Pesti Napló, 1926. november (77. évfolyam, 249–272. szám)

1926-11-16 / 260. szám

beM Mtért­­mi Bánffy MmMmmssffPe ? (Saját tudósítónktól.) Gróf Bánffy Miklós volt külügyminiszternek a mai nap folyamán gróf Bethlen István miniszterelnökkel folyta­tott másfélórás tanácskozása politikai körök­ben különféle találgatásokra ad­ott alkalmat és fokozta az érdeklődést az a körülmény, hogy a román állampolgárrá lett volt magyar külügyminiszter n­e volt hajlandó látogatá­sának magyarázatát adni. Gróf Bánffy Miklós ma délután gróf Teleki Pállal is kereste az érintkezést és budapesti tartózkodása során — hír szerint — más politikusokkal is tárgyalni óhajt. Beavatott helyen a volt magyar külügy­miniszter budapesti látogatásának céljáról a következőket mondották a Pesti Napló tudósí­tójának: — Nagy Vince interpellációja igen ké­nyes helyzetet teremtett gróf Bánffy Miklós részére. Az erdélyi magyarság politikai ve­zetői már eleve bizonyos mértékű gyanak­vással fogadta gróf Bánffy hazaérkezését, amelynek célja a mai napig sem volt telje­sen tisztázható. Már több kísérlet történt, hogy gróf Bánffyt nyílt színvallásra bírják, de ez eddig nem sikerült — és az erdélyi ma­gyar pártok legutóbbi kongresszusán sem kerültek nyilvánosságra azok az okok, ame­lyek gróf Bánffy ismeretlen céljaival szemben óvatosságra késztetik az erdélyi magyarság politikai vezetőit.­­ Gróf Bethlen miniszterelnök csak a maga és kormányának szerepéről és inten­cióiról nyilatkozott, amiként nem is tehetett mást, — de még mindig nyitva maradt az a kérdés, hogy mit akar és milyen irányban dolgozik Erdélyben gróf Bánffy Miklós? E pillanatban az a helyzet, hogy gróf Bánffy­nak ezekre a kérdésekre végre válaszolnia kell. A válaszadás elől tovább kitérni nem lehet és mért tartotta szükségesnek gróf Bánffy Miklós, hogy mielőtt a nyilvánosság elé lépne, újból konzultáljon g gróf Bethlen Istvánnal. Mai látogatását azért óhajtotta ti­tokban tartani, mert még annak a látszatát is el akarja kerülni, mint hogyha a magyar miniszterelnök irányítaná az ő politikai ál­lásfoglalását. A mai látogatásnak ilyen téves magyarázata már csak azért is kellemetlen lenne, mert gróf Bánffy Miklós a közel­jövő­ben találkozni fog Avarescu román miniszter­elnökkel. A Pesti Napló tudósítójának értesülése sze­rint gróf Bánffy Miklós Erdélybe való vissza­térése után a leghatározottabban meg fogja cá­folni azt a hírt, hogy neki a magyar kormány vagy gróf Bethlen István miniszterelnök részé­ről raissziója lenne. Csali es mmmim kii cici cl cg® amm csaiMM származó bácsfsai Allifr (Saját tudósítónktól.) A budapesti büntető­törvényszék vizsgálóbírója hétfőn délelőtt egy előkelő családból származó fiatalembert tar­tóztatott le különböző szélhámosságok miatt. A letartóztatott fiatalember, aki a gazdag bácskai szülői házból a Ludovika Akadémián, katonáskodáson keresztül indult el pályájára, egy rövid év alatt tört le a végső romlásig. Ruszkabányai Hoff­mann Elemér a letartóz­tatott neve. Apjának Szabadkán birtoka és gyógyszertára van. A fiú, aki a szabadkai aranyifjúság egyik vezére volt, arra készült, hogy átveszi a gyógyszertárat és segít a gaz­dálkodásban. Erre nem kerülhetett sor, mert a szerbek megszállták Szabadkát s a családnak menekülnie kellett, a vagyon hátrahagyásával. A fiatal fiú Budapesten a Ludovikába került, majd huszárhadnagy lett, azonban nem sokáig tartott a katonáskodás, mert a fegyelmezett élet nem felelt meg Hoffmann Elemér köny­nyelmű természetének. Szüntelenül éjszakázott, adósságokat csi­nált, végül pedig beleszeretett egy szegény leányba, s elhatározta, hogy elveszi feleségül. Minthogy már úgysem kötötte sok szál a ka­tonasághoz, kilépett a hadseregből s megnősült. A házasélet ideig-óráig kijózanította. Párizsi gyógyszerészcégek képviseletét vállalta el, de nem tudott bánni a rábízott pénzekkel. I­­ Gyilkosság írta: Ego — Ne, ne álljatok velem szóba. Ha tudná­tok . . . Gyilkoltam. Most, egy óra előtt, fél hét­kor, még világos volt. A földalattin. Azt hi­szem, vége. Ha magához tér, akkor se lesz többé az, aki volt. — Hogy ki volt? Egy nő. Lila, tetőtől­térdig. Valamikor velem járt a felsőbb leány­iskolába. Akkor egy kis buta gömböc volt. Most sovány, mint az agár, és ravasz bestia. — Miért tettem . . . Azért, mert gyűlölöm! Kártékony féreg. Akárhányszor meglátom az uccán, ökölbe szorul a kezem és ha nem v­igyá­lok magamra, az arcába csapok. A kirajzolt, kifestett pergamen arcába, hisztériásan lobogó, árkolt szemébe, mely temperamentumot mímel. Nincs annak egyetlen természetes mozdulata se. Imbolyog, vagy angolosan hosszúkat lép, vagy kisbabásan tipeg, a ruhája, kosztümje, bundája szabása szerint. Mostanában kihívó rézsútosan, vagy csibészesen szemébe húzva ül a kalap bubifején, — gyöngysor tereli el a figyelmet nyaka ráncairól — és az apróra, csókos-csücsör­­tő-bűbájosra rajzolt szája ifjúsá­got komédiázik a rövidlátók szeme elé. Az alakja olyan, mint valami fejletlen gyerek­lányé. Minden finom és tiszta cs úri és drága, amit visel, és mégis . . . — Néha látom az urát. Roncs az, szegény. Nagyon összetörten került haza a háborúból, közben kivirult asszonyához, aki »ápolt« azalatt. Az ember tehetséges volt, dolgos, becsületes, jókedvű, a háború előtt. Utána, sokára tudta megszokni az újféle életet. És a maga asszo­nyát, otthonát... De azért húzta az igát, mit tudom én: gyöngeségből, gyávaságból, szégyen­kezve ... Eszét törte, izzadt, robotolt, hogy leg­alább a felét keresse meg annak, amit az asz­szony elköltött. Hogy tetőtől talpig lila-, vagy rozsdabarna-, vagy lavendulaszínű lehessen. Ha a szép, nagy színésznő kékben jelent meg a színpadon, — három nap múlva ő, a kis görcs, ugyanolyan színű, olyan szabású ruhában sza­ladgált az uccán. Kalapja, táskája, ernyője is olyan volt, mi­nek tudjuk, hogy azt nem adják ingyen. — Az ura hallatlanul kopott volt. A huszonkét esztendős lánya úgy­ ténfer­gett az Andrássy úton, mint valami megker­gü­lt, gazdátlan csirke. Nem volt annak se tu­dása, se foglalkozása, az kint nevelődött a »gangon«, nem tudta: gazdag-e vagy szegény, szép-e vagy csúnya; tehetségtelenül, ügyetlenül utánozta az anyját. Egyedül evickélt buta és­­lehetetlen szerelmekben, rosszul festette ki az arcát; anyja bolond, de­ drága, művészi ruháit ,szűken vagy bőven, divatját múltan, a maga normális testére