Pesti Napló, 1930. augusztus (81. évfolyam, 173–197. szám)
1930-08-17 / 186. szám
42 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1930 augusztus 17 11 A RÉGI JÓ IDŐKBŐL Dr. Lengyel Zoltán feljegyzéseiből Akinek éppen ilyen kell ... 1903-ban Máramarosszigetre kellett mennemnépgyűlésen beszélni. Az alkotmányosság kezdete óta ez volt az első eset, hogy Máramarosba ellenzéki képviselő megy beszélni s ezért a helyi hatóságok nagy előkészületeket tettek és attól féltek, hogy izgatni, lázítani fogok. A nép Máramaros vármegye határától fogva minden állomáson ünnepélyesen fogadott. Ezren és ezren jöttek a hegyekből és a főtéren külön csoportokban állottak a magyarok, a rutének, a románok és a kaftános zsidók. A szállodával szemben pedig a hatóság vezetői a vármegyeház erkélyén, a csendőrség kivonulva. .. katonaság készenlétben. Mindezeket látva, azt a megoldást választottam, hogy ártatlan adomákat mondok el a különböző népcsoportoknak és semmi egyebet. Meg is volt mindenki elégedve. Szólnom kellett a kerület képviselőjéről is, Lator Sándorról, aki igen jó barátom volt és igen jóravaló derék ember. A helyzet miatt szólnom kellett róla is, de mint ellenzéki nem dicsérhettem, de nem is bánthattam, mert erre nem szolgált rá. Róla is csak egy adomát mondtam tehát. Az egyszeri gazda cselédje hosszú szolgálat után eltávozott. Hibázni nem hibázott, de valami különös dicséretre se volt érdemes. Hosszas gondolkozás után azt írta tehát a cselédkönyvbe: »Akinek éppen ilyen kell, annak nagyon ajánlom.« És ez az ártatlan tréfa többet ártott szegény megboldogult Lator Sándornak, mintha akármi rosszat mondtam volna róla. Még az utóbbi években is jöttem össze mármarosiakkal, akik emlékeztettek az esetre: Akinek éppen ilyen kell... valakinek, hogy közvetítse a kérését Tiszának. Megtettem. Beszéltem Skerlec Ivánnal, de ő se vállalta. Erre azt mondottam, hogy szóljon ő Tiszának, aki élénken beszélgetett Festetichhel, Esterházyval és Stüigkhel. Az ember nagy nehezen rászánta magát, szólott Tiszának", de Tisza nem reagált. Újabb könyörgésre fogta a dolgot, amire Tisza István megértvén, hogy miről van szó, hogy neki jó fényképet kell csinálnia, csak annyit felelt: »Az a maga dolga.« És tovább beszélgetett egészen fesztelenül. A fényképező izzadt, idegeskedett, nem tudta, hogy mit csináljon. Próbálta a képet beállítani egyik oldalról, másik oldalról. Tisza hajthatatlan maradt és így meg kellett elégednie azzal, hogy háttal vette le. Azt hiszem, nem végeztem felesleges munkát, ha ezt a kis apróságot is megörökítettem. A külön segítség Az 1901-es választás előtt nagyobb nyereményt ütöttem meg az osztálysorsjátékon. Máskor ezt titokban tartottam volna, hogy a kéregetők reám ne szabaduljanak. Most ellenben nyilvánosságra hoztam: Biztosan győzni fogunk, mert a jó Isten is a mi pártunkon van. Külön segítséget küldött... Pavlik bácsi 1913-ban Bécsben a Magyar Ház előtt a "delegáció ülésekor összetalálkoztunk Pavlik bácsival, azzal a híres Pavlikkal, aki a rendőri karhatalmat vezette az 1904 december 13-iki nagy parlamenti ütközet idején épúgy, mint 1913-ban, mikor Tisza István az ellenzéket rendőrökkel vitette ki az ülésteremből. A munkapárti képviselőik évődtek velem és emlegették ezeket az időket, amire én Pavlikhoz, mint koronátaimhoz fordultam és azt kérdeztem tőle, hogy feleljen