Pesti Napló, 1926. augusztus (77. évfolyam, 172–196. szám)

1926-08-01 / 172. szám

(Vasárnap PESTI NAPLÓ 1926 augusztus $ 17 gyar aspirációknak egyetlen iránya sem, amely ellentétbe kerülhetne Oroszország ez időszerinti politikai érdekeivel; másrészt pedig Szovjet-Oroszország mindig az erő­­szakos békeszerződések ellen s azok reví­ziója mellett foglalt állást, e tekintetben tehát oly irányzatot követ, amely a mi ér­dekeinkkel parallel halad. A mexikói dráma irta: dr. Sza­bó László .Vasárnap reggel nyolc óra táján, ami­kor reggeli kávéja mellé a kezébe veszi ezt az újságot az olvasó, Mexikóban éjfél van. .Történeti nevezetességű éjfél: ebben az órában válik el az állam az egyháztól s eb­ben az órában kezdődik az egyház hábo­rúja az állam ellen. Qui mange du pape, t­en meurt, ha a mexikói kormány beleha­rapott az egyházba, bele is fog halni. Ad­dig azonban még nagy események fognak lejátszódni, események, melyeket a törté­nelem nagy mozifilmjén azért perget le az emberiség előtt a Gondviselés, hogy tanul­janak belőle az összes népek, melyek szem­lélői a nagy drámának. Ha történetesen nem Mexikóban, hanem a Fidsi-szigeteken játszódnának le ezek az események, ránk nézve az mindegy volna,­­ akkor is érde­kesek volnának. Az, ami Mexikóban ma éjjel történik, nem olyan borzasztó dolog, mint aminőnek tájékozatlan nyilatkozatok és cikkek az európai sajtóban feltüntetik. Minden, ami egyházam erkölcsi érdekeit sérti, természe­tesen nekem is fáj, de most nem tudok a jajgatókkal együtt sírni, mert az 1917-ik évi mexikói alkotmány egyházpolitikai ré­szének ma éjjel bekövetkezett végrehajtá­sát nem tartom az egyházra nézve tragikus dolognak. Mindenekelőtt arra hivatkozom, hogy a klerikális érdekeket képviselő cik­kek nagy tájékozatlanságot árulnak el nemcsak a mexikói dolgokban, hanem a vallási dolgokban is. Egy magát keresz­ténynek és katolikusnak nevező reggeli lap ma azt is kifogásolja, hogy a mexikói kormány megtiltotta »a szentségeknek és kegyszereknek« üzletekben való árusítását. Hogy melyik »szentséget« lehet üzletben árusítani, ez a jeles keresztény orgánum aligha tudná megmondani. Mexikóban lé­nyegében az történt, hogy az állam konfis­kálta az egyházi vagyont, kiutasította az idegen papokat, a vallás nyilvános gyakor­latát a templomokra korlátozta a papok számának egyidejű korlátozásával, s a pa­poknak az egyházakban való működését ahoz a feltételhez kötötte, hogy magukat regisztráltatniok kell a közigazgatási ható­ságnál. Egyházamnak, a római katolikus egyháznak anyagi érdekei nincsenek, csak "erkölcsi érdekei vannak, miután csak er­kölcsi céljai vannak. Ezért büszke vagyok a vallásomra. 1901-ben Franciaország is szekvesztrálta az egyházi vagyont s ez nem ártott meg a francia katolicizmusnak; Amerikában, az Egyesült Államokban min­denféle egyházi vagyon jogi lehetetlenség, mert ott egy egyház sem lehet tulajdonosa semmi vagyonnak; s Amerikában a vallási buzgóság általánosabb és talán mélyebb is, mint nálunk. A szekularizációnak nem azért nem vagyok híve, mintha szükséges­nek tartanám az egyház érdekében, hogy az egyháznak vagyona legyen, hanem azért, mert a tulajdonjog tiszteletét, vallá­som egyik alaptörvénye, s józan belátásom és morális érzésem is követeli tőlem. A mexikói egyház minden vagyonának álla­mosítása semmit sem fog ártani az egy­háznak. Ismerni kellene különben az elkob­zásnak az okait is, miután elegendő ok nélkül semmi sem történhetik a nap alatt. Az idegen papok kiutasítása régóta, vár­ható volt. Igen sok olasz és egyéb nemzet­beli szerzetes működött Mexikóban,­­ és ottani szokás szerint