őt a polgármester fogadta volna ér­kezésekor, üdvözölte és erre ő egyórás beszédben vá­laszolt — spanyolul. — Valami tévedésből keletkezett ez a hír. Eng­em nem fogadott senki, ékezésünkről csak a királyné tu­dott. A félreértés talán úgy származhatott, hogy egy­szer a királyné házában találkoztam a lequeitioi pol­gármesterrel, aki nagyon gyakran átjön San­ Sebas­tianba meglátogatni a királyi családot. Ezzel a pol­gármesterrel beszélgettem el, de nem spanyolul, — ezt a nyelvet nem beszélem — hanem­ úgy-ahogy olaszul és máskép értettem meg magamat. — A kis király nagyon komoly és sokat tanul — mondja később. — Nagy kár, hogy nem látogathat va­lamely nyilvános­ iskolát, mert a spanyol nyelvet nem bírja. Egy pillanatra elhallgat. Aztán: — Most első gimnáziumba jár a kis király. Meghatódottan néz a fényképre, a gyászruhás, árva első­ gimnazistára. — Nemsokára jön a vizsga ideje,­­ ''nm. Valami furcsa asszociáció révén ..„ ,ra gon­doltam hirtelen, akik idehaza tanulás Lei. ,­it más­képpen értelmezik az iskola céljait. Mintha csak ki­találta volna a gondolatokat, szinte a tempo, egy olasz könyökvívó mozdulatával felel gróf Apponyi: — A kiskirály nevelése egészen a királyné kezé­ben van. Csodálatos, — teszi utána, — hogy milyen hatalmas energiával végzi ezt a súlyos feladatot a királyné. Egész álló nap a gyermekekkel foglalkozik, kora reggeltől késő estig ez a gondja. — Kegyelmes uram, — vetettem itt közbe, — mégis nem történik gondoskodás arról, hogy ez a ne­velés túlmenjen a jelenlegi kereteken? Idehaza, tu­domásom szerint például, egy magyar történet­könyv készül a kis király számára. — Igen, ez lehet. Amit ön kérdez, az szükséges lenne. Szükséges lenne, hogy a királyi család mellett legyen egy állandó magyar rezidens. Amíg ezt nem lehet keresztülvinni, addig csak azt tudjuk meg­tenni, hogy időnként és felváltva egyikünk-mási­kunk kiutazik Spanyolországba. — A királyi család mellett állandóan csak De­genfeld gróf van. Ott is marad velük. Olyan . . . öreg házibútor, akit nem lehet nélkülözni. És ott van páter Solymos, a kis király tanítója. — A királyi család nemsokára vissza fog köl­tözni Lequeitóba. San­ Sebastian világfürdő, ahol a nemzetközi vendégsereg sokszor tolakodóan kíváncsi. Lequeitio egészen eldugott kis helység, de nagyon bájos és egészséges. A falucskában szegény, de vi­dám tengeri halászok laknak. Mindenki szereti itt a királyi családot s ők is ismerik a helység apraját­nagyját. A lequeitiói polgármester mondotta nekem, hogy a királyi család ottléte többet ér minden prédi­kációnál. Olyan egyszerűen, mértékletesen, példásan élnek, hogy szinte hihetetlen. — A királyné maga az önmegtagadás és a keresz­tényi rezignáció. — Most egy spanyol konzorcium meg akarja venni Lequeitióban azt a házat, ahol azelőtt lakott a királyi család, — hogy felajánlhassa a királyné­nak. Nem ajándéképpen, nem, hanem, hogy nyu­godtan és zavartalanul lakhasson benne a királyi család, amíg szüksége van erre a kis rezidenciára. Ez nemsokára valóra is válik. Még hosszasan beszélgetett el velem gróf Appo­nyi Albert a királyi családról, a politikáról és tár­sadalmi jelenségekről. Búcsúzáskor pillantásom a fényképre tévedt. Vájjon van-e a san­ sebastiani árva első­ gimnazista szobájának falán fénykép, amely Apponyit ábrázolja? Gimnazista korunkban gyakran kerestünk férfi­ideált, akihez hasonlítani szeretnénk. Ahogy a fény­képet nézem, —­ lehet, hogy autoszuggesztió, — mint­ha az ősz politikus és a gyermek arcán közös vonást találnék. Egy fájdalmas vonást, amelyet a várako­zás és a lemondás rajzolt. Ezeket az impressziókat viszem magammal késő este a Vár csöndes accán­Kóródy Béla — Most ülj ide mellém és most te beszélj. Mondd el pontosan, mi történt veled, mióta nem láttuk egy­mást. Adj nekem is egy cigarettát. --- Az ősszel sebesültem meg, — kezdte Janika. — Erről nem sokat tudok, mert elájultam és már régen a kórházban feküdtem, mikor magamhoz tértem. A képem persze be volt kötve, csak a fél szemem lát­szott ki. Én bizony nem is tudtam, hogy mi van a­ kötés alatt Aztán Pestre hoztak. Itt aztán vőlegény lettem. — Vőlegény! — kérdezte Miett tágranyilt szem­mel. —• Igen, már csak úgy kettőnk között. Járt oda a kórházba ápolni egy kis úrilány. Egy postafőtisztnek a lánya. Avval. — És mikor lesz az esküvőtök? — Félbemaradt... — mondta Janika. Egy kicsit hallgattak. Miert nem akarta meg­kérdezni, hogy miért, Janika pedig nem­ mondta. Ahogy ott ült a dívány szélén, előreh­ajolva, térdeire könyökölve, összekulcsolta a két kezét és megropog­tatta az ujjait. Mintha nem is volna érdekes az egész dolog. Pedig, ahogy maga elé nézett a földre, látszott az arcán (most is úgy ült, hogy az ép arca fordult Miett felé), hogy belülről elönti a fájdalom. Miett visszafojtott lélekzettel leste a Janika ar­cát. Hosszú hallgatás után suttogva kérdezte, olyan hangon, mintha nem is vert volna a szíve: — Otthagyott? Janika leverte a hamut a cigarettájáról. Egy ki­csit reszketett a keze. — Igen. Mikor levették a kötést a képemről, egy­szerre kimaradt a kórházból. Miett karjára emelkedve, elhúzódott a fal felé, mintha hirtelen megborzadt volna valamitől. Janika nem nézett rá, lassan engedte ki száján a füstöt. Karikát próbált csinálni. Mintha semmi más nem érdekelte volna. Miert lassan a párnára engedte a fejét és lehunyta a szemét . Most megint sokáig hallgattak. Akkor megszólalt Janika: — To Mick... én szeretnék n­eked valamit elmon­dani... De ne haragudj meg, hogy ilyet elmondok. Nem mondtam még el senkinek. Miért nem felelt, ki sem nyitotta a szem­ét. l­ lami borzasztó keserűt nyeltek volna. Mindenki ezzel az ijedt arckifejezéssel meredt utána, a két kis­lány és az öreg kisasszony, a két flörtölő pár, csak az ezreisel tartotta tovább is keményen maga előtt a berámázott újságot, mint a kivont kardot, miután megbiccentette a fejét. A félarcú ember hátra sem nézve az ajtó felé indult. Mikor a Miett asztala mellett elhaladt, Miett rászólt, szinte ráleh­elt: —­­Tani'­a ... A hadnagy meglepetten fordult a hang irányába. Odalépett Mietthez. — Kezitesókolom­ ... Mmikor Miett odanyújtotta a kezét, megszokott mozdulattal bajolt rá, hogy kezet Csókoljon, de köz­ben meggondolta a dolgot, mintha azt gondolta volna: nem, ezzel a szájjal nem szabad megérinteni ezt a kezet. Ezt a szép, ép kezet ezzel a kifordult ínyi vicsorgó szájjal. Csak állt ott zavartan és még mindig kezében tartotta a Miett kezét. Miet­t