Pesti Napló, 1926. január (77. évfolyam, 1–25. szám)
1926-01-31 / 25. szám
KTas'árnap PESTI NAPLÓ 1926 jannár 3Í 3 A történetíró és a publicista Deák Ferencről. Deák Ferenc írta: Marczali MeniciC Ha a mai miazmás levegőből tiszta, azonos, napsugaras légkörbe akarunk szabadulni, nincs az a hegycsúcs, nincs az a kies völgy, mely fáradt elménket inkább megnyugtatná, lázas szívünket megpihentetné, mintha Deák Ferenc emlékét idézzük magunk elé. A jó emberét, a bölcsét, azét, ki magyar volt minden ízében és mégis világraszóló hírre, névre tett szert, besugározva szellemi nimbuszával egész nemzetünket. Pedig n kerény, egyszerű ember volt, kit az egész világ dicsőített és kiről még ellenfelei is kénytelenek voltak hódolattal szólani. Egyszerű, jómódú nemesi famíliából való. Címerében a toll azt jelöli, hogy őse nem karddal, hanem mint írástudó szerzett érdemet. Iskoláit elvégezte, mint ezernyi más, jogot tanult, mint annyi más, különben hogy védhette volna meg birtokát ebben a pörlekedő országban? hogyan j jutott volna a megye szolgálatába, hol még a diáknyelv dívott. Még csak mint tudós sem vált ki, ékesszólásban is volt ki felülmúlta. Külföldön sem járt, Bécsbe is csak ritkán, ha szükség volt reá. De a győri iskolába behatolt a XIX. század első évtizedeinek szabadelvű áramlata s a tanító papok nem maradtak el hazafiságban senki mögött. Nevelője pedig, Antal bátyja már az 1825—27. híres országgyűlésnek vezető szelleme, kinek jelleme kristálytiszta maradt abban a korrupt, byzantinus, hivatal, címek és rendjelek után futkosó világban. A jellem az, mi Deákot a többi fölé emelte. Ennek a jellemnek igazságosság és emberség voltak legkimagaslóbb vonásai. Ezekhez járult az a higgadt, józan ész, mely legnagyobb alkotó része a lángésznek Mikor Deák Antal visszavonult a közéletiből a falusi gazdálkodás csendjébe, barátai, a »liberálisok», szép emlékkel tisztelték meg, kifejezve sajnálkozásukat, hogy már nem vesz részt hazafias munkájukban. A távozó vigasztalásul azt mondta: »küldök helyettem mást, kinek kisujjában több az ész és a tudomány, mint egész valómban«. Nagy ígéret, de öccse azt csakhamar beváltotta. A reformországgyűlésen, 1833—36, már vezető lett, anélkül, hogy kereste volna. A jobbágy-ügy rendezése volt a főfeladat: erős harcot kellett vívnia a maradiakkal és főrendekkel, de sikerült sok nevezetes eredményt elérnie. Lelkesen szólott a lengyelek mellett is: felemelte szavát minden alkalommal, hol elnyomás, visszaélés ellen kellett küzdenie. A lengyelek ügyében elmondott beszéde nemcsak itthon talált visszhangra. És amint megvédte a jobbágyot, embert, szabadot akarván belőle nevelni, úgy megvédte az ország igazát is a legfontosabb közjogi kérdésekben is. Magyarország különállásának elismerése volt, mikor kivitte, hogy I. Ferdinánd császár, mint magyar király, V-ik legyen e néven. Ügyvéd volt, még Széchenyi is kicsinylőleg «advocatisiéreu«-t vet szemére. De olyan ügyvéd, ki csak igaz ügyért harcol, komolyan, erkölcsi túlsúllyal. Mert nála erkölcsi problémává vált minden politikai kérdés is. Mikor Széchenyi az 1825—27. országgyűlésen látta, tapasztalta a követek nagy részének megbízhatatlanságát, a kormány intrikáit, a korupciót, azt írta naplójába: Ha olyan ember akadt, ki nem vágyik sem rangra, sem állásra, sem hivatalra, hanem erénye által tündöklik, diktatott hatalomra juthat. Talán saját magára gondolt. De az ő életében, hivatásában mégsem a parlament volt a fő. Ez a szerep Deáknak jutott, kiben — oly nagy volt a gyanakodás — Széchenyi sem bízott mindjárt. Nem volt benne semmi, mi fölkelthette volna a magasabbrendű iránt való irigységet, az idegen műveltségű iránti gúnyt, a másoktól függőnek megvetését A fegyvere, csak a rábeszélés, a meggyőzés lehetett. Megvet minden alacsonyságot és kerülőt, csak igazságra tör, és arra, hogy teheti azt hazájára nézve gyümölcsözővé. Igazi nagysága kedélyes beszélgetésben tünt elő pipaszónál, anekdoták közt. Valóban, hosszú éveken