Pesti Napló, 1926. január (77. évfolyam, 1–25. szám)

1926-01-31 / 25. szám

KTas'árnap PESTI NAPLÓ 1926 jannár 3Í 3 A történetíró és a publicista Deák Ferencről­­. Deák Ferenc írta: Marczali MeniciC Ha a mai miazmás levegőből tiszta, azonos, napsugaras légkörbe akarunk szabadulni, nincs az a hegycsúcs, nincs az a kies völgy, mely fáradt elménket inkább megnyugtatná, lázas szívünket megpihentetné, mintha Deák Ferenc emlékét idézzük magunk elé. A jó emberét, a bölcsét, azét, ki magyar volt minden ízében és mégis világraszóló hírre, névre tett szert, be­sugározva szellemi nimbuszával egész nemze­tünket. Pedig­ n kerény, egyszerű ember volt, kit az egész világ dicsőített és kiről még ellenfelei is kénytelenek voltak hódolattal szólani. Egy­szerű, jómódú nemesi famíliából való. Címeré­ben a toll azt jelöli, hogy őse nem karddal, ha­nem mint írástudó szerzett érdemet. Iskoláit elvégezte, mint ezernyi más, jogot tanult, mint annyi más, különben hogy védhette volna meg birtokát ebben a pörlekedő országban­? hogyan j jutott volna a megye szolgálatába, hol még a diáknyelv dívott. Még csak mint tudós sem vált ki, ékesszólásban is volt ki felülmúlta. Külföl­dön sem járt, Bécsbe is csak ritkán, ha szükség volt reá. De a győri iskolába behatolt a XIX. század első évtizedeinek szabadelvű áramlata s a tanító papok nem maradtak el hazafiságban senki mögött. Nevelője pedig, Antal bátyja már az 1825—27. híres országgyűlésnek vezető szel­leme, kinek jelleme kristálytiszta maradt abban a korrupt, byzantinus, hivatal, címek és rend­jelek után futkosó világban. A jellem az, mi Deákot a többi fölé emelte. Ennek a jellemnek igazságosság és emberség voltak legkimagas­lóbb vonásai. Ezekhez járult az a higgadt, józan ész, mely legnagyobb alkotó része a lángésznek Mikor Deák Antal visszavonult a közélet­iből a falusi gazdálkodás csendjébe, barátai, a »liberálisok», szép emlékkel tisztelték meg, ki­fejezve sajnálkozásukat, hogy már nem vesz részt hazafias munkájukban. A távozó vigasz­talásul azt mondta: »küldök helyettem mást, kinek kisujjában több az ész és a tudomány, mint egész valómban«. Nagy ígéret, de öccse azt csakhamar beváltotta. A reformország­gyűlésen, 1833—36, már vezető lett, anélkül, h­ogy kereste volna. A jobbágy-ügy rendezése volt a főfeladat: erős harcot kellett vívnia a maradiakkal és főrendekkel, de sikerült sok nevezetes eredményt elérnie. Lelkesen szólott a lengyelek mellett is: felemelte szavát minden alkalommal, hol elnyomás, visszaélés ellen kel­lett küzdenie. A lengyelek ügyében elmondott beszéde nemcsak itthon talált visszhangra. És amint megvédte a jobbágyot, embert, szabadot akarván belőle nevelni, úgy megvédte az or­szág igazát is a legfontosabb közjogi kérdések­ben is. Magyarország különállásának elisme­rése volt, mikor kivitte, hogy I. Ferdinánd csá­szár, mint magyar király, V-ik legyen e néven. Ügyvéd volt,­­ még Széchenyi is kicsinylőleg «advocatisiéreu«-t vet szemére. De olyan ügy­véd, ki csak igaz ügyért harcol, komolyan, er­kölcsi túlsúllyal. Mert nála erkölcsi problé­mává vált minden politikai kérdés is. Mikor Széchenyi az 1825—27. országgyűlésen látta, tapasztalta a követek nagy részének megbízhatatlanságát, a kormány intrikáit, a ko­rupciót, azt írta naplójába: Ha olyan ember akadt, ki nem vágyik sem rangra, sem állásra, sem hivatalra, hanem erénye által tündöklik, diktatott hatalomra juthat. Talán saját magára gondolt. De az ő életében, hivatásában mégsem a parlament volt a fő. Ez a szerep Deáknak ju­tott, kiben — oly nagy volt a gyanakodás — Széchenyi sem bízott mindjárt. Nem volt benne semmi, mi fölkelthette volna a magasabbrendű iránt való irigységet, az idegen műveltségű iránti gúnyt, a másoktól függőnek megvetését A fegyvere, csak­ a rábeszélés, a meggyőzés lehe­­­tett. Megvet minden alacsonyságot és kerülőt, csak igazságra tör, és arra, hogy teheti azt hazá­jára nézve gyümölcsözővé. Igazi nagysága kedélyes beszélgetésben tünt elő pipaszónál, anekdoták közt. Valóban, hosszú éveken