Pesti Napló, 1931. február (82. évfolyam, 26–48. szám)
1931-02-08 / 31. szám
2 1 Vasárnap PESTI NAPLÓ 1931 február 8 2 Kenyér és betű ! Február. Ha lassan is, de ébredezni kezd a falu, kora tavaszi szelek megbirizgálják, olykor fel is kavarják az átert a mezők fölött, megmozdul a falusi élet ezer gondjaivalés küzdelmeivel, de reménységeivel és szépségeivel is. Tavasz jön. Dolgozni fog ember és állat és dolgozni fog az elvetett mag is, méhében a magyar földnek. Az elvetett mag, amelyből lesz búza. A búza, amelyből lesz paritáson és termelési költségen aluli kurzus és veszekedett verseny az orosz dumpinggel. Amiről itt szólni akarunk. Az orosz dumping, amely — nagyon helyesen — íme, végre szóba került a Ház külügyi bizottságában is, már régen nem kizárólagosan a falu kérdése. Falu"? Magyarország földművelő ország, itt közvetve vagy közvetlenül, de végeredményben mindenki a föld után él. A búza ára befolyásolja egész gazdasági, társadalmi és kulturális életünket. És nemcsak a miénket, de túlzás nélkül merjük mondani, egész Európáét. Azét az Európáét, amely ellen Sztálin Oroszországa ma termelési háborút visel. Itt van egy ország, Oroszország, amely teljesen kivetkezett az európai civilizációból és amely egy óriási kalandból, amely az ő határain belül balul ütött ki, most úgy szeretne menekülni, hogy felborítaná az egész világot, annak gazdasági, politikai, társadalmi és kulturális rendjét, hogy lerántsa azt a maga nívójára. Oroszország, amelyet továbbra is, mint a cárok alatt, a legkeményebb erőszak kormányoz, szuronyok és a titkosrendőrség kínzókamrái, Oroszország, amely teóriáinak végrehajtását a golyóra és a hóhérra bízza, Oroszország a népek börtöne, Oroszország százötvenmillió rabszolga keserves hazája el akarja árasztani a világot bazájával. Ugyanakkor, amikor tulajdon lakosságának nincs kenyere, Moszkvában és a városokban az emberek sort, állnak a kenyérért, inség van és nyomorúság, de a sztálinizmus, amely így koplaltatja saját lakosságát, az ország termését külföldre dobja, hogy ott bajt és nyomorúságot okozzon. Nincs a világon még egy ország, amely Oroszország mai termelési státusa mellett exportképes volna, de Oroszország mégis tud saját javaiból kivinni. Nem mintha fölöslegei volnának, de mert egy minden emberi érzésből kivetkezett kormányzat a saját lakosságát éheztetve, annak készleteit dobja külföldre. Csak azért, hogy Európa és Amerika országaiban lehetetlenné tegye a termelést és a forgalmat, magát az életet és mindenütt szegénységet, nyomorúságot, bajt és ennek tetejében nyugtalanságot támasszon. Egy zsarnoki demagógia fel akarja dúlni a világ rendjét raffináltan kegyetlen eszközökkel. Búzát küld szét és úgy támaszt éhséget. A búzánál pedig nem fog megállni. A Sztálin-féle ötéves program szerint a búzaután sor fog kerülni a fára, a bőrre, talán a szénre is, gépekre, mindenféle nyersterményekre és kész ipari cikkekre. Alá fogják aknázni az európai földművelés után az európai ipart és kereskedelmet is, ugyanakkor a technikát, és a fizikai mellett egész szellemi és morális életünket, is. Oroszország ma inkább, mint valaha, az egész emberiség és az egész civilizáció ügye. Olyan probléma, amelyet, likvidálni kell. Az orosz dumping a kultúra, a megélhetés, a kenyér ellen intézett, egy olyan támadást, amely ellen védekezni kell. Ezt a védekezést el kellett volna kezdeni már 1918-ban. Akkor, amikor az új Oroszország megmutatkozott mezítelen nyerseségében, kegyetlen és újszerű barbarizmusával, új stílusra átfestett ázsiai moszkovitaságával. Amikor először proklamálta és ugyanakkor gyakorolni is kezdte a barbárság és a pusztítás új imperializmusát, amelyet akárhogyan is támaszt alá újszerűnek tetsző jelszavakkal és elméletekkel, az valójában mégis csak a régi orosz imperializmus folytatása. Lenin és Sztálin hirdethettek és hirdethetnek akármit, ami művi módon gyártott elméleteik alatt, ösztönösen él, az mégis csak a katalin végrendelet. A terjeszkedés és hódítás programja, az a politika, amely birtokába akarta venni a török tengerszorosokat, le akarta igázni az ázsiai népeket és meg akarta