Pesti Napló, 1923. április (74. évfolyam, 74–97. szám)
1923-04-01 / 74. szám
asárnap PESTI NAPLÓ 1923 április 1.3 Gréf Mpp&api H&Bert elmondja: foogyan és San-Seb»astia**bam a királyi család Első gijTzneszSzijn&a fcír, a ftis fc.ivn.ly — Egy fronzot»s:Iutn &equestiában Cinzai vesz a királyi csatáának ,,A végleges megoldás mégis csak a jogfolytonosság elvének fonalán található meg..." Gyakran megesik mindenkivel, ha pontosan szeretné kifejezni értelmét, vagy egy fogalmat, hogy hasztalan kutat új szó után. Ami szó nyelvén forog, úgy érzi, nem teljes érték kifejező: a használatban elkopott, mint múlt idők tallérján egy finom arcél. Kevesen akadnak, akiknek ajkáról a szó eredeti véretében hangzik. E nagyon kevesek közül való gróf Apponyi Albert, az eredeti veret érzik szaván amikor mondja: a nemzet, a haza, konszolidáció, polgári szabadság... A póztalanság zsenije ez: a szóról lehámlik a sablon és a teljes fogalom rezonál. Különös és bámulatos ember Apponyi, felfedezem ezt az impressziót a tudatomban mindig, ha vele beszélek. Pedig éveken át ismerős lehet vele az ember, részesülhet a meleg tisztességben, hogy otthonában nemes és puritán szépségek között felkeresse. A fórum ágáló kis politikusai, önző érdekek, pártok, taktikák, hol vannak, milyen messzire tőle. A Werbőczy uccai kis palotájában meg lehet érteni a my house is my Castle elvét és ha a vár csöndes, megható kis uccáiból a zúgó Pestre jön, ezt az elvet átviszi önmagára is. Ha keresem a titkát, miképpen lett ő az ország great old man-je, sok minden egyében kívül abban lelem, hogy a szavakat abban az értelemben mondja, amit jelentenek, — s ha nagy szót mond ki, az ő nemes őszinteségében jelenti, hogy nagy érzést érez és nagy kötelességet vállal. — A végleges megoldás mégis csak a jogfolytonosság elvének fonalán található meg. Ez a különös pontosságú és talán rejtett lírájú elmélet utórezgése volt egy néhány perccel előbb megkezdett beszélgetésnek. A gróf dolgozószobájában a lámpa enyhe sárga fényt szór szét az íróasztalról, a fény fehér könyves polcok dús terhén nyújtózkodik. Ő maga bőrkarosszékben dől hátra, — íróasztalát átengedte, újságírótól megszokta, hogy jegyezget — s az íróasztalán vastag, sárga csontkeretű szemüvege csillan. Kezét szeme elé emeli, ujján fáradt aranykarika s az ősz emberrel egy kerek asztalról, könyvek és folyóiratok halmai közül egy szőke kisfiú kíváncsi, kérdező szeme néz rá a bekeretezett fényképről. — Hoztunk a kiskirály arcképeiből egy negatív klisét, — mondja Apponyi — ezt itt sokszorosíttattuk. Sok száz példányban került forgalomba és elfogyott mind . . . Úgy vélem, hogy ki nem mondott büszkeséget leplez a hangja. — Ez is mutatja, — folytatja — hogy milyen nagy az érdeklődés a kis Ottó király iránt. Hogy mennyire el van terjedve a nemzet széles rétegeiben az a tudat, hogy ő a király. És bár ma senki sem gondolhat arra, hogy trónralépése érdekében valami cselekményt fejtsen ki, bár ez elé oly nagy akadályok tornyosulnak, amelyeket ma elhárítani nem lehet, a nemzet millióinak lelkében él mégis az a gondolat, hogy a végleges megoldás mégis csak a jogfolytonosság nemzetfentartó elvének fonalán található meg és hogy egyedül ez hozza meg a tökéletes konszolidációt, a rendbontó tényezők végleges megfékezését, a tekintély, törvények és szabadság együttes uralmát. Ez az egészséges ösztön él a nép millióiban, akiket ettől mesterséges agitáció el nem