át ado­mázással, irányította a közvéleményt. Imponáló hatalmát nem köszönte külső eszközöknek. Aka­ratos hazaszeretete, logikája az »uramöcsém« " uralma alá hajtotta a büszke követi oligarchia makacs nyakát. Történetünkben ő az első igazi parlamentáris pártvezér , annál igazibb, mert hisz kormányra jutásra nem is gondolhatott. Pártját pedig nemcsak teljes önzetlensége csa­tolta hozzá, hanem még inkább a hiúságnak és nagyravágyásnak teljes hiánya. Nem volt más szenvedélye, mint a hazaszeretet, nem kereste, hanem inkább keleti indolenciával kerülte a ha­talmat. Politikai érzéke, műveltsége őt a Nyu­gat felé vonta, de azért legtisztább képviselője maradt a régi nemesi világnak, mely az ő sze­mélyében megmutatta, minő lelki emelkedésre képes. Kiváló tulajdonságainak teljes kifejtésére tért nyitott az 1839—40-iki erősen gravami­nális országgyűlés. Ezt reakció előzte meg, Kossuthnak, Wesselényinek, az országgyűlési ifjaknak pere és elítéltetése. A kérdés lényege az: a kormány sértése egy-e az uralkodó sérté­sével, más szóval: abszolutizmus van-e vagy nem? Deák Ferencnek, a jog emberének, állást kellett foglalnia a főbíróságok ellen. Megvívta ezt a küzdelmet, sokszor csak nagy bajjal tar­totta össze az ellenzéki többséget a főrendek­kel és a kormány expozitoraival szemben. Végre is győzött. Az ország nem ad katonát, míg az igazságtalan ítéleteket meg nem másít­ják. Hozzá áll Széchenyi, maga a nádor is. Kihirdetik az amnesztiát. Széchenyi akkor azt írja naplójába: »Félre az irigységgel: adjuk neki a pálmát«. Sőt a nagy gróf elismeri, h­ogy Deáknak még akkor is igaza volt, mikor szóba sem akart vele állani, mert a rendek ellen fog­lalt állást. Minthogy a kormány alkotmányos útra tért, Széchenyi és Deák megegyeztek abban, hogy további izgatásnak nincs helye. De mikor Széchenyi a »Kelet Népében« megtámadja Kossuthot, Deák és vele az egész liberális párt a »Pesti Hírlap« mellé állott. Deák akkor a büntetőtörvényjavaslat nagy munkálatával volt elfoglalva, melyből ki akarta küszöbölni a halálbüntetést. Azért tartott az izgatás , de konzervatív részről, a nemesi szék megőr­zése, az adó megtagadása mellett. Emiatt Zalában nagy verekedések voltak, még emberhalál is esett. Deák nem akart vérnel beszennyezett mandátumot elfoglalni és bár megválasztották, távol maradt az 1843—44-iki országgyűléstől, hol csakhamar nagyon is érezték hiányzását. Otthon azonban fáradhatatlanul működött. Az illyr­ mozgalom terjedése és istápolása a kor­mány által és az adminisztratív rendszer­ző anyagot nyújtottak a sérelmek tárgyalásán. Erősen részt vett Kossuth mellett a Védegylet mozgalmában is. Jellemző és egyéni az, hogy ő ebben a gazdasági kérdésben is az erkölcsi mo­mentumot emeli ki. A külföldi cikkek behozá­sát, különösen a luxuscikkeket, a fényűzés elő­mozdításának, terjesztésének tekinti, mely ellen kötelességünk küzdeni. Más országokban hasz­nos lehet a fényűzés, annyi kéznek nyújt mun­kát, nálunk halálos veszedelem. Sajnos, ebben a pontban követtük őt legkevésbé. Visszavonulása alatt, is állandó érintkezés­ben volt az ellenzék főembereivel, különösen Kossuthtal, Wesselényivel. Mikor az 1847-iki országgyűlésre készültek és az ellenzék, mint parlamentáris országokban szokásos, nálunk először közös programban akart megállapodni, hosszú vajúdások után végre is Deáknak kel­lett azt megszerkesztenie. Az országgyűlési kö­vetséget ismét visszautasította, csak akkor je­lent meg Pozsonyban, mikor a régi­ kormány­rendszer, a francia forradalom hatása alatt megbukott és az első független felelős minisz­térium megalkotása került szőnyegre. Ebbe belépni, Deák kötelességének ismerte, tudva, minő nagy felelősséggel jár és minő akadályok gördülnek a király által szentesített törvények igéjének testtéválása elé. Régi álma, a jobbágy teljes felszabadítása, megvalósult, de neki kel­lett, mint igazságügyminiszternek az úrbér vált­ság annyira bonyolódott kérdéseket megoldani. A miniszteretanácsban középső állást foglalt el az előrerohanó Kossuth