semmisíteni Lengyelországot, leigázni a Balkánt, felrobbantani a habsburgi monarchiát és járószalagra kötni Poroszországot. Időlegesen mi valósult meg és mi hiúsult meg ebből a pogramból, annak felsorolása nem tartozik e cikk keretébe. Itt csak utalni akarunk arra a sajátságos és csak az orosz néplélekkel magyarázható belső ellentmondásra, hogy az orosz imperializmus mélyén mindig volt valami nihilizmus, de az orosz és a legforradalmiabban orosz nihilizmus mélyén is mindig valami imperializmus. A lenin-sztálini program is hiába származtatja magát az európai szocializmustól. A bolsevizmusnak a szocializmushoz semmi köze, sőt a bolsevizmus aszocializmus legnagyobb ellensége. A bolsevizmus lényege a dzsingisz káni pusztítás, egy a régi muzulmán szent háborúkra emlékeztető vad gyűlölet minden iránt, ami nyugat és ami műveltség. Ez a pusztítás imperializmusa, telve a bosszú és gyűlölet féktelen és barbár indulataival. És ez megmutatkozott a szovjet kettős külpolitikájában, amely ugyanakkor, ammikor Európát propagandával akarta felrobbantani, a távol keleten a legnyersebb militarizmussal akart hódítani és pusztítani. Egészen biztos, hogy tulajdon elméleteit felrúgva a szovjet nyers katonai öklével — mert hiszen abban az állítólagosan a szocialista birodalomban csak a szurony számít és a léleknélküli engedelmesség — egészen biztos, hogy a szovjet Európát is katonai öklével akarta volna összezúzni. De ennek egy óriási néplélektani akadálya van és ez az orosz nép katonai másodrendűsége. Óriási tömegeivel, ijesztő számszerű fölényével is az orosz hadsereg mindig csődöt mondott a poltavai ütközettől, amikor XII. Károly svéd király kicsiny lovascsapata szinte Volhiniába tudott benyomulni és Ukrajnába,, egészen a világháborúig. Az orosz hadsereg még sosem vert meg senkit, az orosz hadsereget még mindig mindenki megverte. Az 1877-iki háborúban is II. Sándor óriási hadserege, Plevna alatt megcsúfolt hadserege is csak hogy végezni tudjon az akkor már oly hanyatló török haderővel, kénytelen volt igénybe venni az akkor még pirinyi Románia, az I. Károly Romániájának segítségét. És még így sem, a román fegyveres dumpinggel megerősödve sem jutott be Konstantinápolyia. San Stefanonál meg kellett állni, szinte falai előtt Konstantinápolynak, amelyről egy évszázados hódító álom fantáziált, Nagy Katalin állítólagos végrendelete és a pánszlávisták programja. És Bulgáriát, amit ebben a háborúban maguknak hódítottak meg, sem tudtak megtartani az oroszok. Vagy nem az orosz imperializmus másik tragikus bukási fejezete, hogy évtizedeken át nyugtalanítja, protezsálja, hitegeti, lázítja, uszítja a kicsiny Szerbiát és amikor egy világháború vér- és könnyűzötén át Szerbia megkapja azt, amit a cárizmus neki ígért, maga a cárizmus már nincs. Elbukott, elveszett, megsemmisült. Az orosz hadsereg az orosz határokon túl semmi. Értéke egyenlő a nullával. Ezt valahogyan megérezték a Kreml új urai és hódító aspirációikat nem a hadseregre bazírozták, hanem a propagandára. A propagandára, amelyet nem eszméikkel, hanem a lazárizmus a guruló rubellel igyekeztek megtámasztani. Majd amikor csődöt mondott ez az expanziójuk is, vetődött fel az új terv, az ötéves programé, a dumpingé, amelynek veleje Európa gazdasági életét irreális gazdasági alapon felrobbantani, tisztességtelen versenynyel tönkretenni és kitenyészteni Európaszerte egy olyan szegénységet, olyan nyomorúságot, olyan zűrzavart, amely melegágya lehetne a bolsevizmusnak, mint ahogyan az orosz bolsevizmus melegágya volt az a szegénység, az a nyomor és az a zűrzavar, amit abban a birodalomban az utolsó cár háborúja kitermelt, ÉS a bolsevizmus háborús termék. Ez nem igazolása semmiféle politikai, gazdasági vagy társadalmi teóriának, ez nem Marx igazolása, ennek a társadalmi átalakulásnak semmi köze sem ipari túltermeléshez, sem értéktöbblethez, sem munkabérekhez, ezt nem egy gazdasági fejlődés történelmi szükségszerűsége hozta, hanem számtalan csapásaival együtt a háború. Hiszen ha a marxi tétel valóban igazolódik, akkor a kollektív társadalommal való kísérletezés elsősorban az iparilag túlfejlett