Pesti Napló, 1927. április (78. évfolyam, 74–97. szám)

1927-04-17 / 87. szám

384 "Vasárnap PESTI NAPLÓ 1927 április 17 tfárek, Jókai és Sz* Antal * A feltámadás szent ünnepének két napjára te­messük el a »csatabárdot« és tegyük félre azokat a témákat, melyek kritikát provokálnak napjaink krónikása részéről, — bármennyire csábít is né­hány jóakaratú megjegyzés közlésére például a budapesti királyi tábla elnökének az a nyilatko­zata, hogy ő ugyan, lelkes híve az esküdtszéknek, de most mégis ellenzi, mert nagyon sok pénzbe kerülne. Miután azonban az igazságnak megátalkodott firta­tása nagyon sok embert igen felháborít, beszéljünk inkább másról,­­ például a Marek-ügyről. Előbb azonban két kedvencemről kell megemlékeznem, akikre ez ügyben mint szakértő tanúkra akarok hivatkozni. Az egyik: Jókai Mór, a másik: Páduai Szent Antal. Jókai Mórnak van egy novellája vagy regénye, — már nem emlékszem, hogy mi a címe — amely­ben egy szerelmes gavallér a konyhában udvarol­gat szive választottjának, egy borsodmegyei nemes kisasszonynak. A történet a mult század negyvenes éveiben játszik, s akkor még a konyhában tevé­kenykedtek a délelőtti órákban az úri kisasszony­kák­, s a gavalléroknak szabad volt a konyhába is benézni, olyan nagy volt a rend a régi világban még a konyhában is. A kisasszonyka vagdalthúst készített, s a tőkén (melyik háznak a konyhájában van még tőke?) húst aprított a bárddal. A gavallér hevesen udvarolt: — Etelka, meglássa, hogy meghalok, ha maga nem jön hozzám! — Dehogy hal meg, Elemér! Majd elfelejt . . . — De úgy segéljen, elemésztem magam!... Az életemet is odaadnám magáért, Etelka! — Ugyan menjen, Elemér! Még a kisujját se adná értem ... A következő pillanatban Elemér felkapta a bárdot, a tőkére lefektette a kenyerét, s egy csapás­sal levágta a kisujját... Azután felvette a levágott ujjat s átadta hölgyének. Hát persze, hogy nem lehetett az ilyen tü­zes gavallérnak ellenállni! Etelka tehát hozzáment Elemérhez. Hogy ez valóban megtörtént-e? Ha egy­ történet­író írná, nem hinném el, de Jókainak elhiszem. Mert egy költő nem azt tudja, hogy hogyan történtek a dolgok, hanem azt, hogy hogyan kellett volna tör­ténniök, s az, aminek a költői igazság szerint tör­ténnie kellett volna, mindig becsesebb előttem, mint ami valósággal megtörtént. A másik eset, amelyet el akarok mondani, még közelebb jár a Marek-ügyhöz. A maga idejében, a XIII. század második felé­ben egy alacsony, kövér barát gyóntatgatta a híve­ket Pádova egyik templomában. Ez a vérmes, kövér emberke, akit az összes szobrászok és festők egészen tévesen szendearcú, gótikusan karcsú fiatal ember­nek ábrázolnak, Antal volt, kit később szentté avat­tak, s a jó katolikusok ma Páduai Szent Antal né­ven világszerte tisztelnek. (Én nemcsak tisztelem, de szeretem is, mert ahogyan ő megmondta a vélemé­nyét kanonokokról és püspökökről, ahoz képest a »csillagos« cikkek csak ájtatos nyávogások.) Tehát amint gyóntatgat a szent ember, egyszer csak oda­térdel eléje egy fiatalember és azt mondja : — Rettenetes az én bűnöm... Szü­lte nem is me­rem kimondani . . . — Csak ki vele ! — mondja a szent ember. — Ha megvallod és megbánod, megbocsátja az irgalmas Isten ! — De az én bűnömet nem bocsáthatja meg... — Hát mit tettél, fiam ? — Borzalom elmondani is: megrúgtam az édes­anyámat ! — Ó te szerencsétlen, — kezdi intelmeit a szent ember — hát hogy tudtál ennyire vetemedni? Meg­rúgni a saját édesanyádat, ki