nekem két kérdésre őszintén. Az egyik kérdés: — Tudta-e 1904-ben, hogy mindannyiunknak zsebében töltött revolver van és ha hozzánk nyúl a rendőr, a fegyvert használni is fogjuk? — Tudtam, — felelte Pavlik. A másik kérdés: „ . . — Tudta-e a legutóbbi kivezetések alkalmával, hogy az ellenzéken senkinél sincs töltött revolver és hogy ellenállás nélkül ki hagyják magukat vezettetni? — Természetes, hogy tudtam, — felelte Pavlik. — No lássátok, — mondottam — ezért győztünk 1904-ben és ezért nem győzött az ellenzék 1913-ban. Amit akkor csináltunk, abban hittünk és azért mindenre el voltunk szánva. Amit most csináltak, az nem volt egyéb taktikázásnál és ezért nem vettem részt benne. Tisza István és a fényképész 1915 szeptember 2-án mentünk fel törvényhatóságonként öten hódoló küldöttségben Schönbrunnba őfelségéhez. Szép volt a gondolat, egy nemzet búcsúja öreg királyától, — szép volt annak kivitele is. E napnak estélyen vendégek voltunk az »Industrie-Palast«-ban. Teremről teremre járva volt ott minden jó, de mégis a legkülönb vendéglátás volt a kis teremben, ahol egy nagyobb asztalnál ültek Stürgkh osztrák miniszterelnök, Festetich Tasziló herceg, Esterházy Miklós herceg, Skerleo Iván báró horvát bán, Tisza István gróf és néhány más előkelőség a magas osztrák arisztokráciából. Ide bekerülve megszólít Jelfi megbízottja, hogy legyenek segítségére, hogy jó fényképeket tudjon készíteni. Első kérésének eleget tettem, mert az volt a kívánsága, hogy csináljak élénk hátteret a kép-Bek s ezt úgy oldottam meg, hogy sokakat odahívtam azzal, hogy jöjjenek magukat a történelem számára megörökíteni. Egyebek közt boldogult Thallóczy Lajost is sikerült így odacsalnom, de én az utolsó percben félreállottam. A kép jól sikerült. A második kérése a fényképésznek az volt, hogy szóljak Tisza Istvánnak, hogy forduljon szembe és a fényképezés ideje alatt maradjon nyugodtan. Erre már Iram vállalkoztam. Arra kért tehát, hogy szóljak már (Saját tudósítónktól.) Minden orosz fogolytáborban lehetett velük találkozni. Kiseleb-nagyobb csoportokban vitatkoztak s tanulmányozták a térképeket. Jobbára éhes népfelkelők voltak, akik otthon már átélték a mult század nyolcvanas éveinek magyar izgalmait, amikor szárnyrakelt a hír, hogy Petőfi Sándor mint hadifogoly él -e Szibériában. Bár a lefolytatott nyomozások annak idején csak annyit tudtak megállapítani, hogy a Talpra magyar költőjének a segesvári csatatéren teljesen nyoma veszett, mégis a több évtizedes Petőfilegenda a világháború alatt sem hagyta nyugton a Szibériába szakadt magyar hadifoglyokat. A tétlenség ólmos óráiban sokszor elmélkedtek róla s buzgalommal kutattak szabadságharcunk emlékei után. Fanatikusan hitték, hogy nyomára fognak akadni Petőfi muszka rabságának is. Magyar honvéd, aki versben beszélt Szibériának keleti táboraiban érdekes szóhagyomány kalandozott. Krasznojarszkban, Irkuckban, Csitában, Chabarovszkban is hallottam. Forrását nem lehetett megállapítani, de a Bajkáltótól az Usszuriig mindenütt élt. Jámbor muzsikák örökölték az apáiktól, nagyapáiktól és amikor a világháború alatt magyar hadifoglyok kerültek hozzájuk, elmesélték nekik. A néphagyomány szerint I. Miklós cár kozákjai az 1849-ik év végén egy csapat magyar honvédet hajtottak maguk előtt a szibériai hómezőkön keresztül, kiket Magyarországból hurcoltak el. A muzsikák