Pesti Napló, 1930. augusztus (81. évfolyam, 173–197. szám)

1930-08-17 / 186. szám

42 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1930 augusztus 17 1­1 A RÉGI JÓ IDŐKBŐL Dr. Lengyel Zoltán feljegyzéseiből Akinek éppen ilyen kell ... 1903-ban Máramarosszigetre kellett mennem­­népgyűlésen beszélni. Az alkotmányosság kezdete óta ez volt az első eset, hogy Máramarosba ellen­zéki képviselő megy beszélni s ezért a helyi ható­ságok nagy előkészületeket tettek és attól féltek, hogy izgatni, lázítani fogok. A nép Máramaros vármegye határától fogva minden állomáson ün­nepélyesen fogadott. Ezren és ezren jöttek a he­gyekből és a főtéren kü­lön csoportokban állottak a magyarok, a rutének, a románok és a kaftános zsidók. A szállodával szemben pedig a hatóság ve­zetői a vármegyeház erkélyén, a csendőrség kivo­nulva. .. katonaság készenlétben. Mindezeket látva, azt a megoldást választot­tam, hogy ártatlan adomákat mondok el a külön­böző népcsoportoknak és semmi egyebet. Meg is volt mindenki elégedve. Szólnom kellett a kerület képviselőjéről is, Lator Sándorról, aki igen jó barátom volt és igen jóravaló derék ember. A helyzet miatt szólnom kellett róla is, de mint ellenzéki nem dicsérhettem, de nem is bánthattam, mert erre nem szolgált rá. Róla is csak egy adomát mondtam tehát. Az egyszeri gazda cselédje hosszú szolgálat után el­távozott. Hibázni nem hibázott, de valami különös dicséretre se volt érdemes. Hosszas gondolkozás után azt írta tehát a cselédkönyvbe: »Akinek éppen ilyen kell, annak nagyon ajánlom.« És ez az ártatlan tréfa többet ártott szegény megboldogult Lator Sándornak, mintha akármi rosszat mondtam volna róla. Még az utóbbi évek­ben is jöttem össze mármarosiakkal, akik emlé­keztettek az esetre: Akinek éppen ilyen kell... valakinek, hogy közvetítse a kérését Tiszának. Megtet­tem. Beszéltem Skerlec Ivánnal, de ő se vállalta. Erre azt mondottam, hogy szóljon ő Tiszának, aki élénken beszélgetett Festetichhel, Esterházyval és Stü­igkh­el. Az ember nagy nehezen rászánta magát, szólott Tiszának", de Tisza nem reagált. Újabb könyörgésre fogta a dolgot, amire Tisza István megértvén, hogy miről van szó, hogy neki jó fényképet kell csinálnia, csak annyit fe­lelt: »Az a maga dolga.« És tovább beszélgetett egészen fesztelenül. A fényképező izzadt, idegeskedett, nem tudta, hogy mit csináljon. Próbálta a képet beállítani egyik oldalról, másik oldalról. Tisza hajthatatlan ma­radt és így meg kellett elégednie azzal, hogy háttal vette le. Azt hiszem, nem végeztem felesleges munkát, ha ezt a kis apróságot is megörökítettem. A külön segítség Az 1901-es választás előtt nagyobb nyereményt ütöt­tem meg az osztálysorsjátékon. Máskor ezt titokban tartottam volna, hogy a kéregetők reám ne szabadulja­nak. Most ellenben nyilvánosságra hoztam: Biztosan győzni fogunk, mert a jó Isten is a mi pártunkon van. Kü­lön segítséget küldött... Pavlik bácsi 1913-ban Bécsben a Magyar Ház előtt a "dele­gáció ülésekor összetalálkoztunk Pavlik bácsival, azzal a híres Pavlikkal, aki a rendőri karhatalmat vezette az 1904 december 13-iki nagy parlamenti ütközet idején épúgy, mint 1913-ban, mikor Tisza István az ellenzéket rendőrökkel vitette ki az ülésteremből. A munkapárti képviselőik évődtek velem és emlegették ezeket az időket, amire én Pavlikh­oz, mint koronátaimhoz fordultam és azt kérdeztem tőle, hogy feleljen nekem két kérdésre őszintén. Az egyik kérdés: — Tudta-e 1904-ben, hogy mindannyiunknak zsebében töltött revolver van és ha hozzánk nyúl a rendőr, a fegyvert használni is fogjuk? — Tudtam, — felelte Pavlik.