Amerikában vagy Angliában következett volna be, nem pedig abban a barbár és nomád Oroszországban, ahol ennek a kísérletnek minden gazdasági előfeltétele hiányzott és hiányzik ma is. A bolsevizmus háborús termék és semmi köze ahoz, amitől magát hivatalosan származtatja a háború előtti német tudományos szocializmushoz. Mert mi köze a hegeli dialektikának a szovjet kínai hóhéraihoz. Vagy melyik legszélsőbb fantaszta is fogja elhinni, hogy a vörös hadsereg minden egyes kirgiz lovasa Marx kapitalját puhítja nyereg alatt. Hegeli dialektika és analfabetizmus! Nincs a világon még két dolog, ami ennyire távol állna egymástól, mint ez a kettő. A bolsevizmus véres kaland, aminek semmi köze az európai szocializmushoz. Az anarchia ez újszerű zsarnoksága ellen kell hogy megvédje most sokezeréves kultúráját Európa. Ezt a defenzívát el kellett volna már kezdeni 1918-ban. Könnyebb is lett volna akkor. Oroszország akkor ájult volt, fizikailag és szellemileg is fegyvertelen és védtelen, éhség felmarta, zűrzavar felbontotta, inkább volt név, mint ország. Európa akkor könnyűszerrel védekezhetett volna ellene. De Európának akkor jobb dolga volt. Ahelyett hogy magát mentette volna, magát gyilkolta. A háborút a házában az orosz robbanás és robbantás óriási veszedelmével is — folytatta. Azután, amit a háború még meghagyott, igyekezett elpusztítani kegyetlen békeszerződésekkel. Európában akkor hiányzott az európai életösztön és európai öntudat. Sőt. Némely ország némely kapitalistái — és ebben elöljártak a legrosszabb európaiak, az amerikaiak — a momentán profittól elvakítva üzletileg kikezdtek Oroszországgal, szemezni kezdtek vele, illegitim viszonyokat szövögetni. Vásárolt szerelem volt ez, lélek, meggyőződés és szeretet nél-kül. Öngyilkos gesztus telve hazugságokkal. A kommunista szovjet minden elveit felrrúgva üzleteket kezdett kötni kapitalistákkal, erősítette a legkomolyabb, őrá nézve,leg-* Veszedelmesebb magángazdaságot, az amerikait, az pedig elfogadta a véres rubelt attól, akiben holnapi hóhérát sejthette volna. Se morál, se etika, de még egyszerű józan okos-íság se tudta igazolni ezt az üzleteskedést egyik oldalon sem. De az a pár amerikai kapitalista öngyilkos gesztusával elérte mégis, hogy Oroszország — amihez a leninizmus sose juttatta volna el — annyira amennyire termékképesség lett. Már újra van, az éhínség birodalmában van gabona. Ugyanakkor persze éhínség is. Az orosz nép koplal, de az orosz búza ugyanakkor elárasztja a világot, hogy lehetetlenné tegye a termelést, mindenütt munkanélküliséget, ínséget és zavart támasszon. Íme az orosz bontó imperializmus új etappája, amely ellen védekeznie kell annak az Európának, amely úgy ahogy, de mégis csak kikerült a háborúból. Meg kell menteni Európát. Meg kell menteni a görög filozófia, a római jog, a renesszánsz, a reformáció, a francia enciklopédisták, meg kell menteni Assisi Szent Ferenc és Beethoven, Platons, Michelangelo, Voltaire és Goethe. Newton és Einstein, meg kell menteni a tudományok, a művészetek, a feltalálók, a nagy városok, a civilizált jogrend, a harmonikus élet, meg kell menteni a szebb jövő és az örök béke Európáját, nehogy az az ázsiai kontinens legnyomorúságosabb félszigetévé aljasodjék. Meg kell menteni a Földközi tenger, az Alpesek, a Duna völgye, a brit szigetek és a Skandináv félsziget kultúráját, azt a legfőbb emberi elvet és legszentebb emberi realitást, az emberi kultúrának és civilizációnak ezt a legszebb hazáját, Európát. Ezt meg kell értenie mindenkinek, de legelsősorban a Népszövetségnek, amely állítólag a szabadság, a műveltség, a demokrácia és az igazságosság jegyében alakult Ennek a hatalmas szervezetnek van súlya, van ereje, van szellemi és erkölcsi befolyása. Van hivatása is. És ez a hivatás: megmenteni azokat a népeket, amelyek magukat oltalma alá helyezték. Álljon ki a Népszövetség. És ugorjon élére a béke európai frontjának, a műveltség, a szabadság, a demokrácia frontjának, hogy megmentsen minket a barbárság, a piszok, a süllyedés, a nyomorúság ázsiai áradása elől. Hogy megmentse az életet és a tudást. A kenyeret és a betűt