beszélgetésbe eredtek velük s feltűnt nekik, hogy volt a foglyok között egy»sápadtarcú, merev tekintetű« fiatal honvéd, aki mindig ütemesen beszélt, mintha verset mondott volna... Következő évben nagy nyári viharok szántották végig Szibériát és az ökölnagyságban hullott jég a termést mindenütt elpusztította. Ekkor a muzsikák között az a hit kapott szárnyra, hogy a rájuk zudult iszonyatos csapásnak a rabszíjon végighurcolt ifjú magyar katona volt az oka, ki a versben mondott átkot a muszkákra. Babonás fölfogásuk szerint az Isten mindig meghallgatja a versbe öntött siralmakat. Megindultak a szibirjákok, hogy megkeressék és rabságából kiszabadítsák a verselő magyart. De ekkor már nem találták seholsem. Ez a szibériai néphagyomány buzgalomra serkentette a Petőfi után kutató hadifoglyokat. Szinte meggyőződéssé vált a lelkes népfelkelők között, hogy a versben beszélő honvéd Petőfi Sándor lehetett. Sokat álmodoztak róla a végtelen téli éjszakákon. Mikor négy évvel a világháború föllángolása után az Usszuri partján március 15-ikének megünneplésére készültünk, Novotni Károly bácsi, az őszbecsavarodott népfelkelő főhadnagy erős hittel mondotta előttem: . — Meglásd, március 15-ikén csoda fog történni Krasznajarjecskán. Betoppan közénk Petőfi és ő fogja elszavalni a »Talpra magyar«-t... Március Idusát magyar lelkesedéssel megünnepeltük. Petőfi nem jelent meg, de az emléke körül röpködő néphagyomány nem hagyta békében többé a hadifoglyokat, amikor ide-oda vándoroltak Szibériában. Mindenfelé kutattak ész nem eredménytelenül. Érdekes nyomaira bukkantak rá a magyar szabadságharcnak. Mikkor mégossuth Lajos volt az ország kormányzója A novonijcolajevszkii táborban Korom Dezső erdélyi néptanító volt a leglelkesebb Petőfikutató. Édesapja mint vörössapkás hadnagy küzdött a Kossuth Lajos seregében és szabadságharcunk kultuszát beleoltotta a fiába. Az erdélyi tanító mindig kereste az alkalmat, hogy egy-egy öreg szibirjákkal szóbeszédbe elegyedjen. Azonnal szabadságharcunk emlékei után érdeklődött, de kérdéseire a muszkák rendesen zavaros feleleteket adtak. Látszott, hogy halvány fogalmuk sem volt a magyarországi orosz invázióról. Károm barátunk azonban kitartással folytatta nyomozását. — Én biztos nyomon vagyok, — mondta előttem. — Mikor tavaly az Xrralon hoztak bennünket keresztül, egy kis falut találtunk, amelynek Vengerszkája volt a neve. Ez pedig a mi nyelvünkön annyit jelent, mint Magyar Falu... Hát lehet-e ezt a jelenséget másképpen magyarázni, mint hogy a falvacskátszabadságharcunknak rabságba vetett honvédei alapították?... Mihelyt kiszabadulok, elmegyek az Uraiba. Úgy érzem, hogy találok ott még egy-két öreg magyart .. Az 1913-ik év nyarán egy csapat magyar hadifoglyot hoztak a táborba. Többnyire éhes földművesek voltak, akik eddig Marinszk városában végeztek különféle közmunkákat. Az újonnan érkezettek különös magyar találkozásról számoltak be. Mikor a város határában az országutat javítgatták, egy meggörnyedt aggastyán kereste fel őket. Muszka ruhát viselt, de született magyar volt. Kilencvenedik életévét morzsolta s már hatvankilenc év óta élt Acsinszk mellett egy kis faluban. Magyar nevét már elfelejtette s most Nikolajevics Grisának szólítgatták. Az öreg elmondotta, hogy Világosnál harcolt a muszkák ellen, akik többszáz honfitársávalegyütt elhurcolták ide