Pesti Napló, 1931. február (82. évfolyam, 26–48. szám)

1931-02-08 / 31. szám

Vasárnapi szám — Ára 32 fillér Budapest, 1931 82. évfolyam 31. szám Vasárnap, február 8 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy bóra . . . 4.— pengő negyedévre . 10.80 pengő félévre 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér F­ népnapokon . 24 fillér Vasárnap 32 fillér PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG | Rákóczi út 54. szájt. KIADÓHIVATAL« Erzsébet körút 18—20. sz. TELEFON: József 455—50-től 56-igr. József 464-18, J. 464—19. Szerkesztőség Bécsben: I., Kohlmarkt 7. A szolnoki Tisza-konferencia írta: gróf KLEBELSBERG KUNO Szolnokon,­­­z életereje tiszaparti város-Ír­t, ott, ahol a Tisza, középső szakasza végze­ttse-és alsó szakasza kezdődik, az Alföld gaz­ds­ági körei nagyfontosságú konferenciára g­­ölnek össze, amelynek napirendjén olyan fontos kérdések állanak, mint a tiszai hajóút - az alföldi termény értékesítés, meg hogy mit .'"h'Dtene a Duna—Tiszti-csatorna a tisza­vidéki kereskedelemnek, továbbá Szolnok és a Tiszavidék szerepe a romániai tranzitó for­galomban, végül­ a Tiszavidék és a márkázás t­­art. területek. Ezen a közgazdasági tiszai k­onferencián magam is megjelenek, természe­esen nem mint kultuszminiszter, hanem mint e­gedi képviselő, amely nagy tiszai metropó­méltán­ elvárhatja tőlem, hogy a Tiszavi­dék gazdasági szükségleteiről a legilletéke­­­s szakemberek nyilatkozatai alapján sze­reztek tudomást. Abban a beszédemben, amellyel Stock­holmban igyekeztem a svéd közönség érdeklő­dését a magyar kérdés iránt felkelteni, a ma­gyarságot tragikus nemzetnek, neveztem, amely állítást azzal lehet leginkább alátá­masz­tani, hogy hatalmas erőfeszítéseinkbe ve­rejték mellett mindig vér és könny is vegyült, kétségtelen, hogy egyik legsúlyosabb fa magyar ügy a Tisza-probléma. Hiszen hol len­niérik ma, amikor a Felvidéket, Erdélyt, a Bá­jtot és Bácska legnagyobb részét, meg Iror­r­­szágot a tengermellékkel együtt elveszí t­ettük, ha nem szabályoztuk volna a Tiszát. H­a a Tiszavidék ma is az a pocsolya és mocsár­is ág lenne, mint volt a mult század közepéig. Így mégis — milyen jellemző ez a magyar tra­gikumra — a Tisza-szabályozás két nagy ál­dozatot követelt: megölte azt a zseniális ma­gyar mérnököt, akinek lelkében a műszaki terv kiérlelődött, Vásárhelyi Pált és elpusztí­t­o­tta az ország második városát, Szegedet. A Tisza-szabályozás komolyan akkor im­dik­t meg, amikor 1846-ben Széchenyit kine­vezték a helytartótanács közlekedési osztályá­nak főnökévé. A műszaki munkatársul maga mellé vette Vásárhelyi Pál mérnököt, akivel 1840-ban Tiszadob mellett az urkomi magasla­ton hozzá is kezdett az óriási műhöz. Jellem­zően magyar módra mind jobban szaporodott ;­­oknak a száma, akik kétségbe vonták Vásár­helyi elgondolásának helyességét és ennek a nivomásnak hatása alatt idehívták Pietro Pa­h­ocapát, a lombard-velencei osztrák vízépítési főigazgatót, akinek felfogása Vásárhelyiétől gyökeresen eltért. 1847 márciusában azután a Ti­szavölgyi Társulat ülésén megtörtént a tragikus összeütközés, formailag az idegen Pareocapa győzött, és Vásárhelyit holtan vit­ték ki a tanácsteremből, az izgalom és a kese­rűség megölte. Az ezután következő harminc év alatt ser­ényen folyt a munka, de nem mindenben át­gondol­tan,felannyira, hogy lent az alsó szaka­son, Szegednél­­már 1877-ben és 1878-ban is -. er­edelmesen duzzadt a víz, amire vétkes könnyelműséggel nem figyeltek fel eléggé s igr 1879-ben Szegedet is majdnem az a sors érte, mint Vásárhelyit és csak népe bámula­tos városszeretetének volt köszönhető, hogy nem széledt el, hanem Pulte altábornagy