egészen piros volt a felindultságtól. Minden erejét Önszesződte,­ hogy arcának vonalaiban és te­kintetében eltitkolja az irtózat tükrözését. — Hát hogy vagy Janika? Be régen nem látta­lak ... Janika zavartan válaszolt: — Kezitcsókolom­, megvagyok . . . — Várj meg, én is fizetek. — mondta idegesen kapkodva Miett, — merre megy? — Nincs semmi dolgom . . . Kiléptek az uccára, véletlenül­ úgy kerültek egy­más mellé, hogy Janika a torz arcával fordult Miett felé. De azonnal egy lépésnyire maga elé engedte Miettat és átkerült a másik oldalra. — Hát beszélj már, hát hogy vagy Janikai — Hát . . . megvagyok csendesen, — mondta Ja­nika valami idegen hangon, mert a szájpadlása alatt a hangja is elváltozott. — Tiulsz még kabaré­colni Janika" — kérdezte Miett kedvesen, melegen, nevetéssel a hangjában, de mielőtt f*'eletet kapott volna, észrevette a Janika hirtelen .•' : •.omorodott arcán, hogy ez a kérdés ta­pintatlan volt, mert hiszen a seb összeroncsolta belül a szájpadlás, a nyelv és az ajkak egyik oldalát és a kukor-'kolánnak és a kismalacnak és a rucahápo­gásn­ak ! Jozefin néninek és az autók urblizásnak és mindennek vége. Anélkül hát, hogy bevárta volna a feleletet, ő kezdett beszélni gyorsan. Elmondta, hogy mi minden történt vele az utolsó három esztendőben. Hogy tudta meg az ura halálát, milyen irtózatosak voltak ezek a napok, azt hitte, hogy sohasem fog magához térni és hogy tért vissza lassan az életbe a gyászból, most aztán nem akar tudni semmiről, ami a halálra emlékezteti, sokat jár társaságba, színházba, hangversenyekre, mindenüvé. Közben egy mellékutcához értek és ahogy be­szélgetve mentek egymás mellett, Janika bekanyaro­dott Michtel ebbe a mellékuccába. Már pár lépést haladtak, mikor Miett félbehagyta a mondókáját, amibe egészen belemerült és megállt: — Miért ezen az uccán akarsz menni? A Kossuth Lajos uccén sokkal rövidebb! — Ja, mindegy... — mondta szórakozottan Janika. Miett nem folytatta mindjárt a beszélgetést, mert észrevette, hogy Janika nem szórakozottságból vá­lasztotta a mellékuccát. Meg akarta kímélni őt, hogy a főuccán menjen vele végig, mert az emberek, mikor szembejöttek, már messziről kitágult szemmel néztek ebbe az ördögien torz arcba és visszaforgatták rá a fejüket. Mietzet annyira meghatotta ez a figye­lem, hogy könnyet érzett a torkában és pár pillanatig nem szólt semmit, nehogy elárulja magát. Mikor ez a hullám elvonult a szívében, akkor nyugodt hangon újra kezdte: — Na és aztán tudod kérlek ... Így mentek beszélgetve egészen hazáig. De csak Miett beszélt. A kapuban Janika el akart búcsúzni, de Miett megfogta a Janika kezét. — Nem engedlek el, Janika! Feljött hozzám egy kicsit beszélgetni. Úgy örülök, hogy látlak. Font a lakásban a hálószobából kikiáltott Jani­kának: — Keress magadnak cigarettát, ott lesz abban a kagylós dobozban! Miett pongyolát vett magára. Friss kölnivíz ér­zett a kezén és a nyakán, mikor kijött a fürdőszobá­ból. A pamlag mellett alacsony, selyemernyős lámpa állott. Miett meggyújtotta a villanyt, mert a tavaszi alkonyat megsűrűsödött odakint és sötétkék homály volt a szobában. Rádobta magát a díványra, a kö­nyöke alá gyűrt egy nagy selyempárnát és azt mondta Janikénak:

Next