ezeknek nagy része politikailag is működött. A szocialista kor­mánynak legveszedelmesebb ellenzéke volt ez a papság, mellyel szemben, idegen ál­lampolgársága miatt, a mexikói törvénye­­i­ket csak csínján lehetett alkalmazni. Hogy még a pápai nunciust is kiutasították, az igen sajnálatos, de nem sérelmes dolog; minden államnak szuverén joga van ahoz, hogy egy másik szuverénnek a követét el­fogadja vagy ne fogadja el; az el nem fo­gadásból nemzetközi jogi sérelmet ková­csolni nem lehet. A kormány intézkedéseire a mexikói érsek, ki Kubába menekült, interdictum­mal felelt,­­ úgy ahogyan a középkorban szokásos volt. Egyházi részről ez volt az első (s remélhetőleg utolsó) nagy hiba eb­ben a konfliktusban. Amíg a béke helyre nem áll, a papság nem fungál Mexikóban: a papok nem miséznek, nem temetnek, nem keresztelnek, nem gyóntatnak. Az ilyesmi prakszis volt a középkorban, de ma már azt mondjuk rá, hogy a józan ész elevti kö­vetelményeivel ellenkezik ez az eljárás. Ha a kormány olyasmit cselekszik, amit az egyház emberei égbekiáltó bűnnek tarta­nak,­­ ezért az ártatlan hívőket a lelkileg legsúlyosabb büntetéssel sújtani csak az lehet képes, akinek érsek létére sejtelme sincsen a kereszténység elemeiről. Ha én jámbor mexikói polgár volnék, azt, hogy meggyónjam a bűneimet, nem engedné meg a mexikói érsek azért, mert Calles el­nök vétkezett az egyház ellen. Ha ez nem képtelenség és nem keresztényietlen dolog, akkor semmi sem az. Mexikóban nagyon rossz lábon állhat a papnevelés. A konfliktusba, mint mondottam, a kormány fog belebukni, mert a legvesze­delmesebb fegyverrel küzdenek ellene: a passzív ellenállással. Nem a papok, akik­nek e konfliktusban nem nagy a jelentősé­gük, hanem a hívek. Minden erőt le lehet győzni, csak a passzív ellenállást nem. A la­kosságnak az a része, melynek vallásgyakor­lata tudatos, az egész vonalon opponál a kormány ellen: nem fizeti az adót és vá­mot, vagy lassan fizeti s nem tesz semmit, ami a kormányt erősíti. Ennek teljes meg­értéséhez ismerni kell a katolikus gondol­kozásmódot, melynek jellemzésére egy pél­dát hozok fel. Egy szerzetesrend működé­sében kifogásolom azt, hogy a­ politikára nagy befolyást akar gyakorolni. (Nem ne­vezem meg ezt a rendet, mert nem akarok személyeskedni.) Ha­ arról volna szó, hogy ezt a szerzetesrendet telepítsék be Magyar­országba,­­ tiltakoznám ellene. Az illető szerzetesrend azonban már benn lévén az országban, eltávolítását egyházam szem­pontjából fölötte sérelmesnek tartanám s képes volnék harcolni az ittmaradásáért. Nem hiszem, hogy egy protestáns fel bírná fogni, hogy ebben logika van, — de mi ka­tolikusok már ilyenek vagyunk. S ha még­úgy szunnyad is bennünk minden vallásos­ság, — felébred bennünk a katolikus, ha­ sérelemmel állunk szembe. Mexikó huszonegyszer akkora, mint Magyarország. Lakossága tizennégymillió. Ebből értelmes ember s a­ kormánnyal az egyházpolitika miatt szemben áll talán százezer ember. Ennyi tökéletesen ele­gendő, hogy győzelmes forradalmat csinál­jon. A tizennégymillió mexikóiból ugyanis hárommillió az őserdőben élő, teljesen ci­vilizálatlan indián; hétmillió az indán, néger és európai fajok keverékének har­mincnál több változata; ezek írástudatla­nok s vallási tekintetben névleg kereszté­nyek; mintegy hárommillió európaiak le­származottjának vallja magát, de valójá­ban keverékfaj, s többségében szintén analfabéta; egymillió körül van azoknak a száma, akik túlnyomó részben európaiak kevertvérű ivadékai. Igazi »fehérbőrű« (spanyol, amerikai stb.) nincs több Mexikó huszonnyolc államában, mint ötvenezer. Ez az »emberanyag« játssza