és Tisza Lajos hatalmas egyénisége körül tömö­rülve, új, szebb várost alkotott. Vásárhelyi és Szeged katasztrófáján kí­vül igen nagy áldozatot követelt a Tisza-sza­bályozás még pénzben is, elsősorban az érde­keltségektől, az ártérbe eső birtokosoktól. És amikor ennyi áldozat után végre elkészült és konszolidálódott a szabályozás műve — s­ ez megint oly jellemző a magyar tragikumra — elveszítettük a Tisza alsó folyását, úgyhogy a Tiszán hajóval a ma­gyar Dunába csak ju­goszláv terület érintésével lehet átjutni, ami a tiszai hajózást a legnagyobb fokban bénítja. Csak természetes tehát, hogy a tiszai érdekelt­ség magyar földön keresi a csatlakozást a Duna és a Tisza között és így nem véletlenség az, hogy a szolnoki Tisza-konferencia pro­gramjában benne van a Duna—Tisza-csatorna kiépítésének ügye is. A tiszai probléma hidrotechnikai szem­pontból három részre oszlik; az első maga a szabályozás volt, ami kanyargó ágak átvágá­sából és a folyónak töltések közé foglalásából állott. Ez már befejezést nyert. A másik rész a belvízlevezetés, amely téren a legújabb idő­ben is igen sok történt. De mindez csak víz­elvezetés, ami­ mind szárazabbá váló éghajla­tunk mellett komoly bajoknak lehet a forrása akkor, ha nagy eltökéltséggel és szakértelem­mel nem látunk hozzá a feladat harmadik és utolsó részének megoldásához, a Tiszavidék öntözésének a­ megszervezéséhez. E részben ma megint olyan helyzetben vagyunk, mint 1845-ben, amikor. Széchenyi a feladat első ré­szének, a TIISSHI szabályozásnak megvalósítá­sához hozzákezdett; akkor is hatalmas nehéz­ségek és kiadások előtt állottak, amelyek a kortársak jelentékeny részének szemében szinte leküzdhetetlennek látszottak, akárcsak mi ma, amikor a tiszai kérdés utolsó fejezeté­nek megoldásához, az öntözés problémájához kell hozzányúlnunk. Szerencsére a kérdés fel­keltette gróf Bethlen Istvánnak az érdeklődé­sét, akiben megvan az a szívós energia, amely annak idején a Tisza-szabályozás vezetőit él­tette és képessé tette őket az akkor mutatko­zott, legnagyobb műszaki és pénzügyi nehézsé­gek leküzdésére. A Tisza-szabályozással legszorosabban összefügg a tiszai hajózás kérdése, ahol előbb­utóbb bajt fog okozni az, hogy a világháború végével kotróinkat elveszítettük, azokat tő­lünk elvették s úgy tudom, még ma sincsenek pótolva. De egyébként is a belvizek tökéletes levezetése és különösen az öntözés még ren­geteg munkát igényel s így a magyar vízi-és kultúrmérnök s a magyar kubikus, okszerű beruházási politika mellett még nem vált fe­lesleges emberré ebben az országban. És nem tagadom, hogy mindannyiszor mélységes szo­morúság és hazafias fájdalom járta át lelke­met, amikor a foglalkozásnélküli kubikusok kivándorlásának előmozdítását emlegették éppen Magyarországon, amely részben még ma is mocsarak és pocsolyák országa s ahol földünk jövedelmezőségének fokozása céljá­ból oly fontos a vízimunka, amelynek túl­nyomó része éppen földmunka. Ha beruházásainkból kijut az a rész a Tisza-vidéknek, amire joggal igényt tarthat, akkor majd nem lesz passzív az Alföldnek fizetési és kereskedelmi mérlege. A közgaz­dák csodálatos módon csak az egyes államok fizetési és kereskedelmi mérlegéről beszélnek, ami nyilván abban leli magyarázatát, hogy az államokat vámhatár szegélyezi, amelynek átlépését könnyű ellenőrizni és így statiszti­kai pontossággal csak az országok külkeres­kedelmi forgalma mutatható ki. Ennek a technikai nehézségnek nem szabad azonban akadályul szolgálni, hogy ne foglalkozzunk az egyes országrészek pénzügyi és kereske­delmi mérlegével, mert nekem mély­ meggyő­ződésem az, hogy az Alföld gazdasági bajai­nak nem csekély