téríthetett. Ebben az érzelmi világban a nemzetnek olyan erő-rezervoárjai vannak, melyeknek ápolása, megszilárdítása elsőrendű hazafiúi feladatai beszélgetés San Sebastianra fordult. Nemrégiben magyar futballisták találkoztak a kis királlyal a tengerparton, ahol nevelője kíséretében lovagolt. — Igen, olvastam róla, — mondja derűsen gróf Apponyi — amikor én ott voltam, akkor nem volt módja a kis királynak lovagolni. Lequeitio-ban, ahol azelőtt laktak, volt lova. San Sebastianban ottlétem idején nagy volt a dagály, már csak azért sem igen lovagolhatott. Navetro teszi hozzá, hogy ezek a futballisták, akik a kis királlyal való találkozásukról híreket küldtek haza, egy tévés információt is közöltek. Azt tudniillik, hogy őt a polgármester fogadta volna érkezésekor, üdvözölte és erre ő egyórás beszédben válaszolt — spanyolul. — Valami tévedésből keletkezett ez a hír. Engem nem fogadott senki, ékezésünkről csak a királyné tudott. A félreértés talán úgy származhatott, hogy egyszer a királyné házában találkoztam a lequeitioi polgármesterrel, aki nagyon gyakran átjön San Sebastianba meglátogatni a királyi családot. Ezzel a polgármesterrel beszélgettem el, de nem spanyolul, — ezt a nyelvet nem beszélem — hanem úgy-ahogy olaszul és máskép értettem meg magamat. — A kis király nagyon komoly és sokat tanul — mondja később. — Nagy kár, hogy nem látogathat valamely nyilvános iskolát, mert a spanyol nyelvet nem bírja. Egy pillanatra elhallgat. Aztán: — Most első gimnáziumba jár a kis király. Meghatódottan néz a fényképre, a gyászruhás, árva első gimnazistára. — Nemsokára jön a vizsga ideje, ''nm. Valami furcsa asszociáció révén ..„ ,ra gondoltam hirtelen, akik idehaza tanulás Lei. ,it másképpen értelmezik az iskola céljait. Mintha csak kitalálta volna a gondolatokat, szinte a tempo, egy olasz könyökvívó mozdulatával felel gróf Apponyi: — A kiskirály nevelése egészen a királyné kezében van. Csodálatos, — teszi utána, — hogy milyen hatalmas energiával végzi ezt a súlyos feladatot a királyné. Egész álló nap a gyermekekkel foglalkozik, kora reggeltől késő estig ez a gondja. — Kegyelmes uram, — vetettem itt közbe, — mégis nem történik gondoskodás arról, hogy ez a nevelés túlmenjen a jelenlegi kereteken? Idehaza, tudomásom szerint például, egy magyar történetkönyv készül a kis király számára. — Igen, ez lehet. Amit ön kérdez, az szükséges lenne. Szükséges lenne, hogy a királyi család mellett legyen egy állandó magyar rezidens. Amíg ezt nem lehet keresztülvinni, addig csak azt tudjuk megtenni, hogy időnként és felváltva egyikünk-másikunk kiutazik Spanyolországba. — A királyi család mellett állandóan csak Degenfeld gróf van. Ott is marad velük. Olyan . . . öreg házibútor, akit nem lehet nélkülözni. És ott van páter Solymos, a kis király tanítója. — A királyi család nemsokára vissza fog költözni Lequeitóba. San Sebastian világfürdő, ahol a nemzetközi vendégsereg sokszor tolakodóan kíváncsi. Lequeitio egészen eldugott kis helység, de nagyon bájos és egészséges. A falucskában szegény, de vidám tengeri halászok laknak. Mindenki szereti itt a királyi családot s ők is ismerik a helység aprajátnagyját. A lequeitiói polgármester mondotta nekem, hogy a királyi család ottléte többet ér minden prédikációnál. Olyan egyszerűen, mértékletesen, példásan élnek, hogy szinte hihetetlen. — A királyné maga az önmegtagadás és a keresztényi rezignáció. — Most egy spanyol konzorcium