le azt a drá­mát Mexikóban, melyre méltán figyelhet az egész világ. A helyzet ura ma Plutarco Elias Cal­les tábornok, a­ köztársaság elnöke. Termé­szetesen »forradalmi elnök«. Tizenhat év­vel ezelőtt Porfirio Diazt, ki negyven évnél tovább volt elnök, s oligarcha módjára kor­mányzott ugyan, de a jólét bizonyos fo­kára emelte az országot, megbuktatta Ma­dero forradalma. Madero alatt oly gyorsan konszolidálódtak a'" viszonyok, mintha Mexikó a­ civilizálódásban Japán szerepét akarta volna végigjátszani. Maderót azon­ban 1913-ban megbuktatta s nemsokára megölette az indián Huerta; ezzel szemben az Egyesült Államok petróleummágnásai uralomra juttatták Carranzát, Mexikó Leninjét; ezt megbuktatta Mexikó Trotz­kija, a félkezű Obregon, s ezt tavaly meg­buktatta Calles. 1917 óta a szocializmus és a bolsevizmus sajátszerű keveréke a mexi­kói kormányrendszer. Egy oly országban, hol ötvenezer emberből áll az ipari mun­kásság, s ahol hivatalosan nyolcvan száza­lék (a valóságban még több) az analfabéta, csináltak egy szocialisztikus papíralkot­mányt, melyhez Anglia vagy az Egyesült Államok munkássága még nem lenne eléggé művelt és eléggé szervezett. Termé­­szetes, hogy az új társadalmi és gazdasági rend az egész vonalon rosszul funkcionál, s hogy a gazdasági összeomlás még nem kö­vetkezett be, annak csak egy magyarázata van: az­ exportálható nyersanyagok rend­kívüli bősége. Mexikóban az ötvenezer főnyi »szo­cialista munkáspárt« diktatúrájával ál­lunk szemben. Ez a diktatúra a legteljesebb alkotmányosság mezét viseli: minden a parlament túlnyomó többségének akarata szerint történik, de ez a túlnyomó többség a szocialista munkáspártból került ki. Ez szolgáltatja az állami adminisztráció ösz­szes­ embereit az egyes államok kormány­zóitól a falusi rendőrig; közigazgatás, rendőrség, bíróság, törvényhozás — min­den az ötvenezer főnyi »tömegre« támasz­kodó­ többségi párt akarata szerint funk­cionál s ennek az akaratnak a súlya alatt lehetetlen minden aktív megmozdulás. A hadsereg le van szerelve ötvenezer főig, a hadsereg tagjai azonban egytől-egyig ki vannak válogatva — majdnem mind nége­rek, teljesen tudatlanok, de a legbrutáli­sabban fegyelmezettek. Felszerelésük és magatartásuk olyan, hogy mikor Ameriká­ban két filmdarab között mexikói csapat­felvonulásokat mutatnak be, a négertől úgyis irtózó és rettegő amerikaiakat a hi­deg rázza félelmükben. Callesnak, kormá­nyának és parlamenti többségének tehát a kezében van minden erő, mely Mexikóban látható. De nincsen a kezében az a láthatatlan erő, melyet az apatikus és passzív intelli­gencia képvisel, ha az az intelligencia oly csekélyszámú is, mint Mexikóban. Calles pártja érzi ezt s mindent megpróbál, hogy magának tömegeket szerezzen. Ezt a célt szolgálta az 1920 óta folyó földreform is. Mexikóban nevetséges a földreform: a kul­tivált terület húszmillió kis magyar hold, a megművelhető gazdátlan terület pedig négyszázmillió hold. Azonban a már meg­­­művelt húszmillió holdat osztották fel »igazságosan« oly kis parcellákban, hogy például Yucatanban egy földosztásnál hat­ezer ember volt jelen és csak harminc in­dián fogadta el a neki felkínált földet. Calles kormányrendszere még a földosztás révén sem bír magának bázist teremteni. (Akit az erre irányuló egyéb kísérletek ér­dekelnek, olvassa el Wallace Thompson: Trading with Mexico című könyvének ha­todik fejezetét). A katolicizmus védelme, az egyház sé­relmének megtorlása ebben a helyzetben igen jó alkalom arra, hogy a passzív ellen­állás szervezetté váljék, holott a mindenre ránehezedő pártdiktatúra minden szervez.

Next