neked életet adott, ki annyi gonddal és fáradsággal fölnevelt! Hát aztán melyik lábaddal rúgtad meg ! — Ezzel a jobblábammal ni ! — mondja a bűn­bánó legény. — Megérdemelnéd, nagyon megérdemelnéd, hogy levágják azt a lábadat! A bűnbánó ember erre felugrott a gyóntatószék mellől és elsietett. De egy negyedóra múlva már jajveszékelve jön­nek a szent emberért a templomba : — Antal testvér, gyere hamar, segíts ! Az a sze­rencsétlen fiatalember hazaszaladt, elővett egy sze­kercét s a térde alatt levágta a jobblábát! Szent Antal odasietett a már-már elvérző ember­hez, megfogta a levágott lábát, odaillesztette a vérző sebhelyhez, s Isten csodát tett: a levágott láb vissza­forrott a helyére. Aki nem hiszi, menjen el Pado­vába, Szent Antal templomába, s nézze meg a főoltár egyik oldalán »a­ levágott láb csodája« néven ismert domborművet, Donatello kiváló alkotását. Hogy én hiszem-e, hogy a levágott láb vissza­forrott? Mint katolikus, a szentek csodatételeit az észszerűség határán túl nem vagyok köteles elhinni. A szóbanforgó esetben azonban disztingválni kívá­nok: azt, hogy Szent Antal visszaforrasztotta a levá­gott lábat, fentartás­ nélkül elhiszem; de ami azt il­leti, hogy az a bűnbánó fiatalember levágta a saját lábát, nekem aziránt kétségeim vannak. A­z én szentjeim tudnak mindenféle csodát és semmiféle tet­tükön még csak nem is csodálkozom; de abban, aki megrúgta az anyját, nem lakozott oly finom lélek, hogy lelkiismeretfurdalásának hatása alatt levágta volna a saját lábát. Ismerve az emberi lábszár szerkezetét, lehetsé­gesnek tartom, hogy egy izmos ember egy csapással, egy kevésbé izmos ember pedig három-négy csapás­sal levágja valakinek a lába szárát. Hogy a véletle­nül ráeső balta is levághatja a lábát, azon nevet minden medikus, aki boncolt legalább annyit, mint valaha én, s még inkább nevet minden hentes- és mészároslegény. Hogy valaki a saját lábát le­bírja, vágni, az is képtelen feltevés. Marek esetében tehát nyilvánvaló, hogy valaki levágta a lábát. Azoknak az okos embereknek, akik szerint nem képzelhető, hogy valaki bármennyi pénzért is engedje levágni a lábát, azt felelném, hogy ez normális emberekről nem tételezhető fel. De Marek, nagy szakálla dacára, csak huszonhárom éves, erkölcsileg fogyatékos fiú, akinek elméje nemcsak hogy nem normális, de hatá­rozottan infantilis. Bolond lyukból bolond szél fúj, bolondok tetteit egészséges elméjű emberek észjárása szerint ítélni meg — egészen elhibázott dolog. Éjszakai beszélgetés Sztranyavszky Sándor belügyi államtitkárral Húsvét előtt, egy csöndes estén, az éjszakába nyúló beszélgetés folyt le Sztranyavszky Sándor és a Pesti Napló munkatársa között. Az egyik dunaparti szálló negyedik emeletén levő szép kis szobájában fogadott bennünket az államtitkár, akinek bizony még nincs lakása Budapesten. Az ünnepek előtt de­rék szál fia is feljött hozzá a soproni tisztiiskolából. Évfor­duló van éppen. Most hat esztendeje állott a magyar kormány élére gróf Bethlen István. És Sztranyavszky Sándor első szavával ebbe az évfor­dulóba kapcsolódik... — Bethlen István hat­éves kormányzásá­nak határköveiként itt állnak az elért belső­­politikai eredmények, itt van az ország kon­szolidációja. És a kétségbevonhatatlan belpoli­tikai sikerek mellett ott vannak a külpolitikai eredmények, amelyeket Bethlen István eddig elért. Minderre feltette a koronát azzal a mun­kássággal, amelyet olaszországi útja alkalmá­val