meg akarja venni Lequeitióban azt a házat, ahol azelőtt lakott a királyi család, — hogy felajánlhassa a királynénak. Nem ajándéképpen, nem, hanem, hogy nyugodtan és zavartalanul lakhasson benne a királyi család, amíg szüksége van erre a kis rezidenciára. Ez nemsokára valóra is válik. Még hosszasan beszélgetett el velem gróf Apponyi Albert a királyi családról, a politikáról és társadalmi jelenségekről. Búcsúzáskor pillantásom a fényképre tévedt. Vájjon van-e a san sebastiani árva első gimnazista szobájának falán fénykép, amely Apponyit ábrázolja? Gimnazista korunkban gyakran kerestünk férfiideált, akihez hasonlítani szeretnénk. Ahogy a fényképet nézem, — lehet, hogy autoszuggesztió, — mintha az ősz politikus és a gyermek arcán közös vonást találnék. Egy fájdalmas vonást, amelyet a várakozás és a lemondás rajzolt. Ezeket az impressziókat viszem magammal késő este a Vár csöndes accánKóródy Béla — Most ülj ide mellém és most te beszélj. Mondd el pontosan, mi történt veled, mióta nem láttuk egymást. Adj nekem is egy cigarettát. --- Az ősszel sebesültem meg, — kezdte Janika. — Erről nem sokat tudok, mert elájultam és már régen a kórházban feküdtem, mikor magamhoz tértem. A képem persze be volt kötve, csak a fél szemem látszott ki. Én bizony nem is tudtam, hogy mi van a kötés alatt Aztán Pestre hoztak. Itt aztán vőlegény lettem. — Vőlegény! — kérdezte Miett tágranyilt szemmel. —• Igen, már csak úgy kettőnk között. Járt oda a kórházba ápolni egy kis úrilány. Egy postafőtisztnek a lánya. Avval. — És mikor lesz az esküvőtök? — Félbemaradt... — mondta Janika. Egy kicsit hallgattak. Miert nem akarta megkérdezni, hogy miért, Janika pedig nem mondta. Ahogy ott ült a dívány szélén, előrehajolva, térdeire könyökölve, összekulcsolta a két kezét és megropogtatta az ujjait. Mintha nem is volna érdekes az egész dolog. Pedig, ahogy maga elé nézett a földre, látszott az arcán (most is úgy ült, hogy az ép arca fordult Miett felé), hogy belülről elönti a fájdalom. Miett visszafojtott lélekzettel leste a Janika arcát. Hosszú hallgatás után suttogva kérdezte, olyan hangon, mintha nem is vert volna a szíve: — Otthagyott? Janika leverte a hamut a cigarettájáról. Egy kicsit reszketett a keze. — Igen. Mikor levették a kötést a képemről, egyszerre kimaradt a kórházból. Miett karjára emelkedve, elhúzódott a fal felé, mintha hirtelen megborzadt volna valamitől. Janika nem nézett rá, lassan engedte ki száján a füstöt. Karikát próbált csinálni. Mintha semmi más nem érdekelte volna. Miert lassan a párnára engedte a fejét és lehunyta a szemét . Most megint sokáig hallgattak. Akkor megszólalt Janika: — To Mick... én szeretnék neked valamit elmondani... De ne haragudj meg, hogy ilyet elmondok. Nem mondtam még el senkinek. Miért nem felelt, ki sem nyitotta a szemét. l lami borzasztó keserűt nyeltek volna. Mindenki ezzel az ijedt arckifejezéssel meredt utána, a két kislány és az öreg kisasszony, a két flörtölő pár, csak az ezreisel tartotta tovább is keményen maga előtt a berámázott újságot, mint a kivont kardot, miután megbiccentette a fejét. A félarcú ember hátra sem nézve az ajtó felé indult. Mikor a Miett asztala mellett elhaladt, Miett rászólt, szinte rálehelt: —Tani'a ... A hadnagy meglepetten fordult a hang irányába. Odalépett Mietthez. — Kezitesókolom ... Mmikor Miett odanyújtotta a kezét, megszokott mozdulattal bajolt rá, hogy kezet Csókoljon, de közben