Pesti Napló, 1929. február (80. évfolyam, 27–49. szám)

1929-02-26 / 47. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1929 február 24 594 A walesi herceg tanulmányútja kiélesíten­e az angol bányamunkások és munkaadók harcát Rettenetes nyomor az északangliai bányavidéken • A dolgozó munkás bére kevesebb, mint a nemdolgozónak munkanélkülisegélye A walesi herceg megkomolyodott London, február 25. A walesi herceg most beszélte meg Baldwin miniszterelnökkel a bányavidéken tett tanulmány­útján­ak eredményeit. Hogy mit mondott a walesi herceg Baldwinnek, azt persze nem lehet tudni. De annyi bizonyos, hogy a walesi herceg bányász­tanulmán­yútjának volt egy egészen nem várt kö­vetkezménye: most még erősebben lángolt fel az ellentét a munkaadók és a munkások között. Erre végeredményben a walesi herceg feijelentései és beszámolói adtak okot. A kellemetlen séta A walesi herceg most járt először a bányászok között és határtalanul megdöbbentette az a rette­netes nyomor, amelyet az északangliai bánya­vidékeken tapasztalt. A herceg lelkiismeretesen ta­nulmányozta a bányászok lakásviszonyait. Fel­háborító nyomortanyákon élnek a szerencsétlenek ezrei. Számos bányászfaluban még nincs csatorná­zás. Sártenger borítja a falvakat. A walesi her­ceget filmoperatőrök kísérték útjában s lelkiisme­retesen lefényképezték a bányászlakásokat. A filmek forgalomba kerültek s óriási felháborodást keltettek a közvélemény körében. A walesi herceg ezenkívül tanulmányozta a munkabérviszonyokat is. A munkások megmutat­ták neki munkakönyveiket és fizetési utalványai­kat. A herceg könnyen meggyőződhetett arról, hogy számos bányász, aki abban a szerencsés helyzet­ben van, hogy dolgozhat, kevesebbet keres, mint amennyit munkanélkülisegély formájában kap, ha elveszti állását. A walesi herceg­, enyhén szólva, csodálkozott ezeken az állapotokon és cso­dálkozását nem is titkolta. Több nyilatkozatban adott kifejezést megdöbbenésének és ezek a nyi­latkozatok , megint óriási viharokra adtak al­kalmat. A nyilatkozatok kellemetlenül­­érintették a bányavállalkozókat. Eddig sem­­ voltak nagyon­ népszerűek, most még népszerűtlenebbekké lettek. Ezért most a munkásnyomor ódiumát szeretnék elhárítani magukról.. Kijelentik, h­ogy őket nem lehet az egész munkásnyomor bűnbakjaivá meg­tenni és az általános gazdasági válságra, tehát végeredményben a kormány politikájára hárítják a felelősséget a nagy nyomorért. Mindezeknek következményeképpen ezen a héten már számos vihar trolibolt az angol alsó­házban­ A munkáspárti képviselők felhasználják a walesi hereesz nyilatkozatait és kevesen támad­ják a munkaadókat. A konzervatív képviselők vi­szont igyekeznek a munkaadók védelmére kelni. Azzal érvelnek, hogy sok bánya munkást keres és nem lehet munkásokat találni, tehát nem is le­het olyan súlyos a helyzet. Az egyik konzervatív képviselő kijelentette, hogy egy délwalesi szén­bánya kétezer munkást keresett, de nem jelent­keztek elegen. Óriási vihar támadt erre, a szocia­listák hazugsággal vádolták a konzervatív kép­viselőt, a miniszterek kellemetlenül, kínosan fe­szengtek helyükön. A kormánynak igen kellemetlen ez az ügy, most az új választások küszöbén. És különösen kellemetlen azért, mert mindezeket a viharokat a walesi herceg tanulmányútja kavarta fel. Annyi bizonyos, hogy a walesi herceg most már nem folytatja tanulmányútját, mint ahogy eredetileg