Pesti Napló, 1926. augusztus (77. évfolyam, 172–196. szám)
1926-08-01 / 172. szám
(Vasárnap PESTI NAPLÓ 1926 augusztus $ 17 gyar aspirációknak egyetlen iránya sem, amely ellentétbe kerülhetne Oroszország ez időszerinti politikai érdekeivel; másrészt pedig Szovjet-Oroszország mindig az erőszakos békeszerződések ellen s azok revíziója mellett foglalt állást, e tekintetben tehát oly irányzatot követ, amely a mi érdekeinkkel parallel halad. A mexikói dráma irta: dr. Szabó László .Vasárnap reggel nyolc óra táján, amikor reggeli kávéja mellé a kezébe veszi ezt az újságot az olvasó, Mexikóban éjfél van. .Történeti nevezetességű éjfél: ebben az órában válik el az állam az egyháztól s ebben az órában kezdődik az egyház háborúja az állam ellen. Qui mange du pape, ten meurt, ha a mexikói kormány beleharapott az egyházba, bele is fog halni. Addig azonban még nagy események fognak lejátszódni, események, melyeket a történelem nagy mozifilmjén azért perget le az emberiség előtt a Gondviselés, hogy tanuljanak belőle az összes népek, melyek szemlélői a nagy drámának. Ha történetesen nem Mexikóban, hanem a Fidsi-szigeteken játszódnának le ezek az események, ránk nézve az mindegy volna, akkor is érdekesek volnának. Az, ami Mexikóban ma éjjel történik, nem olyan borzasztó dolog, mint aminőnek tájékozatlan nyilatkozatok és cikkek az európai sajtóban feltüntetik. Minden, ami egyházam erkölcsi érdekeit sérti, természetesen nekem is fáj, de most nem tudok a jajgatókkal együtt sírni, mert az 1917-ik évi mexikói alkotmány egyházpolitikai részének ma éjjel bekövetkezett végrehajtását nem tartom az egyházra nézve tragikus dolognak. Mindenekelőtt arra hivatkozom, hogy a klerikális érdekeket képviselő cikkek nagy tájékozatlanságot árulnak el nemcsak a mexikói dolgokban, hanem a vallási dolgokban is. Egy magát kereszténynek és katolikusnak nevező reggeli lap ma azt is kifogásolja, hogy a mexikói kormány megtiltotta »a szentségeknek és kegyszereknek« üzletekben való árusítását. Hogy melyik »szentséget« lehet üzletben árusítani, ez a jeles keresztény orgánum aligha tudná megmondani. Mexikóban lényegében az történt, hogy az állam konfiskálta az egyházi vagyont, kiutasította az idegen papokat, a vallás nyilvános gyakorlatát a templomokra korlátozta a papok számának egyidejű korlátozásával, s a papoknak az egyházakban való működését ahoz a feltételhez kötötte, hogy magukat regisztráltatniok kell a közigazgatási hatóságnál. Egyházamnak, a római katolikus egyháznak anyagi érdekei nincsenek, csak "erkölcsi érdekei vannak, miután csak erkölcsi céljai vannak. Ezért büszke vagyok a vallásomra. 1901-ben Franciaország is szekvesztrálta az egyházi vagyont s ez nem ártott meg a francia katolicizmusnak; Amerikában, az Egyesült Államokban mindenféle egyházi vagyon jogi lehetetlenség, mert ott egy egyház sem lehet tulajdonosa semmi vagyonnak; s Amerikában a vallási buzgóság általánosabb és talán mélyebb is, mint nálunk. A szekularizációnak nem azért nem vagyok híve, mintha szükségesnek tartanám az egyház érdekében, hogy az egyháznak vagyona legyen, hanem azért, mert a tulajdonjog tiszteletét, vallásom egyik alaptörvénye, s józan belátásom és morális érzésem is követeli tőlem. A mexikói egyház minden vagyonának államosítása semmit sem fog ártani az egyháznak. Ismerni kellene különben az elkobzásnak az okait is, miután elegendő ok nélkül semmi sem történhetik a nap alatt. Az idegen papok kiutasítása régóta, várható volt. Igen sok olasz és egyéb nemzetbeli szerzetes működött Mexikóban, és ottani szokás