meggondolta a dolgot, mintha azt gondolta volna: nem, ezzel a szájjal nem szabad megérinteni ezt a kezet. Ezt a szép, ép kezet ezzel a kifordult ínyi vicsorgó szájjal. Csak állt ott zavartan és még mindig kezében tartotta a Miett kezét. Miett egészen piros volt a felindultságtól. Minden erejét Önszesződte, hogy arcának vonalaiban és tekintetében eltitkolja az irtózat tükrözését. — Hát hogy vagy Janika? Be régen nem láttalak ... Janika zavartan válaszolt: — Kezitcsókolom, megvagyok . . . — Várj meg, én is fizetek. — mondta idegesen kapkodva Miett, — merre megy? — Nincs semmi dolgom . . . Kiléptek az uccára, véletlenül úgy kerültek egymás mellé, hogy Janika a torz arcával fordult Miett felé. De azonnal egy lépésnyire maga elé engedte Miettat és átkerült a másik oldalra. — Hát beszélj már, hát hogy vagy Janikai — Hát . . . megvagyok csendesen, — mondta Janika valami idegen hangon, mert a szájpadlása alatt a hangja is elváltozott. — Tiulsz még kabarécolni Janika" — kérdezte Miett kedvesen, melegen, nevetéssel a hangjában, de mielőtt f*'eletet kapott volna, észrevette a Janika hirtelen .•' : •.omorodott arcán, hogy ez a kérdés tapintatlan volt, mert hiszen a seb összeroncsolta belül a szájpadlás, a nyelv és az ajkak egyik oldalát és a kukor-'kolánnak és a kismalacnak és a rucahápogásnak ! Jozefin néninek és az autók urblizásnak és mindennek vége. Anélkül hát, hogy bevárta volna a feleletet, ő kezdett beszélni gyorsan. Elmondta, hogy mi minden történt vele az utolsó három esztendőben. Hogy tudta meg az ura halálát, milyen irtózatosak voltak ezek a napok, azt hitte, hogy sohasem fog magához térni és hogy tért vissza lassan az életbe a gyászból, most aztán nem akar tudni semmiről, ami a halálra emlékezteti, sokat jár társaságba, színházba, hangversenyekre, mindenüvé. Közben egy mellékutcához értek és ahogy beszélgetve mentek egymás mellett, Janika bekanyarodott Michtel ebbe a mellékuccába. Már pár lépést haladtak, mikor Miett félbehagyta a mondókáját, amibe egészen belemerült és megállt: — Miért ezen az uccán akarsz menni? A Kossuth Lajos uccén sokkal rövidebb! — Ja, mindegy... — mondta szórakozottan Janika. Miett nem folytatta mindjárt a beszélgetést, mert észrevette, hogy Janika nem szórakozottságból választotta a mellékuccát. Meg akarta kímélni őt, hogy a főuccán menjen vele végig, mert az emberek, mikor szembejöttek, már messziről kitágult szemmel néztek ebbe az ördögien torz arcba és visszaforgatták rá a fejüket. Mietzet annyira meghatotta ez a figyelem, hogy könnyet érzett a torkában és pár pillanatig nem szólt semmit, nehogy elárulja magát. Mikor ez a hullám elvonult a szívében, akkor nyugodt hangon újra kezdte: — Na és aztán tudod kérlek ... Így mentek beszélgetve egészen hazáig. De csak Miett beszélt. A kapuban Janika el akart búcsúzni, de Miett megfogta a Janika kezét. — Nem engedlek el, Janika! Feljött hozzám egy kicsit beszélgetni. Úgy örülök, hogy látlak. Font a lakásban a hálószobából kikiáltott Janikának: — Keress magadnak cigarettát, ott lesz abban a kagylós dobozban! Miett pongyolát vett magára. Friss kölnivíz érzett a kezén és a nyakán, mikor kijött a fürdőszobából. A pamlag mellett alacsony, selyemernyős lámpa állott. Miett meggyújtotta a villanyt, mert a tavaszi alkonyat megsűrűsödött odakint és sötétkék homály volt a szobában. Rádobta magát a díványra, a könyöke alá gyűrt egy nagy selyempárnát és azt mondta Janikénak: