Pesti Napló, 1927. január (78. évfolyam, 1–24. szám)

1927-01-01 / 1. szám

2 Szombat! PESTI NAPLÓ 1927 .január 1 . ! ségesek, de a politikai feszültséget nem szüntetik meg. Ami tehát eddig előretett, az semmi egyéb, mint a mostani helyzet tarthatatlanságának mindinkább terjedő átérzése és ennek az érzésnek növekedő intenzitása. Ez is valami, sőt nélkülözhetetlen kezdet. Ha egyszer inogni kezd a békeszerződések érinthetetlenségénekdogmája, akkor lehet, hogy még csak messze a látóhatáron van, de megjelenik a helyzet gyógyulásának lehetősége. Mert nekem nincs okom ki nem mondani, hogy biztos és tartós nyugalomnak megteremtése Európa e részében a trianoni szerződés revíziója nélkül lehetetlan, annál kevésbé van okom ezt a meggyőződésemet titkolni, mert az a férfiú, aki az enyémnél közvetlenebb felelősség súlya alatt nyilatkozik, Magyarország miniszterelnöke, debreceni beszédében ugyanennek a meggyőződésének adott kifejezést. Ez volt a választási hadjárat alatt történt kijelentései közül az, amely bizonyára az egész országban osztatlan helyeslésre talált. Ez az álláspont nem jelent kardcsörtetést, nem jelenti az európai békének veszélyeztetését, hanem jelenti azt az igazságot, amely fennállana akkor is, ha mi letagadnék, mert ez is a dolgok változhatatlan természetéből folyik, amely esetleges gyávaságunkkal szemben is előbb-utóbb érvényesülne. Az európai békének ügyét nem azzal szolgálhatjuk, hogy hazug illúziókat keltünk, hanem inkább azzal, ha nem engedünk elhomályosítani olyan igazságokat, amelyek saját akaratunknál, egy nemzedék akaratánál is erősebbek. A keleteurópai Locarnohoz a revízión keresztül vezet az út. Addig lehet szó a modus vivendiről, lehet szó átmeneti megegyezésekről, lehet S250 tényleges összeütközések megakadályozásáról — és mindez a mi politikánk tengelyében fekszik, — de végleges állapotokról és biztosított nyugalomról és lelki megnyugvásról nem. A mai helyzet képének egyik lényeges alkotó része azonban, amely ma még csak a bizonytalanság növelésére alkalmas, Olaszország önérzettől duzzadó külpolitikája. Nem hiszem, hogy lett volna az olasz nemzet történetébe epocha, amelyben az, , mint hatalmi tényező a maihoz hasonló súlyt vetett volna az európai egyensúly ingadozó mérlegében, máig pedig Népszövetség ide vagy oda, mint is csak úgy látjuk, hogy a hatalmi egyensúly viszonyok döntenek Európa jövőjéről. Magában a Népszövetségben, ha az ott történteket, kihámozzuk a tetszetős frazeológiából, tulajdonkép a hatalmak egyensúly törekvéseinek politikai játéka folyik, mihelyt az ő működése a tisztán humanitárius és szociális tartalmú kérdésük mezejét elhagyja és a politikát érintő problémákhoz nyúl. Vagy talán nem a hatalmi politika szempontjából tárgyaltatnak-e ott a nemzetiségi kisebbségi és a lefegyverzési ügyek. De azok a leglényegesebb akciók, amelyek a földrészünk politikai helyzetét módosítják, nem a Népszövetség keretében, hanem csak úgy, mint a régi időkben, a hatalmak közti megállapodásokban vagy meg nem állapodásokban intéztetnek el. Így az olasz politikának különösen két sakkhúzása nyúlt bele erőteljesen, de eddig még teljesen nem mérlegelhető következményekkel az általános helyzet kialakulásába: az Albániával kötött szövetségi szerződés és a Németországgal kötött döntőbírósági megegyezés. Ki nem látja, hogy ezek által és háborús szövetségesek épülete megingott és hogy, ma már nagyobb a súrlódási felület Olaszország és Franciaország, mint amilyen Olaszország és Németország, vagy Olaszország és a kisantant között? Hogy itt lényeges eltolódások lehtősége előtt állunk, azt mindenki látja, de azt, hogy ezek az eltolódások milyen irányban fognak érvényesülni és mekkora hatállyal, ezt ma mérlegelni alig lehetséges. Az 1927. év tehát külpolitikai tekintetben is a legnagyobb bizonytalanság jegyében indul. De ez — mint már mondom — hazánkra nézve a helyzet javulását jelenti, mert olyan átcsoportosulásoknak lehetőségét is méhében hordja, amelyekben tényezőkké válhatunk és igazaink érvényesítése felé haladhatunk, ha elhatározásaink szabadságát féltékenyen megóvjuk mindaddig, amíg a hatalmi viszonyunk kialakulása biztosan felismerhető támpontot nyújt arra nézve, hogy hová igazodjunk. Nekünk minden ajtót nyitva kell tartanunk magunknak; az a politika, amely a követendő irány végleges felismeréséig csak egyet is zárva tart, hibás és veszélyes, . ..