­­ A má­sik kérdés: „ . . — Tudta-e a legutóbbi kivezetések alkalmával, hogy az ellenzéken senkinél sincs töltött revolver és hogy ellenállás nélkül ki hagyják magukat ve­zettetni? — Természetes, hogy tudtam, — felelte Pavlik. — No lássátok, — mondottam — ezért győz­tünk 1904-ben és ezért nem győzött az ellenzék 1913-ban. Amit akkor csináltunk, abban hittünk és azért mindenre el voltunk szánva. Amit most csináltak, az nem volt egyéb taktikázásnál és ezért nem vettem részt benne. Tisza István é­s a fényképész 1915 szeptember 2-án mentünk fel törvényhatóságon­ként öten hódoló küldöttségben Schönbrunnba őfelségé­hez. Szép volt a gondolat, egy nemzet búcsúja öreg ki­rályától, — szép volt annak kivitele is. E napnak estélyen vendégek voltunk az »Industrie-Palast«-ban. Teremről teremre járva volt ott minden jó, de mégis a legkülönb vendéglátás volt a kis terem­ben, ahol egy nagyobb asztalnál ültek Stürgkh osztrák miniszterelnök, Festetich Tasziló herceg, Esterházy Miklós herceg, Skerleo Iván báró horvát bán, Tisza Ist­ván gróf és néhány más előkelőség a magas osztrák arisztokráciából. Ide bekerülve megszólít Jelfi megbí­zottja, hogy legyenek segítségére, hogy jó fényképeket tudjon készíteni. Első kérésének eleget tettem, mert az volt a kívánsága, hogy csináljak élénk hátteret a kép-Bek s ezt úgy oldottam meg, hogy sokakat odahívtam azzal, hogy jöjjenek magukat a történelem számára megörökíteni. Egyebek közt boldogult Thallóczy Lajost is sikerült így odacsalnom, de én az utolsó percben fél­reállottam. A kép j­ól sikerült. A második kérése a fényképésznek az volt, hogy szóljak Tisza Istvánnak, hogy forduljon szembe és a fényképezés ideje alatt maradjon nyugodtan. Erre már Iram vállalkoztam. Arra kért tehát, hogy­ szóljak m­ár (Saját tudósítónktól.) Minden orosz fogoly­táborban lehetett velük találkozni. Kisele­b-nagyobb csoportokban vitatkoztak s tanulmányozták a tér­képeket. Jobbára éh­es népfelkelők voltak, akik otthon már átélték a mult század nyolcvanas évei­nek magyar izgalmait, amikor szárnyrakelt a hír, hogy Petőfi Sándor mint hadifogoly él -e Szibé­riában. Bár a lefolytatott nyomozások annak idején csak annyit tudtak megállapítani, hogy a Talpra magyar költőjének a segesvári csatatéren teljesen nyoma veszett, mégis a több évtizedes Petőfi­legenda a világháború alatt sem hagyta nyugton a Szibériába szakadt magyar hadifoglyokat. A tétlenség ólmos óráiban sokszor elmélkedtek róla s buzgalommal kutattak szabadságharcunk emlé­kei után. Fanatikusan hitték, hogy nyomára fog­nak akadni Petőfi muszka rabságának is. Magyar honvéd, aki versben beszélt Szibériának keleti táboraiban érdekes szó­hagyomány kalandozott. Krasznojarszkban, Ir­kuckban, Csitában, Chabarovszkban is hallottam. Forrását nem lehetett megállapítani, de a Bajkál­tótól az Usszuriig mindenütt élt. Jámbor muzsi­kák örökölték az apáiktól, nagyapáiktól és amikor a világháború alatt magyar hadifoglyok kerültek hozzájuk, elmesélték nekik. A néphagyomány szerint I. Miklós cár kozák­jai az 1849-ik év végén egy csapat magyar honvé­det hajtottak maguk előtt a szibériai hómezőkön keresztül, kiket Magyarországból hurcoltak el. A muzsikák beszélgetésbe