át adomázással, irányította a közvéleményt. Imponáló hatalmát nem köszönte külső eszközöknek. Akaratos hazaszeretete, logikája az »uramöcsém« " uralma alá hajtotta a büszke követi oligarchia makacs nyakát. Történetünkben ő az első igazi parlamentáris pártvezér , annál igazibb, mert hisz kormányra jutásra nem is gondolhatott. Pártját pedig nemcsak teljes önzetlensége csatolta hozzá, hanem még inkább a hiúságnak és nagyravágyásnak teljes hiánya. Nem volt más szenvedélye, mint a hazaszeretet, nem kereste, hanem inkább keleti indolenciával kerülte a hatalmat. Politikai érzéke, műveltsége őt a Nyugat felé vonta, de azért legtisztább képviselője maradt a régi nemesi világnak, mely az ő személyében megmutatta, minő lelki emelkedésre képes. Kiváló tulajdonságainak teljes kifejtésére tért nyitott az 1839—40-iki erősen gravaminális országgyűlés. Ezt reakció előzte meg, Kossuthnak, Wesselényinek, az országgyűlési ifjaknak pere és elítéltetése. A kérdés lényege az: a kormány sértése egy-e az uralkodó sértésével, más szóval: abszolutizmus van-e vagy nem? Deák Ferencnek, a jog emberének, állást kellett foglalnia a főbíróságok ellen. Megvívta ezt a küzdelmet, sokszor csak nagy bajjal tartotta össze az ellenzéki többséget a főrendekkel és a kormány expozitoraival szemben. Végre is győzött. Az ország nem ad katonát, míg az igazságtalan ítéleteket meg nem másítják. Hozzá áll Széchenyi, maga a nádor is. Kihirdetik az amnesztiát. Széchenyi akkor azt írja naplójába: »Félre az irigységgel: adjuk neki a pálmát«. Sőt a nagy gróf elismeri, hogy Deáknak még akkor is igaza volt, mikor szóba sem akart vele állani, mert a rendek ellen foglalt állást. Minthogy a kormány alkotmányos útra tért, Széchenyi és Deák megegyeztek abban, hogy további izgatásnak nincs helye. De mikor Széchenyi a »Kelet Népében« megtámadja Kossuthot, Deák és vele az egész liberális párt a »Pesti Hírlap« mellé állott. Deák akkor a büntetőtörvényjavaslat nagy munkálatával volt elfoglalva, melyből ki akarta küszöbölni a halálbüntetést. Azért tartott az izgatás , de konzervatív részről, a nemesi szék megőrzése, az adó megtagadása mellett. Emiatt Zalában nagy verekedések voltak, még emberhalál is esett. Deák nem akart vérnel beszennyezett mandátumot elfoglalni és bár megválasztották, távol maradt az 1843—44-iki országgyűléstől, hol csakhamar nagyon is érezték hiányzását. Otthon azonban fáradhatatlanul működött. Az illyr mozgalom terjedése és istápolása a kormány által és az adminisztratív rendszerző anyagot nyújtottak a sérelmek tárgyalásán. Erősen részt vett Kossuth mellett a Védegylet mozgalmában is. Jellemző és egyéni az, hogy ő ebben a gazdasági kérdésben is az erkölcsi momentumot emeli ki. A külföldi cikkek behozását, különösen a luxuscikkeket, a fényűzés előmozdításának, terjesztésének tekinti, mely ellen kötelességünk küzdeni. Más országokban hasznos lehet a fényűzés, annyi kéznek nyújt munkát, nálunk halálos veszedelem. Sajnos, ebben a pontban követtük őt legkevésbé. Visszavonulása alatt, is állandó érintkezésben volt az ellenzék főembereivel, különösen Kossuthtal, Wesselényivel. Mikor az 1847-iki országgyűlésre készültek és az ellenzék, mint parlamentáris országokban szokásos, nálunk először közös programban akart megállapodni, hosszú vajúdások után végre is Deáknak kellett azt megszerkesztenie. Az országgyűlési követséget ismét visszautasította, csak akkor jelent meg Pozsonyban, mikor a régi kormányrendszer, a francia forradalom hatása alatt megbukott és az első független felelős minisztérium megalkotása került szőnyegre. Ebbe belépni, Deák kötelességének ismerte, tudva, minő nagy felelősséggel jár és minő akadályok gördülnek a király által szentesített törvények igéjének testtéválása elé. Régi álma, a jobbágy teljes felszabadítása, megvalósult, de neki kellett, mint igazságügyminiszternek az úrbér váltság annyira bonyolódott kérdéseket megoldani. A miniszteretanácsban középső állást foglalt el az előrerohanó