tervbe vették. A délwalesi bányakerületeket már nem fogja meglátogatni. A kormány pedig azt ígéri, hogy igyekszik majd fellendíteni az angol szénkonjunktúrát. A munkások és a herceg Ha ezek az események ki is élesítették az el­lentéteket a bányatulajdonosok és a bányászok kö­zött, ha komoly politikai küzdelmekre adtak is okot, mindez nem vont le semmit a walesi herceg népszerűségéből. Az angol trón várományosát ed­dig is szerették a társadalom legszélesebb rétegei­ben, most azonban úgy látszik, hogy az erősebben baloldali munkásság is szimpátiával és szeretet­tel fordul feléje. Érdekes talán feleleveníteni a walesi herceg életének fontosabb adatait és mo­mentumait. A walesi herceg: Edward Albert Christian George Andrew Patrick David 1894 június 23-án született. Négy testvére van és valamennyien mo­dern gondolkozású, széleslátókörő, józan ítéletű angolok. A walesi hercest különösen rokonszen­vezett mindig a modern életformákkal, a modern világnézetekkel és a szabadelvű, demokratikus felfogással. Az utóbbi években a külföld főleg csak mon­dáin oldaláról ismerte meg­­ a walesi herceget. Sportteljesítményeiről, táncairól, párizsi kirándu­lásairól, világkörü­li útjairól sokat írtak a lapok. Azonban a walesi herceg ezalatt élt egy másik ko­molyabb életet Tanulmányozta a politikát és az angol nép fontos problémáit. Általában környe­zetében mindenki komoly, gondolkodó és érző em­bernek ismeri. A kötelességtudás igen erős benne. A kötelességtudás legszebb tanújelét adta, amikor legutóbb apja halálos betegségének hírére, Kelet-Afrikából rohant minden lehető közlekedési esz­köze­ apja betegágyához. Soha még ember nem tette meg ilyen szédületes g­yorsasá­ggal ezt az óriási utat két világrészen át. Most pedig egy ér­dekes elhatározásával keltett feltűnést a herceg. Kijelentette, hogy eladja, összes hátaslovait. Nem mintha nem szeretne lovagolni és főképpen lóhá­ton vadászni. Erre az elhatározására az adott okot, hogy minden évben többször előfordul vele egy kis baleset, leesik a lóról. Ezek a balesetek mindig komoly ijedtséget és aggodalmat keltenek nemcsak családja körében, hanem az egész angol társadalomban. A király és az angol polgárság egyaránt féltek, mi lesz, ha az angol trón váromá­nyosa egyszer szerencsétlenül talál leesni a ló­ról. A walesi herceg, hogy megnyugtassa apját és az angol közvéleményt, eladja lovait. Nem fog­többé lóháton vadászni. A „megkomolyodás" Érdekes, hogy a walesi herceg már kisfiú ko­rában is nagyon népszerű volt. Típusa volt az an­gol boy-nak. Karcsú, szőke, kékszemű, csinos fiú volt, mindig barátságosan mosolygott, közvetle­nek, egyszerűek, póztalanok voltak a mozdulatai. Sokat sportolt és ezzel is mutatta, hogy mennyire igazi angol. Később is mindig megőrizte egészen fiatalos kedélyét, még akkor is, amikor már túl volt a harminc éven. Sokat járt társaságba, sze­retett táncolni, szórakozni, szerette a jazzt. Bará­tait nem annyira a gótai almanach fokozatai, mint inkább személyes szimpátiája alapján válo­gatta meg. Sokat utazott, sokat, sportolt, és agg­legény maradt, mert nem akarta feláldozni füg­getlenségét, szabadságát. A sajtó számos kitűnő pártit ajánlott neki, a walesi herceg azonban nem vet­t tudomást ezekről az ajánlatokról. Ez egy kissé csökkentette a népszerűségét, mert tekintet­tel arra, hogy a walesi herceg elmúlt már 30 éves, az angolok szerették