eredtek velü­k s feltűnt nekik, hogy volt a foglyok között egy­­»sápadtarcú, merev tekintetű« fiatal honvéd, aki mindig üteme­sen beszélt, mintha­­ verset mondott volna... Következő évben nagy nyári viharok szántották végig Szibériát és az ökölnagyságban hullott jég a termést mindenütt elpusztította. Ekkor a muzsi­kák között az a hit kapott szárnyra, hogy a rájuk zu­dult iszonyatos csapásnak a rabszíjon végig­hurcolt ifjú magyar katona volt az oka, ki a vers­ben mondott átkot a muszkákra. Babonás fölfogá­suk szerint az Isten mindig meghallgatja a versbe öntött siralmakat. Megindultak a szibirjákok, hogy megkeressék és rabságából kiszabadítsák a verselő magyart. De ekkor már nem találták sehol­sem. Ez a szibériai néphagyomány buzgalomra ser­kentette a Petőfi után kutató hadifoglyokat. Szinte meggyőződéssé vált a lelkes népfelkelők között, hogy a versben beszélő honvéd Petőfi Sándor le­hetett. Sokat álmodoztak róla a végtelen téli éj­szakákon. Mikor négy évvel a világháború föllángolása után az Usszuri partján március 15-ikének meg­ünneplésére készültünk, Novotni Károly bácsi, az őszbecsavarodott népfelkelő főhadnagy erős hittel mondotta előttem: . — Meglásd, március 15-ikén csoda fog tör­ténni Krasznajarjecskán. Betoppan közénk Petőfi és ő fogja elszavalni a »Talpra magyar«-t... Március Idusát magyar lelkesedéssel megünne­peltük. Petőf­i nem jelent meg, de az emléke körül röpködő néphagyomány nem hagyta békében többé a hadifoglyokat, amikor ide-oda vándoroltak Szi­bériában. Mindenfelé kutattak és­­­z nem ered­ménytelenül. Érdekes nyomaira bukkantak rá a magyar szabadságharcnak. Mikkor még­­­ossuth Lajos volt az ország kormányzója A novonijcolajevszkii táborban Korom Dezső erdélyi néptanító volt a leglelkesebb Petőfi­kutató. Édesapja mint vörössapkás hadnagy küz­dött a Kossuth Lajos seregében és szabadsághar­cunk kultuszát beleoltotta a fiába. Az erdélyi tanító mindig kereste az alkalmat, hogy egy-egy öreg szibirjákkal szóbeszédbe ele­gyedjen. Azonnal szabadságharcunk emlékei után érdeklődött, de kérdéseire a muszkák rendesen za­varos feleleteket adtak. Látszott, hogy halvány fogalmuk sem volt a magyarországi orosz invázió­ról. Károm barátunk azonban kitartással folytatta nyomozását. — Én biztos nyomon vagyok, — mond­ta előt­tem. — Mikor tavaly az Xrralon hoztak bennünket keresztül, egy kis falut találtunk, amelynek Vengerszkája volt a neve. Ez pedig a mi nyelvün­kön annyit jelent, mint Magyar Falu... Hát le­het-e ezt a jelenséget másképpen magyarázni, mint hogy a falvacskát­­szabadságharcunknak rabságba vetett honvédei alapították?... Mihelyt kiszabadulok, elmegyek az Uraiba. Úgy érzem, hogy találok ott még egy-két öreg magyart .. Az 1913-ik év nyarán egy csapat magyar hadi­foglyot hoztak a táborba. Többnyire éh­es földmű­vesek voltak, akik eddig Marinszk városában végeztek különféle közmunkákat. Az újonnan ér­kezettek különös magyar találkozásról számol­tak be. Mikor a város határában az országutat javít­gatták, egy meggörnyedt aggastyán kereste fel őket. Muszka ruhát viselt, de­­ született magyar volt. Kilencvenedik életévét morzsolta s már hat­vankilenc év óta élt Acsinszk mellett egy kis fa­luban. Magyar nevét már elfelejtette s most Nikolajevics Grisának szólítgatták. Az öreg elmondotta, hogy Világosnál harcolt a muszkák ellen, akik többszáz honfitársával­­együtt elhurcolták ide Szibériába. Földet