fejtett ki az ország érdekében. Ez a munka a magyar jövőnek új perspektíváját nyitja meg és megadja­ a lehetőségét annak, hogy Magyarország mai szétdaraboltságában és csonkaságában is mint külpolitikai faktor el­foglalhatja azt a helyet, amely őt ezeresztendős múltja és a kormány elnökének politikai és dip­lomáciai kvalitásai révén megilleti. — Az ország eddig is tanúbizonyságot tett arról, — folytatta Sztranyavszky. — hogy megérti és értékeli gróf Bethlen Istvánnak eredményes, önfeláldozó munkásságát. Leg­utóbbi külpolitikai sikere és eredményei után meg vagyok győződve arról, hogy nincs az or­szágnak politikai pártja és nincs az országnak olyan társadalmi rétege, amely ne megnyug­vással és büszkeséggel tekintene Bethlen Ist­vánra, aki ma tulajdonképpen kifejezője az egész magyar nemzet gondolkodásának és jö­vőjébe vetett törhetetlen hitének. Beszélgetünk csöndesen Bethlen Istvánról Megjegyezzük: azt mondják egyesek, hogy tulajdon­képpen diktatúrát gyakorol a magyar miniszterel­nök, mint Mussolini. Sztranyavszky államtitkár ha­tározottan, nagy elán­nal mondja: — Az az állítás, hogy Bethlen István dik­tatórikusan kezeli a hatalmat, — csak látszatra épít. A valóság az, hogy a nemzeti akarat egy Bethlen István akaratával. Ez pedig nem azt jelenti, hogy Bethlen István a kezében lévő hatalmat diktatórikusan gyakorolja, hanem azt jelenti, hogy ezt a hatalmat úgy kezeli, amint ez a nemzet érdekeinek, lelkületének, vágyainak és reményeinek megfelel. — Nehéz volt a helyzet akkor, amikor Tisza István kormányozott, mert lejtőn csúszott le­felé a nemzet, amelyet meg kellett állítani. Ma már a történelem perspektívájából minden tár­gyilagos bíráló megállapíthatja, hogy nem ő rajta múlt, hogy a nemzetet ezen a lejtőn meg­állítani nem sikerült. — Nehéz volt a helyzet, amikor a kormány­zást, Bethlen István vette át, mert akkor a lej­tőnek egy még mindig nagyon mély pontjáról kellett a nemzetet felemelnie. Ezt a Gondviselés által reáruházott munkát — az eddig elért ered­mények tanulsága szerint — talán a nemzet várakozásán felüli mértékben is sikerrel végzi a miniszterelnök. Ebben természetesen nagy érdeme van magának a nemzeti társadalom­nak is, amely a múltnak tanulságai után segít­ségére sietett munkája végzése közben annak az államférfiúnak, akinek hivatottságát meg­érezte. — Kétségtelenül megállapítható — úgy­mond —, hogy Bethlen István kormányzása alatt az ország belső rendje helyreállt és ha vannak is még nyugtalan lelkek, ezeknek az egyensúlya is kezd helyreállani. A belügyi kormányzatnak az a kötelessége, hogy a lelkek egyensúlyának ezt a helyrállítását megértés­sel és szeretettel, de ott, ahol erre szükség van, igazságos szigorral és a törvényes eszközök bölcs használatával segítse elő. Ma már a még nyugtalan forrongó lelkeknek kitörései a ma­gyar társadalomban visszhangra nem találhat­­ nak, mert a magyar társadalom nagy átlaga megfelelően fel van vértezve a lázas állapotot előidéző minden fertőzés veszélyével szemben-­Éjfél felé jár már az idő, amikor a beszélgetés véget ér. Nagypéntek van.. . Berlini rajz Mischa Elman hegedűművészről, aki most újból Budapestre jön r­­07l@tfelkelt a sem­meringen egyedül a 116 előnyös vételi alkalom 1 A Sadtfahnhote! keretében. Kénye­mes részl@t*iz@$é$s feStetelek. fm Mindennemű építési megbízásokat elvállal : Krell&Novotny Bau- und Grundstückhandels­gesellschaft Wien, VII. Bezirk, KandRgasse No. 40. i JL _ l

Next