Pesti Napló, 1931. február (82. évfolyam, 26–48. szám)
1931-02-08 / 31. szám
Vasárnapi szám — Ára 32 fillér Budapest, 1931 82. évfolyam 31. szám Vasárnap, február 8 ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy bóra . . . 4.— pengő negyedévre . 10.80 pengő félévre 21.60 pengő Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér F népnapokon . 24 fillér Vasárnap 32 fillér PESTI NAPLÓ SZERKESZTŐSÉG | Rákóczi út 54. szájt. KIADÓHIVATAL« Erzsébet körút 18—20. sz. TELEFON: József 455—50-től 56-igr. József 464-18, J. 464—19. Szerkesztőség Bécsben: I., Kohlmarkt 7. A szolnoki Tisza-konferencia írta: gróf KLEBELSBERG KUNO Szolnokon,z életereje tiszaparti város-Írt, ott, ahol a Tisza, középső szakasza végzettse-és alsó szakasza kezdődik, az Alföld gazdsági körei nagyfontosságú konferenciára gölnek össze, amelynek napirendjén olyan fontos kérdések állanak, mint a tiszai hajóút - az alföldi termény értékesítés, meg hogy mit .'"h'Dtene a Duna—Tiszti-csatorna a tiszavidéki kereskedelemnek, továbbá Szolnok és a Tiszavidék szerepe a romániai tranzitó forgalomban, végül a Tiszavidék és a márkázás tart. területek. Ezen a közgazdasági tiszai konferencián magam is megjelenek, természeesen nem mint kultuszminiszter, hanem mint egedi képviselő, amely nagy tiszai metropóméltán elvárhatja tőlem, hogy a Tiszavidék gazdasági szükségleteiről a legilletékes szakemberek nyilatkozatai alapján szereztek tudomást. Abban a beszédemben, amellyel Stockholmban igyekeztem a svéd közönség érdeklődését a magyar kérdés iránt felkelteni, a magyarságot tragikus nemzetnek, neveztem, amely állítást azzal lehet leginkább alátámasztani, hogy hatalmas erőfeszítéseinkbe verejték mellett mindig vér és könny is vegyült, kétségtelen, hogy egyik legsúlyosabb fa magyar ügy a Tisza-probléma. Hiszen hol lenniérik ma, amikor a Felvidéket, Erdélyt, a Bájtot és Bácska legnagyobb részét, meg Irorrszágot a tengermellékkel együtt elveszí tettük, ha nem szabályoztuk volna a Tiszát. Ha a Tiszavidék ma is az a pocsolya és mocsáris ág lenne, mint volt a mult század közepéig. Így mégis — milyen jellemző ez a magyar tragikumra — a Tisza-szabályozás két nagy áldozatot követelt: megölte azt a zseniális magyar mérnököt, akinek lelkében a műszaki terv kiérlelődött, Vásárhelyi Pált és elpusztította az ország második városát, Szegedet. A Tisza-szabályozás komolyan akkor imdikt meg, amikor 1846-ben Széchenyit kinevezték a helytartótanács közlekedési osztályának főnökévé. A műszaki munkatársul maga mellé vette Vásárhelyi Pál mérnököt, akivel 1840-ban Tiszadob mellett az urkomi magaslaton hozzá is kezdett az óriási műhöz. Jellemzően magyar módra mind jobban szaporodott ;oknak a száma, akik kétségbe vonták Vásárhelyi elgondolásának helyességét és ennek a nivomásnak hatása alatt idehívták Pietro Pahocapát, a lombard-velencei osztrák vízépítési főigazgatót, akinek felfogása Vásárhelyiétől gyökeresen eltért. 1847 márciusában azután a Tiszavölgyi Társulat ülésén megtörtént a tragikus összeütközés, formailag az idegen Pareocapa győzött, és Vásárhelyit holtan vitték ki a tanácsteremből, az izgalom és a keserűség megölte. Az ezután következő harminc év alatt serényen folyt a munka, de nem mindenben átgondoltan,felannyira, hogy lent az alsó szakason, Szegednélmár 1877-ben és 1878-ban is -. eredelmesen duzzadt a víz, amire vétkes könnyelműséggel nem figyeltek fel eléggé s igr 1879-ben Szegedet is majdnem az a sors érte, mint Vásárhelyit és csak népe bámulatos városszeretetének volt köszönhető, hogy nem széledt el, hanem Pulte altábornagy és Tisza Lajos hatalmas egyénisége körül tömörülve, új, szebb várost alkotott. Vásárhelyi és Szeged katasztrófáján kívül igen nagy áldozatot követelt a Tisza-szabályozás még pénzben is, elsősorban az érdekeltségektől, az ártérbe eső birtokosoktól. És amikor ennyi áldozat után végre elkészült és konszolidálódott a szabályozás műve — s ez megint oly jellemző a magyar tragikumra — elveszítettük a Tisza alsó folyását, úgyhogy a Tiszán hajóval a magyar Dunába csak jugoszláv terület érintésével lehet átjutni, ami a tiszai hajózást a legnagyobb fokban bénítja. Csak természetes tehát, hogy a tiszai érdekeltség magyar földön