és az összeütközéstől visszariadó Széchenyi között. A kötelességek e nagy konfliktusában nem talált, nem is kere­sett más kalauzt, mint a törvényt. Mikor Pesten zavargás van (ápr. 19.) Deák kijelenti, ezt nem engedi a törvény. Széchenyi: feladatnak, megmenteni a hazát — fütyülök törvényeitekre. íme az alapkülönbség, a két nagy férfiú gondolkodása fölött. A miniszté­rium bukása után Deák küldöttség élén ment Bécsbe, hogy a birodalmi gyűléssel érintke­zésbe lépjen. Hosszú, heves vita után a kleriká­lis és szláv többség megtagadta a magyar de­putáció fogadását. Deák visszajött Pestre. Tagja volt annak a küldöttségnek is, mely a Budpesthez közelgő herceg Windischgraetz elé ment a béke érdekében. A herceg a rebellisekkel nem tárgyal. Deák több kísérlete Debrecenbe juthatni meghiúsult. Egy ideig a legteljesebb visszavonulás a politikától vált szükségessé. Deák művét a Bachkorszak szomorú éveiben egy külföldi író méltatta legszebben, Griffith Artúr, a Sinn S­ein-mozgalom megindítója. Elmondja, mint jött Pestre Deák, mint vett szállást az Angol ki­­r­ályné­ban, mint kezdték őt látogatni, mint ön­tött bizalmat, reményt minden jó magyar szí­vébe. Ha pedig osztrák státusférfiak közeledtek h­ozzá, csak azt mondta: ha a mellény rosszul van begombolva, egészen ki kell gombolni, hogy fel lehessen venni. Mikor pedig azt emlegették előtte, csak nem hiheti, hogy ez a rendszer egy­hamar összeomlik, erre is megvolt válasza. »Szőlőmben van egy kis házikó, a vincellér la­kik benne. Jó hozzám panaszra, rossz már a tető, elfújja a szél. Mondom: most nincs pén­zem, eláll az még egy darabig.« — »De sokszor fú ám a szél!« Fújt a szél, a francia—olasz háború 1859-ben ledöntötte Bachot szisztémájával együtt. Most, következett be Deák életének tetőpontja. Helyre kellett állítani az 1848-iki alkotmányt, mert az törvényes. Sokan ennél is többet követeltek és az 1861-iki országgyűlésen számosabban voltak a határozati pártnak, mint Deák követői, kik fel­irattal akartak járulni az uralkodó elé. Lénye­gében az volt a kérdés: Magyarország külső segítséggel szerzi-e vissza önállóságát, vagy törvényesteni saját erejéből. A határozati párt lemondott többségéről és mikor Ferenc József nem hajlott Deák feliratára, a második felirat már igazán egész Magyarországnak volt meg­nyilatkozása. Ez Deák mesterműve. Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét h­azánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Az ország alkotmá­nyos szabadsága nem oly sajátunk, mellyel sza­badon rendelkezhetnénk: hitünkre bízta a nem­zet annak hű megőrzését és mi felelősek va­gyunk a haza és lelkiismeretünk előtt. Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, me­lyet őseitől örökölt. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint­ őseik tűrtek és szenvedtek, hogy megvéd­hessék az ország jogát; mert amit erő és h­ata­lom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de a miről a nemzet, "félve a szenvedésektől, ő maga lemondott, annak vissza­szerzése mindig nehéz és mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve szebb jövendőt s bízva ügyének igazságában.« E szavakban a végsőig vitt törvényesség nyilatkozik meg, egyesítve a végsőig vitt, bár csak fegyvertelen ellenállással. Az egész gyű­lés, az egész­­nemzet kitörő örömmel, lelkese­déssel fogadta e szavakat. Tisza Kálmán, a határozati párt vezére kijelentette, hogy a fel­iratban erős meggyőződését, legszentebb el­veit, egészen lelkének titkos sejtelméig találja kifejezve. Még Kossuth is augusztus­­ 15-iki­ le­velében elismeri: Ha eztán törésre kerül a­ do­log, isten, világ és történelem előtt csak az osztrák házra hátrítható a felelősség. Az el­­­fogulatlan külföldi közvélemény előtt máris nyert ügye volt Magyarországnak, még a li­berális osztrákok is elismerték a felirat írójá­nak nagy érdemét. Deák egyszerre mint a hazafiság és jogérzet személyesítője jelent meg: egyaránt ünnepelték, a legnagyobbak sorába emelték Franciaországban, Angliában, Deák Ferenc

Next