húzta. A mamája sohasem mu­tatkozott vele. Cinikus-kacéran, rekedten sely­pítette: »nem áll jól nekem az a lyányé. Sze­rette, ha azt hitték, hogy a mostohalánya. — Mindig más és más embere volt. Művészi érdeklődéssel kezdte, katonákkal — sokkal — folytatta, azután orvos kellett neki. A bőség éveiben nős tőzsdésekkel­ barátkozott, autón járt, papagájt hímeztetett a selyem fehérne­műjébe — és az inség és a kevés pénz mostani nehéz idején valami erkölcsös célú intézetbe bújt be, presztízsét rendbehozni, mire megöreg­szik. De ott sem­ maradt nyugodtan. Kellett neki a titkár, — fiatal, nős ember, erdélyi, két drága kisgyerek apja, aki ezt a délutáni állást az erkölcsnemesítőben az egymillió fixért vál­lalta. És a fiú büszke volt az elegáns, előkelő, démonian jószagú és szédítő úrinő érdeklődé­sére; nem utasította vissza, hanem »élt az alka­lommal«, szegény tatár. — Amikor ma beszállt a nő a földalattiba, a titkár kísérte. Én már bent ültem a kocsi­ban. Olyan helyről jöttem, ahol a mai élet nyo­morúságaiból kaptam szemléltető oktatást. Még remegtem, segíteni nem tudó tehetetlen­ségemben — és akkor beszállt az a lila, az erdélyi gyerekkel, akinek ismerem az okos, he­lyes, egészséges, takarékos kis feleségét. »Hová viszi magával ezt a maflát az a bestia?« — gondoltam dühösen. — Persze, ti azt mondjátok, hogy utálatos erkölcscsősz vagyok. Pedig, ha tudnátok, mi­csoda összerugdalt, megvetett asszonyromokkal barátkozom, — mert tudom a szegény, buta, ki­használt életüket. De egy ilyen atropinos, lo­bogó öreg lilát nem tudok bevenni, egy ilyen kártékony, köztiszteletnek örvendőt, igen te­hetségtelen, polgári áldémont, amilyen most annyi van a városban, mint kint a földeken: cserebogár... Az ilyen »úrinők« miatt nem hisznek a férfiak még a nagyanyák objektivi­tásában sem és róluk is azt gondolják, hogy ki akarnak kezdeni velük.,» — A lilát a zsúfolt kocsi közönsége titkár­jával együtt odasodorta elém. Köszönniök kel­lett. , — Ho­ va'? — kérdezte a nő, elnyelve *• »gy«-ket. — Jól, szóltam dühösen. — Jé, te ismered a titkárunkat? — kérdezte csücsörített, rúzsos szájával és bájmosollyal a szegény fiú felé, amikor az meghajolt előttem. — Hogyne ismerném, a két drága kis gye­rekét is ismerem és a bátor, ügyes kis felesé­gét is, aki otthagyta az egyetemet miatta és most olyan jó ruhákat varr a gyerekeinek apró maradékokból. Hány éves most,a maga asz­szonya? Huszonhárom, úgy-e. És maga? Hu­szonhat, igaz, mondta az édesanyja. Istenem, milyen fiatalok maguk, hogy kéne vigyázniok egymásra, hogy szépen, frissen, boldogan együtt öregedjenek meg! Mi pedig máris mi­lyen öregek, viharedzettek vagyunk, — negy­vennégyévesek, — te is vagy legalább annyi, kedves, hiszen egy osztályba jártunk, — szól­tam jól­angosan a lilához, egészen közönsége­sen, gyilkoló szándékkal... — És eltaláltam a nőt. Megtántorodott, két karját kinyújtotta, szemét lehunyta, lerogyni készült, — valami kis fehérképű emberke tá­mogatta, aki eddig boldogan szimatolta párizsi parfümjét... — Most aztán megijedtem. Hátha rossz, be­teg ennek a szíve... Lelketlen voltam? Talán nem is lenne szabad ilyet tenni. Talán minden élőnek van joga a maga