adtak nekik. Azóta itt éltek, mit sem tudva a világról. Tavaly közülök még ketten voltak életben, de a télen­­utolsó kenyeres társa, Alekszandrovics Ni­koláj is itt h­­agyta. Meghalt tífuszban. Már csak né­hány magyar szám emlékezett, de Kossuth­ La­jos nevét hatvankilenc esztendei rabság után is tisztán kimondotta. — Hallottam, —­ mondotta — hogy magyarok kerültek ide. Elgyalogoltam, mert látni akartam a testvéreimet, mielőtt rámborulna a megváltó éjszaka... Én bizony régen eljöttem. Akkor még Kossuth Lajos volt az ország kormányzója... Nikolajevics Grisa sorban megölelgette-e a m­a­gyar hadifoglyokat, mindegyiküknek tíz-tíz ru­belt adott, azután­­ csendesen visszaballagott a falujába. . A anarinszki foglyok elbeszélése egészen föl­dúlta jó Korom Dezső lelkivilágát. Kipirult arc­cal faggatta őket. — Nem kérdeztétek meg Grisát, hogy tud-e valamit Petőfi Sándorról? Hátha együtt élt vele Szibériában?... Kérdéseire nem tudott megfelelő választ kapni e napokon át lázas izgalommal bolyongott a­ fabarakok között. Fejébe vette, hogy neki föl­tétlenül beszélnie kell Kossuth Lajos egykori ka­tonájával. Szökési tervekkel kezdett foglalkozni. Igyekeztünk lebeszélni, mert az akkori cseh ura­lom alatt ezer veszedelem fenyegette a magá­nyosan járkáló magyarokat. Hasztalan volt­: a derék erdélyi tanító egyik éjjelen eltűnt a tábor­ból. Elindult, hogy fölkeresse az életben maradt negyvennyolcas honvédet. De nem messze tudott eljutni, a novonikolajevszki határban cseh jár­őrök­­ lelőtték.­­ Moszkvai tudós a Petefi legendáról Már vörösbe borult az ég Oroszország fölött, amikor sorsom Moszkvában összehozott az ős­nemes családiból származott Dimitriev Grigorij professzorral. Testvérbátyja volt a cárság alatt sokat emlegetett Dimitriev Radko tábornoknak, akit az orosz hadvezetőség a gorlicei katasztrófa bűnbakjául játszott ki. _ A tudós professzor egész életét históriai és heraldikai tanulmányok között töltötte. Alapos ismerője volt a tizenkilencedik század történel­mének s a cári rezsim alatt több magvas érteke­zése jelent meg szabadságharcunkról a pétervári lapokban. Jól ismerte Petőfi Sándor eltűnésének históriáját is. Halkan duruzsolt szobájában a szamovár, mi­kor a moszkvai tudóst néhány topoly társammal szabadságharcunkról kérdezgettük. Ekkor beszélte el előttünk színtelen, monoton hangján a Petőfi­legenda egészen új magyarázatát. — A Petőfi-kérdésben — mondotta — éveken át kutattam és azt hiszem, hogy rátaláltam a szi­bériai rabság legendájának helyes nyomára. Tör­ténelmi tény, hogy Petőfi, a segesvári csatatéren, ahol utoljára látták, nyári vászonzubbonyt viselt, mert tiszti atillája még nem készült el. Ezt a tényt magyar históriai értekezésekben olvastam s azt tartom­, hogy a zubbony körül kell keresni­ a legenda forrását... Gróf Rüdiger Fedor tábor­nok ugyanis trofeumnak tizenkét zsinóros atillát és nag­y vászonzubbonyt, is elhozott Moszkvába a magyar csataterekről. Ezeket a moszkvai kincs­t­árb­a­n helyezték el. A zubbonyok belső részeiben betűk voltak, amelyek viselőjük nevét jelezték. Egyikben P. S. betűket lehetett olvasni, úgy hiszem, hogy ezt a zubbonyt valami nálunk járt magyar ember látta a kincstárban és belőle fontj? a fantázia a sokáig röpködő legendát... E.B. Akik Petőfit keresték Szibériában Hogyan támadtak fel és hogyan haltak meg a régi legendák az orosz fogolytáborokban?

Next