Szibériába. Földet adtak nekik. Azóta itt éltek, mit sem tudva a világról. Tavaly közülök még ketten voltak életben, de a télenutolsó kenyeres társa, Alekszandrovics Nikoláj is itt hagyta. Meghalt tífuszban. Már csak néhány magyar szám emlékezett, de Kossuth Lajos nevét hatvankilenc esztendei rabság után is tisztán kimondotta. — Hallottam, — mondotta — hogy magyarok kerültek ide. Elgyalogoltam, mert látni akartam a testvéreimet, mielőtt rámborulna a megváltó éjszaka... Én bizony régen eljöttem. Akkor még Kossuth Lajos volt az ország kormányzója... Nikolajevics Grisa sorban megölelgette-e a magyar hadifoglyokat, mindegyiküknek tíz-tíz rubelt adott, azután csendesen visszaballagott a falujába. . A anarinszki foglyok elbeszélése egészen földúlta jó Korom Dezső lelkivilágát. Kipirult arccal faggatta őket. — Nem kérdeztétek meg Grisát, hogy tud-e valamit Petőfi Sándorról? Hátha együtt élt vele Szibériában?... Kérdéseire nem tudott megfelelő választ kapni e napokon át lázas izgalommal bolyongott a fabarakok között. Fejébe vette, hogy neki föltétlenül beszélnie kell Kossuth Lajos egykori katonájával. Szökési tervekkel kezdett foglalkozni. Igyekeztünk lebeszélni, mert az akkori cseh uralom alatt ezer veszedelem fenyegette a magányosan járkáló magyarokat. Hasztalan volt: a derék erdélyi tanító egyik éjjelen eltűnt a táborból. Elindult, hogy fölkeresse az életben maradt negyvennyolcas honvédet. De nem messze tudott eljutni, a novonikolajevszki határban cseh járőrök lelőtték. Moszkvai tudós a Petefi legendáról Már vörösbe borult az ég Oroszország fölött, amikor sorsom Moszkvában összehozott az ősnemes családiból származott Dimitriev Grigorij professzorral. Testvérbátyja volt a cárság alatt sokat emlegetett Dimitriev Radko tábornoknak, akit az orosz hadvezetőség a gorlicei katasztrófa bűnbakjául játszott ki. _ A tudós professzor egész életét históriai és heraldikai tanulmányok között töltötte. Alapos ismerője volt a tizenkilencedik század történelmének s a cári rezsim alatt több magvas értekezése jelent meg szabadságharcunkról a pétervári lapokban. Jól ismerte Petőfi Sándor eltűnésének históriáját is. Halkan duruzsolt szobájában a szamovár, mikor a moszkvai tudóst néhány topoly társammal szabadságharcunkról kérdezgettük. Ekkor beszélte el előttünk színtelen, monoton hangján a Petőfilegenda egészen új magyarázatát. — A Petőfi-kérdésben — mondotta — éveken át kutattam és azt hiszem, hogy rátaláltam a szibériai rabság legendájának helyes nyomára. Történelmi tény, hogy Petőfi, a segesvári csatatéren, ahol utoljára látták, nyári vászonzubbonyt viselt, mert tiszti atillája még nem készült el. Ezt a tényt magyar históriai értekezésekben olvastam s azt tartom, hogy a zubbony körül kell keresni a legenda forrását... Gróf Rüdiger Fedor tábornok ugyanis trofeumnak tizenkét zsinóros atillát és nagy vászonzubbonyt, is elhozott Moszkvába a magyar csataterekről. Ezeket a moszkvai kincstárban helyezték el. A zubbonyok belső részeiben betűk voltak, amelyek viselőjük nevét jelezték. Egyikben P. S. betűket lehetett olvasni, úgy hiszem, hogy ezt a zubbonyt valami nálunk járt magyar ember látta a kincstárban és belőle fontj? a fantázia a sokáig röpködő legendát... E.B. Akik Petőfit keresték Szibériában Hogyan támadtak fel és hogyan haltak meg a régi legendák az orosz fogolytáborokban?