kis­­játékához. Talán ilyenek a természet szándékai: erotika, rontás, háború, betegségek irányában haladók és talán mi vagyunk a bolondok, akik hiszünk az em­beranyag javulásában! . . . — Nagyon megijedtem. Felálltam és azt akartam, hogy a lila üljön a helyemre. De ő nem akart. Úgy maradt összeroskadva, a kis zöld, izzadt, ijedten boldog emberkének dűlve. Sohase hittem volna, hogy a sok festék alatt úgy elsápadhat, hirtelen úgy megöregedhet asszony. Faubert tudta volna leírni. Rippl-Rónai színben kihozni a mázolt petyhü­dtséget . A megállónál intett a fiúnak, hogy ki­száll. Az röstelkedve tűrte, hogy belecsimpaszt­­kodjon karjába és kifelé vonszolja magát a ko­csiból. A kis zöld emberke velük ment. Reméli? — Gyilkosnak érzem magam most is, de pláne akkor... A következő megállónál leszáll­tam, mert féltem, hogy átad valaki a rend­r­őrnek.« PESTI NAPLÓ 1926 november 16 9 a befolyó összegek elúsztak és a rokonság­nak kellett a differenciákat kifizetni. Nem tudott elhelyezkedni, hónapról-hó­napra ismerősök és rokonok támogatásából élt, a megalapozatlan családi tűzhelyt ott kellett hagynia. Feleségével szakított, mert az asz­szony nem tűrte könnyelműsködését, ő viszont nem tudta eltartani. Hoffmann Elemért, akinek ezekben az időkben napról-napra rosszabbul ment a sora, s minden ruhájából kikopott már, egyszerre csak ragyogó eleganciával, monokli­san, autóban ülve látták meg ismerősei. — Szerkesztő vagyok, — dicsekedett Hoff­mann Elemér, amikor találkozott velük, — más­hol írónak adta ki magát, és gyűjtött megjele­nendő munkáira, ahol pedig egyikkel sem impo­nált, mint katonatiszt szerepelt továbbra is, aki éppen civilben volt. Csak néhányan, Hoff­mann legjobb barátai tudták, hogy budapesti szaklapoknak hirdetési ügynöke, aki mindenütt mint szerkesztő szerepelt. Néhán­y hónap előtt Hoffmann Elemér egyre többször tűnt fel gyűrött ruhában, borot­válatlanul, l'Irra rossz napjai voltak. Az éjsza­kázást abbahagyta, budapesti úricsaládoknál töltötte délutánjait. Megismerkedett K. Jolán zongoratanárnővel, hamar fel tudta kelteni a tanárnő szimpátiáját. Minden erejével azon dolgozott, hogy sikerüljön kezét elnyernie, mert hozományra számított. Terve rövidesen siker­rel járt, K. Jolán hajlandó volt hozzámenni, s nemsokára az esküvőt is megtartották anélkül, hogy az asszony tudott volna az elsőről, akitől férje különváltan élt. Második házasságát is a legnagyobb köny­nyelműsködéssel kezdte­­ el Hoffmann Elemér, aki boldogan szórta a­ hozományul kapott pénzt. A házasságból hiányzott is a harmónia, a feleség sohasem tudott a férj útjairól, pénz­forrásairól, amíg csak meg nem történtek a feljelentések és Hoffmann Elemért a főkapi­tányságra előállították. Kiderült, hogy két győri úriasszony jelentette fel, mert különböző címeken pénzt vett fel tőlük és csak most, hetekkel később tudták meg, hogy szélhámossal volt dolguk. A főkapitányságon derült ki az is, hogy Hoffmann Elemér bigámiát követett el. SERRHUHLLO kinabora vassal, a legkitűnőbb étvágygerjesztő és erősítő. Kapható minden gyógyszertárban és drogériában Kis üveg 65.000, nagy üveg 120.000 K. Főraktár: Török­ Patika, Király ucca­­2.

Next