^...1927* Mi mindenkinek mindennapra néhány érett nyugatindiai humánt kívánunk! lett volna mit mondani, de valóban ne is merte. Az ő szemében az isten országának ígérete volt a kép, új templomot építeni a régi helyett. Nagyot s egyszerűt a cifra és kicsiny és pártoskodó helyett. De nem szólhatott, még attól is rettegett, hogy a fejedelem meg ne sejdítse. Még nem sült ki emberek elé a zsidólánnyal való szerelme: tudta, hogy mihelyt híre lesz, vége az ő szép s nagy dicsőségének. — Megépítem Erdélyt újonnan, — mondta a fejedelem — megépítem, mert ez az isteni parancsolat. Hallgatva ültek tovább, senki sem bírt szólani, mert a néma szobában mintha belezuhantak volna lelkük szakadékiba. Toklala,aki felállott, a kandallóhoz ment s megigazította az elszenesedett fahasábokat, mire hamarosan pattogni kezdett a tíz. Most nyilt az ajtó s belépett a fejedelemasszony. Karcsún, kedvesen, mosolyogva, kettéválasztott barna haja alatt kimondhatatlan gyöngéd fény volt az arcon. — Meghaltak kegyelmetek azóta az éhségtől, — szólt. A fejedelem, fölemelte fejét s csókra adta arcát. Az asszony szájon csókolta,s ő megsimogatta párja kezét. —"Kész-e az ebéd? — Régen. — Mi is készek vagyunk az évesre. — "Régen ! " Régen. Az asszony hozzá volt szokva, hogy nehéz kedveket lásson s még sem birta el. — Baj? — kérdezte csöndesen. — Nem, — szólt a fejedelem — látomást láttunk... Mikor a templom mellett átjöttünk, mintha az égből violaszín sugarak szóródtak volna a toronyra s beborították azt. Igaz-e, barátim! — Én köteleknek néztem, — mondta Toldalagi — mintha szorosan meg lett volna kötözve a templom valami magasságbeli cölöphöz. — Igen, annak is lehetett nézni, — szólt Péchy Simon — olyan volt, mintha vékony fényes érchúrok lettek volna szorosan egymás mellett, sem közelebb, sem távolabb egymástól s így mentek fel magasra, fel magasra ... — Szóval sugárzás volt, mint a pápista képeken a dicsfény, — szólt a fejedelem — s mögötte egy másik torony látszott az égen. Valami óriási roppant torony, mintha oly templom tornya volna, melybe tízezer ember elfér, nagyszerű gótikus torony, olyan, mint a Szent Istvántornya Bécsben, kit fiatalkoromban láttam. Mikor Prágában jártam Bocskay uram látogatás,óra a fejedelmi apródokkal. — Én nem gondolnám, hogy gótikus lett volna, — mondta Péchy Simon — inkább valami egészen új s egyszerű építőstílus, de,az igen, hogy roppantságos volt, én úgy véltem, nem tízezer, de százezer, milliom ember beleférhetett volna ama templomba, kinek tornyát isten megmutatta. — Nagy volt, — szólt Toldalagi — rettenetesen nagy torony, istentelen nagy torony, nagyobb volt, mint a konstantinápolyi Aja Sophia. A fejedelem körülnézett s emelt hangon mondta: — Nagy volt, gótikus és nagy jelentőséges. Felállott: — Isten keze jelentette meg előttem sorsomat. A másik két úr is felállott. Némán meghajtották fejüket. Itt nem volt tovább vita. A fejedelem kezet nyújtott nekik s ők meghajtották magukat a fejedelemasszony előtt, aki megdöbbenve hallgatta beszédüket. Egy óra multán várom kegyelmeteket, — mondta a fejedelem s az urak eltávoztak. A fejedelemasszony belső remegéssel nézett az urára. • — Mit beszélnek kegyelmetek, édes uram? A fejedelem magához ölelte asszonyát s komolyan mondta. . — Isten földi jelekben beszél kiválasztottaihoz. Zsuzsannám, bennem egy roppant keménység támadt, míg azt a különös jelenést láttam. Nem tudom megmagyarázni, nem volt az sem érzés, sem okosság, de mintha a karom megnőtt s az ujjaim végtelenek lettek volna: tisztára sepertem ezt a kis országot minden ellenségtől s egy pillanat alatt ezer kézzel építettem a falakat. Nem tudom megmondani, szívem, mi volt ez, de valami nagy jóság és erő volt. Most még fáradt vagyok a rettentő érzéstől, de tudom, hogy valami boldogság van itt... (Kedden folytatjuk)