Kossuth és az összeütközéstől visszariadó Széchenyi között. A kötelességek e nagy konfliktusában nem talált, nem is keresett más kalauzt, mint a törvényt. Mikor Pesten zavargás van (ápr. 19.) Deák kijelenti, ezt nem engedi a törvény. Széchenyi: feladatnak, megmenteni a hazát — fütyülök törvényeitekre. íme az alapkülönbség, a két nagy férfiú gondolkodása fölött. A minisztérium bukása után Deák küldöttség élén ment Bécsbe, hogy a birodalmi gyűléssel érintkezésbe lépjen. Hosszú, heves vita után a klerikális és szláv többség megtagadta a magyar deputáció fogadását. Deák visszajött Pestre. Tagja volt annak a küldöttségnek is, mely a Budpesthez közelgő herceg Windischgraetz elé ment a béke érdekében. A herceg a rebellisekkel nem tárgyal. Deák több kísérlete Debrecenbe juthatni meghiúsult. Egy ideig a legteljesebb visszavonulás a politikától vált szükségessé. Deák művét a Bachkorszak szomorú éveiben egy külföldi író méltatta legszebben, Griffith Artúr, a Sinn Sein-mozgalom megindítója. Elmondja, mint jött Pestre Deák, mint vett szállást az Angol királynéban, mint kezdték őt látogatni, mint öntött bizalmat, reményt minden jó magyar szívébe. Ha pedig osztrák státusférfiak közeledtek hozzá, csak azt mondta: ha a mellény rosszul van begombolva, egészen ki kell gombolni, hogy fel lehessen venni. Mikor pedig azt emlegették előtte, csak nem hiheti, hogy ez a rendszer egyhamar összeomlik, erre is megvolt válasza. »Szőlőmben van egy kis házikó, a vincellér lakik benne. Jó hozzám panaszra, rossz már a tető, elfújja a szél. Mondom: most nincs pénzem, eláll az még egy darabig.« — »De sokszor fú ám a szél!« Fújt a szél, a francia—olasz háború 1859-ben ledöntötte Bachot szisztémájával együtt. Most, következett be Deák életének tetőpontja. Helyre kellett állítani az 1848-iki alkotmányt, mert az törvényes. Sokan ennél is többet követeltek és az 1861-iki országgyűlésen számosabban voltak a határozati pártnak, mint Deák követői, kik felirattal akartak járulni az uralkodó elé. Lényegében az volt a kérdés: Magyarország külső segítséggel szerzi-e vissza önállóságát, vagy törvényesteni saját erejéből. A határozati párt lemondott többségéről és mikor Ferenc József nem hajlott Deák feliratára, a második felirat már igazán egész Magyarországnak volt megnyilatkozása. Ez Deák mesterműve. Lehet, hogy nehéz idők következnek ismét hazánkra, de a megszegett polgári kötelesség árán azokat megváltanunk nem szabad. Az ország alkotmányos szabadsága nem oly sajátunk, mellyel szabadon rendelkezhetnénk: hitünkre bízta a nemzet annak hű megőrzését és mi felelősek vagyunk a haza és lelkiismeretünk előtt. Ha tűrni kell, tűrni fog a nemzet, hogy megmentse az utókornak azon alkotmányos szabadságot, melyet őseitől örökölt. Tűrni fog csüggedés nélkül, mint őseik tűrtek és szenvedtek, hogy megvédhessék az ország jogát; mert amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják, de a miről a nemzet, "félve a szenvedésektől, ő maga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz és mindig kétséges. Tűrni fog a nemzet, remélve szebb jövendőt s bízva ügyének igazságában.« E szavakban a végsőig vitt törvényesség nyilatkozik meg, egyesítve a végsőig vitt, bár csak fegyvertelen ellenállással. Az egész gyűlés, az egésznemzet kitörő örömmel, lelkesedéssel fogadta e szavakat. Tisza Kálmán, a határozati párt vezére kijelentette, hogy a feliratban erős meggyőződését, legszentebb elveit, egészen lelkének titkos sejtelméig találja kifejezve. Még Kossuth is augusztus 15-iki levelében elismeri: Ha eztán törésre kerül a dolog, isten, világ és történelem előtt csak az osztrák házra hátrítható a felelősség. Az elfogulatlan külföldi közvélemény előtt máris nyert ügye volt Magyarországnak, még a liberális osztrákok is elismerték a felirat írójának nagy érdemét. Deák egyszerre mint a hazafiság és jogérzet személyesítője jelent meg: egyaránt ünnepelték, a legnagyobbak sorába emelték Franciaországban, Angliában, Deák Ferenc