részben az az oka, hogy nem­csak népesedésünket, de "gazdasági életünket is túlságosan központosítottuk és­ ennek kö­vetkeztében népesedési és gazdasági téren vér- és pénzszegénységet idéztünk elő a vidé­ken és most, ráadásul még csodálkozunk is azon, hogy komoly bajok mutatkoznak. És éppen ebben látom a szolnoki Tisza­konferenciának nagy jelentőségét. A vidék öntudatra kel és nem engedi át többé egyol­dalúan a pesti miniszteriális baroknak azt, hogy ott lássák meg, ott eszeljék ki, mire van a Tisza mentén szükség. Szegedi képviselői mivoltom rávezetett arra, hogy az utóbbi idő­ben mind gyakrabban érintkezzem olyan szak­emberekkel és érdekeltekkel, akik az alföldi ügyekkel foglalkoznak. Eközben nagy öröm­mel vettem észre, hogy megvan már a pro­blémameglátás; az emberek alföldi szívvel és szemmel nézik a Tiszavidék sajátos kérdéseit és meg is látják a főproblémákat s azok je­lentőségét. S ez már fél siker, mert ahol ép­pen maguknak az érdekelteknek körében sa­ját problém­ameglátás nincs, ott nem sok jót lehet várni. Sokat várok az alföldi városok megmoz­dulásától is, amelyek képviselőiktől mind parancsolóbba­n követelik az alföldi városok, a környék, végelemzésben az egyetemes al­földi problém­ák öntudatos felkarolását és en­nek kapcsán állásfoglalást minden­ olyan po­litikai iránnyal szemben, amely az állami be­­ruházásoknál és általában a?",­­állami tevé­kenységben egyoldalú előnyben részeseszt'l­é a fővárosban centralizált gazdasági tényezőket. Ma már a gyakorlati emberek is egésze­n fisírtáb­ látják, hogy megszűnt az ellentét az elmélet­ és gyakorlat között. Ma már mindenki tudja, hogy az elméleti munka a nagy alap­vetés, amelyen a gyakorlati megoldásokat fájdalm­as csalódások kockázata nélkül meg lehet kísérelni. A múlt év őszén abban a be­szédemben, amellyel az újonnan épült termé­szettudományi intézeteket átadtam a szegedi egyetemnek, kiemeltem, hogy az egyetemi szemináriumok, laboratóriumok és klinikák munkateréül, a doktori értekezések és a ma­gántanári dolgozatok tárgyául ne keressük mi mindig az egyetemes tudományosság kö­réből vett olyan problémákat, amelyeknek megoldására a nálunk jobban felszerelt és jobban differenciált nyugati egyetemek a si­­kerre való nagyobb kilátással vállalkozhatnak és maradjunk saját magyar problémáinknál. Úgy a szegedi, mint a debreceni egyetem, ez a­ két tiszai egyetem meg is alakította már Alföld-kutató bizottságát, amelyhez most mint egyetlen technikai főiskolánk, a műegyetem is csatlakozott és így hatalmas szervezetet építünk az Alföld tudományos problémáinak tervszerű átkutatására és meg vagyok­ róla győződve, hogy ez az a becsületes magyar módszer, amellyel tiszai egyetemeink bizto­síthatják maguknak a Tiszavidék népének szeretetét és áldozatkészségét. Ezt a tudományos szervezkedést szépen egészíti ki gyakorlati téren a­ mai Tisza-kon­ferencia. Köszönet érte a gazdasági érdekelt­ségeknek, de köszönet a OMKE-nak is, amely­létrejöttén sikerrel fáradozott. Ha a konfe­rencián komolyan dolgozunk és ez nem ma­rad egyszerű kezdeményezés, a Tiszavid­ék gazdasági szervezkedésének csak mintegy­bevezetése, akkor magyar tudás karöltve a magyar gazdasággal meg is oldhatja az Al­föld problémáit, mert eggyel tisztában kell lennünk,­ s ez az, hogyha a munkát magunk elvégezni nem­ fogjuk, azt helyettünk és ér­tünk mások kezdeményezni és kifejteni nem fogják. Legyen a Tisza-konferencia kezdet, kez­dete annak, hogy az Alföld gazdasági, szociá­lis és kulturális téren öntudatosan és terv­szerűen fellép a maga érdekében, ami ma, amikor az Alföld az egész országnak a legfonto­sabb vidéke,egyúttal magyar nemzeti érdek is.

Next