volna, ha végre-valahára »megkomolyodik«. Az angol puritánoknak a­z sem tetszett, hogy a walesi herceg túlságosan mon­dáin életet élt. Az meg különösen nem, hogy állí­tólag intim álarcos bálok alkalmából női ruhába öltözött az angol trón várományosa. Azok az an­golok, akik nagyon a szívükön viselik a királyság sorsát, már komolyan csóválták a fejüket, hogy­ mi lesz a walesi hercegből, hogy fog majd­­ be­válni, ha át kell vennie apái örökségét. Most azonban úgy látszik a walesi herceg tényleg megkomolyodott, legalább is ezt mutatják a legutóbbi események. Annyi bizonyos, hogy ma talán népszerűbb, mint valaha. Mihály Dénes új találmánya: a filmrádió. Balról: a rádió, a hangszóróval; jobbról: a filmfelvevő készülék ! • Könnyes tenyér irta: Geller! Andor Endre !Nemrég még úgy fütyültek a folyók a föld nehéz ágain, mint a rigók a rózsakerteken, a le­veles halmokon és a bütykös hegyeken. De egy vércsöppes kés elvágta a torkukat (az ősz). S mint a holt arabokat, hosszú fehér lepelbe csa­varta őket a Tél. A merev folyók mögött az egyik város jeges gyémántgyűrűhöz hasonlított, amint este körülfutott a lámpák aranya s a pincelaká­saiból lépett ki az én Szegénylegényem (nagyon szeretem őt és a könnyeiről akar beszélni a szívem). Már ahogy kilépett és lépett egyet... ahogy rombolt vékony kabátját a fülére rántotta ... és vékony, főtt orra megszippant... látszott, hogy jó, álmodó és szegény legény, nem piperkőc. Min­gyárt az eltűnt hattyúkra gondolt, akiket télen talán üvegkályhákban melegítenek a piros virá­gok tüzével... Alig vette észre, hogy Smittékhez ért (szegények ők is) és rázta a csingilingit, míg csak bedőlt előtte az ajtó és hósapkájában az­ öreg Smitt fogadta. Rézsút befordult mellette (jó estét!) és össze­csapta a kezeit (szörnyű a hideg!). A lépcsőház is meg­dörrent ettől és íme, kifutott Anni, akihez szerelmes látogatóba jött. A szőke hajfonata ért előbb hozzá, csak azután a piros és fehér arca. — Olyat csattintott kuncogta a lányka... de mögötte odaszúródott az anya sárga, sovány, öntő orcája: — Am­i... most... pszt! A legény nem tudta, mit mormogjon, belé­pett, ám mikor a kályha mellől fölemelke­i­­t Vünk Mihály mészáros és hentesmester, meghök­kent (mert látta rajta, hogy duzzadt Hasát vörös lángok festik pokolb­a és tokás arca kiizzadt a beszédben.) S Vünk Mátyás mits­'in törődve vele, Anni keze u­tán nyúlt és ropogva fölállt a székéről é­s szusz­szánó hangját emeltebben fordította az öreg Smitt­hez: — Mondhatom, elég kukoricám van. Az ólaim jó ridegek. Emberek is lakhatnál». S ezért a bí­róim vastagodnak. S tavaszra egy vagyon, egy zacskó aranynál több veri a kezemet, Smittné... S újra meghökkent az ifjú: — Éppen leány­kéréshez jöttem, most viszik el tőlem Annit, vi­szik a disznók, pénzek és hájak közé. — Annikám, — remegte a szíve... de Vünk úr tompa szusszanása elnyomta. S a lányka gyertyát gyújtott­, mert öreg szü­lői kérték erre (hiszen elég volt a hangulatos sö­tétségből Vünk úr!). S még az ifjú szeme is tág maradt, mikor a mészáros ujjain megvillantak a gyémántgyűrűk koponyái és az asztalra dobta bögyös pénztárcáját. S amíg a pénztárca szétnyílt, az én ifjúra hiába susogta: — Emlékezz Annikám a hattyúk mögött úszó hullámhajra... a rózsaképekre a víz tükrén... csattanó csókunkra: emlékezz! Már a mészáros lehúnyta pilláit s úgy tolta szét három csomóra a pénzt: — Számolják, — motyogta — nem hazudok, egyhónapi jöve­­delmem. A Smitték ujjai! Mintha szélmalomnak kere­kei görbülnének, remegnének és megmerülnének a pénz vizében... sosem forogtatok ilyen szellő­ben... Annikám... bűzácskám­, forognak, tombol­nak a szélmalmaink, hull a pénz, hiszen ez már orkán! A Szegénylegény fehéren húzódott az ablakba, szinte az üvegben csillogott, mint a holdvilág ga­lamb­ja. Kerek szeme búsan nézte, hogy Anni is habzsolva keverte, rakta, tolta a pénzt. Végül imádkozó ujjakkal megállt fölötte. Vünk úr gyé­mántgyűrűi simogatóan rásüllyedtek, s az öreg Smitték keze áldást adóan egybefonta, betakarta őket. Házasság! S a hájember­ a szavaival már frakkba öltözött, csenszett a harang, míg betűzte a gomblyukába a mészárosok jelvényét, a »Kis malacot«... S az esküvő tervében az összes vér­rel, hússal és zsírral dolgozók ott voltak... csupa« erő, csupa-bús testőri sereg! Igen Annikám. — Jaj, Istenem.­­ kiáltott föl a legény han­gosan — ez nem lehet, ezt nem engedem. Annikám! S betörve a szülők és Vnnk közé. Annii szájára dobta magát, melléhez húzta és hevesen kiabálta. — Anni, emlékezz, engem szeretsz! Aztán választ sem várva a kapkod­óktól, jár­jongva ugrott ki a lépcsőházba, s mögötte az öreg­Smitt loholt, a kulcsot beülötte a kapuba, kicsapta előtte és bevágta utána. S míg kábultan, szomo­rúan álldogált kint, odabent tovább hömpölygött a zsíros szájból a házassági menet: a lakoma«.», zenészek... röffenő disznók... s Anni menyasszo­nyi tánca a négyszer vastagabb Vunkkal... Az én Szegénylegényem a sápadt hegedűjére gondolt, amely majd vigasztalóan fölgyúl estén­ként, mint a mindszenti gyertya: itt nyugszik Anni, befödte a pénz, a háj. Aztán álmos tájakra, ahol hóba burkolt koponyák susogják a szomorú­ságát. S látta a Lelket, amint kiszorul ma este a Smitték házából, s mint árva gyermek, mezítláb szalad az ő hegedűjátéka után. S a halálára gondolva úgy elkezdett sírni mint az őszi eső (ahogy az őszi eső sír, ha megért már minden és mégis üres sok kamra). S a le­gény engedte, hogy lehulljanak a könnyei, de aztán fölfogta őket a kezébe és vitte, vitte magá­val. S így lassan a tenyerei jéggel lettek tele és apró könnyházikókat épített rájuk a szeme. De voltak ottan sápadó tornyok is, amikben rongyos ruhájú tündér vacogott; voltak sovány bokrok, ahol a szegény szerelmesek bújtak meg: ez a két jéggel telt tenyér a világ­ őrült és fájdalmas, ál­mának látszott a pénz miatt. S mikor a szegény ifjú abbahagyta a sírást, ámulva látta, hogy csodálatos a keze. Egy lámpa alá szaladt megbámulni. S gyűrűsujjánál az éj­jeli­őr csöndesen hajnalt dudált és egy munkás fázva kidugta fejét a pincelakából. A dombon egy ősz koldus hevert holtan. S a ráncokba bujt kari­kák ablakain átfújt a szél és fölemelte a mezítlen árvákat az ágyaikról. Há­rom öngyilkos feje is látszott de a kisujjnál szép volt a könnyből fara­gott szánkó, az álmodó hárfa és a ciprusi lom­bok ... Bizony kábultan nézte, nézte a könnyes, meg­fagyott tenyerét, míg több részeg munkás tántor­gott el mellette, akik a Marseillaiset énekelték és bánatosan sírtak De most a város élő éjjeli őre rikoltan dudált: Hajnal! Ébredni! És egy agg koldus ballagott ki a csapszékből. De a legényem szíve indulatos volt és fájó: hirtelen odafutott Vünk Mátyás mészáros üzlete elé és a­ cégtábla kifestett disznójának képébe csapta a kömig szomorú városkáit...

Next