szerint ezeknek nagy része politikailag is működött. A szocialista kormánynak legveszedelmesebb ellenzéke volt ez a papság, mellyel szemben, idegen állampolgársága miatt, a mexikói törvényeiket csak csínján lehetett alkalmazni. Hogy még a pápai nunciust is kiutasították, az igen sajnálatos, de nem sérelmes dolog; minden államnak szuverén joga van ahoz, hogy egy másik szuverénnek a követét elfogadja vagy ne fogadja el; az el nem fogadásból nemzetközi jogi sérelmet kovácsolni nem lehet. A kormány intézkedéseire a mexikói érsek, ki Kubába menekült, interdictummal felelt, úgy ahogyan a középkorban szokásos volt. Egyházi részről ez volt az első (s remélhetőleg utolsó) nagy hiba ebben a konfliktusban. Amíg a béke helyre nem áll, a papság nem fungál Mexikóban: a papok nem miséznek, nem temetnek, nem keresztelnek, nem gyóntatnak. Az ilyesmi prakszis volt a középkorban, de ma már azt mondjuk rá, hogy a józan ész elevti követelményeivel ellenkezik ez az eljárás. Ha a kormány olyasmit cselekszik, amit az egyház emberei égbekiáltó bűnnek tartanak, ezért az ártatlan hívőket a lelkileg legsúlyosabb büntetéssel sújtani csak az lehet képes, akinek érsek létére sejtelme sincsen a kereszténység elemeiről. Ha én jámbor mexikói polgár volnék, azt, hogy meggyónjam a bűneimet, nem engedné meg a mexikói érsek azért, mert Calles elnök vétkezett az egyház ellen. Ha ez nem képtelenség és nem keresztényietlen dolog, akkor semmi sem az. Mexikóban nagyon rossz lábon állhat a papnevelés. A konfliktusba, mint mondottam, a kormány fog belebukni, mert a legveszedelmesebb fegyverrel küzdenek ellene: a passzív ellenállással. Nem a papok, akiknek e konfliktusban nem nagy a jelentőségük, hanem a hívek. Minden erőt le lehet győzni, csak a passzív ellenállást nem. A lakosságnak az a része, melynek vallásgyakorlata tudatos, az egész vonalon opponál a kormány ellen: nem fizeti az adót és vámot, vagy lassan fizeti s nem tesz semmit, ami a kormányt erősíti. Ennek teljes megértéséhez ismerni kell a katolikus gondolkozásmódot, melynek jellemzésére egy példát hozok fel. Egy szerzetesrend működésében kifogásolom azt, hogy a politikára nagy befolyást akar gyakorolni. (Nem nevezem meg ezt a rendet, mert nem akarok személyeskedni.) Ha arról volna szó, hogy ezt a szerzetesrendet telepítsék be Magyarországba, tiltakoznám ellene. Az illető szerzetesrend azonban már benn lévén az országban, eltávolítását egyházam szempontjából fölötte sérelmesnek tartanám s képes volnék harcolni az ittmaradásáért. Nem hiszem, hogy egy protestáns fel bírná fogni, hogy ebben logika van, — de mi katolikusok már ilyenek vagyunk. S ha mégúgy szunnyad is bennünk minden vallásosság, — felébred bennünk a katolikus, ha sérelemmel állunk szembe. Mexikó huszonegyszer akkora, mint Magyarország. Lakossága tizennégymillió. Ebből értelmes ember s a kormánnyal az egyházpolitika miatt szemben áll talán százezer ember. Ennyi tökéletesen elegendő, hogy győzelmes forradalmat csináljon. A tizennégymillió mexikóiból ugyanis hárommillió az őserdőben élő, teljesen civilizálatlan indián; hétmillió az indán, néger és európai fajok keverékének harmincnál több változata; ezek írástudatlanok s vallási tekintetben névleg keresztények; mintegy hárommillió európaiak leszármazottjának vallja magát, de valójában keverékfaj, s többségében szintén analfabéta; egymillió körül van azoknak a száma, akik túlnyomó részben európaiak kevertvérű ivadékai. Igazi »fehérbőrű« (spanyol, amerikai stb.) nincs több Mexikó huszonnyolc államában, mint ötvenezer. Ez az »emberanyag« játssza le azt a drámát Mexikóban, melyre méltán figyelhet az egész világ. A helyzet ura ma Plutarco Elias Calles tábornok, a köztársaság elnöke. Természetesen »forradalmi elnök«. Tizenhat évvel ezelőtt Porfirio Diazt, ki negyven évnél tovább volt elnök, s oligarcha módjára kormányzott ugyan, de a jólét bizonyos fokára emelte az országot, megbuktatta Madero forradalma. Madero alatt oly gyorsan konszolidálódtak a'" viszonyok, mintha Mexikó a civilizálódásban Japán szerepét akarta volna végigjátszani. Maderót azonban 1913-ban megbuktatta s nemsokára megölette az indián Huerta; ezzel szemben az Egyesült Államok petróleummágnásai uralomra juttatták Carranzát, Mexikó Leninjét; ezt megbuktatta Mexikó Trotzkija, a félkezű Obregon, s ezt tavaly megbuktatta Calles. 1917 óta a szocializmus és a bolsevizmus sajátszerű keveréke a mexikói kormányrendszer. Egy oly országban, hol ötvenezer emberből áll az ipari munkásság, s ahol hivatalosan nyolcvan százalék (a valóságban még több) az analfabéta, csináltak egy szocialisztikus papíralkotmányt, melyhez Anglia vagy az Egyesült Államok munkássága még nem lenne eléggé művelt és eléggé szervezett. Természetes, hogy az új társadalmi és gazdasági rend az egész vonalon rosszul funkcionál, s hogy a gazdasági összeomlás még nem következett be, annak csak egy magyarázata van: az exportálható nyersanyagok rendkívüli bősége. Mexikóban az ötvenezer főnyi »szocialista munkáspárt« diktatúrájával állunk szemben. Ez a diktatúra a legteljesebb alkotmányosság mezét viseli: minden a parlament túlnyomó többségének akarata szerint történik, de ez a túlnyomó többség a szocialista munkáspártból került ki. Ez szolgáltatja az állami adminisztráció öszszes embereit az egyes államok kormányzóitól a falusi rendőrig; közigazgatás, rendőrség, bíróság, törvényhozás — minden az ötvenezer főnyi »tömegre« támaszkodó többségi párt akarata szerint funkcionál s ennek az akaratnak a súlya alatt lehetetlen minden aktív megmozdulás. A hadsereg le van szerelve ötvenezer főig, a hadsereg tagjai azonban egytől-egyig ki vannak válogatva — majdnem mind négerek, teljesen tudatlanok, de a legbrutálisabban fegyelmezettek. Felszerelésük és magatartásuk olyan, hogy mikor Amerikában két filmdarab között mexikói csapatfelvonulásokat mutatnak be, a négertől úgyis irtózó és rettegő amerikaiakat a hideg rázza félelmükben. Callesnak, kormányának és parlamenti többségének tehát a kezében van minden erő, mely Mexikóban látható. De nincsen a kezében az a láthatatlan erő, melyet az apatikus és passzív intelligencia képvisel, ha az az intelligencia oly csekélyszámú is, mint Mexikóban. Calles pártja érzi ezt s mindent megpróbál, hogy magának tömegeket szerezzen. Ezt a célt szolgálta az 1920 óta folyó földreform is. Mexikóban nevetséges a földreform: a kultivált terület húszmillió kis magyar hold, a megművelhető gazdátlan terület pedig négyszázmillió hold. Azonban a már megművelt húszmillió holdat osztották fel »igazságosan« oly kis parcellákban, hogy például Yucatanban egy földosztásnál hatezer ember volt jelen és csak harminc indián fogadta el a neki felkínált földet. Calles kormányrendszere még a földosztás révén sem bír magának bázist teremteni. (Akit az erre irányuló egyéb kísérletek érdekelnek, olvassa el Wallace Thompson: Trading with Mexico című könyvének hatodik fejezetét). A katolicizmus védelme, az egyház sérelmének megtorlása ebben a helyzetben igen jó alkalom arra, hogy a passzív ellenállás szervezetté váljék, holott a mindenre ránehezedő pártdiktatúra minden szervez.