keresi a csatlakozást a Duna és a Tisza között és így nem véletlenség az, hogy a szolnoki Tisza-konferencia programjában benne van a Duna—Tisza-csatorna kiépítésének ügye is. A tiszai probléma hidrotechnikai szempontból három részre oszlik; az első maga a szabályozás volt, ami kanyargó ágak átvágásából és a folyónak töltések közé foglalásából állott. Ez már befejezést nyert. A másik rész a belvízlevezetés, amely téren a legújabb időben is igen sok történt. De mindez csak vízelvezetés, ami mind szárazabbá váló éghajlatunk mellett komoly bajoknak lehet a forrása akkor, ha nagy eltökéltséggel és szakértelemmel nem látunk hozzá a feladat harmadik és utolsó részének megoldásához, a Tiszavidék öntözésének a megszervezéséhez. E részben ma megint olyan helyzetben vagyunk, mint 1845-ben, amikor. Széchenyi a feladat első részének, a TIISSHI szabályozásnak megvalósításához hozzákezdett; akkor is hatalmas nehézségek és kiadások előtt állottak, amelyek a kortársak jelentékeny részének szemében szinte leküzdhetetlennek látszottak, akárcsak mi ma, amikor a tiszai kérdés utolsó fejezetének megoldásához, az öntözés problémájához kell hozzányúlnunk. Szerencsére a kérdés felkeltette gróf Bethlen Istvánnak az érdeklődését, akiben megvan az a szívós energia, amely annak idején a Tisza-szabályozás vezetőit éltette és képessé tette őket az akkor mutatkozott, legnagyobb műszaki és pénzügyi nehézségek leküzdésére. A Tisza-szabályozással legszorosabban összefügg a tiszai hajózás kérdése, ahol előbbutóbb bajt fog okozni az, hogy a világháború végével kotróinkat elveszítettük, azokat tőlünk elvették s úgy tudom, még ma sincsenek pótolva. De egyébként is a belvizek tökéletes levezetése és különösen az öntözés még rengeteg munkát igényel s így a magyar vízi-és kultúrmérnök s a magyar kubikus, okszerű beruházási politika mellett még nem vált felesleges emberré ebben az országban. És nem tagadom, hogy mindannyiszor mélységes szomorúság és hazafias fájdalom járta át lelkemet, amikor a foglalkozásnélküli kubikusok kivándorlásának előmozdítását emlegették éppen Magyarországon, amely részben még ma is mocsarak és pocsolyák országa s ahol földünk jövedelmezőségének fokozása céljából oly fontos a vízimunka, amelynek túlnyomó része éppen földmunka. Ha beruházásainkból kijut az a rész a Tisza-vidéknek, amire joggal igényt tarthat, akkor majd nem lesz passzív az Alföldnek fizetési és kereskedelmi mérlege. A közgazdák csodálatos módon csak az egyes államok fizetési és kereskedelmi mérlegéről beszélnek, ami nyilván abban leli magyarázatát, hogy az államokat vámhatár szegélyezi, amelynek átlépését könnyű ellenőrizni és így statisztikai pontossággal csak az országok külkereskedelmi forgalma mutatható ki. Ennek a technikai nehézségnek nem szabad azonban akadályul szolgálni, hogy ne foglalkozzunk az egyes országrészek pénzügyi és kereskedelmi mérlegével, mert nekem mély meggyőződésem az, hogy az Alföld gazdasági bajainak nem csekély részben az az oka, hogy nemcsak népesedésünket, de "gazdasági életünket is túlságosan központosítottuk és ennek következtében népesedési és gazdasági téren vér- és pénzszegénységet idéztünk elő a vidéken és most, ráadásul még csodálkozunk is azon, hogy komoly bajok mutatkoznak. És éppen ebben látom a szolnoki Tiszakonferenciának nagy jelentőségét. A vidék öntudatra kel és nem engedi át többé egyoldalúan a pesti miniszteriális baroknak azt, hogy ott lássák meg, ott eszeljék ki, mire van a Tisza mentén szükség. Szegedi képviselői mivoltom rávezetett arra, hogy az utóbbi időben mind gyakrabban érintkezzem olyan szakemberekkel és érdekeltekkel, akik az alföldi ügyekkel foglalkoznak. Eközben nagy örömmel vettem észre, hogy megvan már a problémameglátás; az emberek alföldi szívvel és szemmel nézik a Tiszavidék sajátos kérdéseit és meg is látják a főproblémákat s azok jelentőségét. S ez már fél siker, mert ahol éppen maguknak az érdekelteknek körében saját problémameglátás nincs, ott nem sok jót lehet várni. Sokat várok az alföldi városok megmozdulásától is, amelyek képviselőiktől mind parancsolóbban követelik az alföldi városok, a környék, végelemzésben az egyetemes alföldi problémák öntudatos felkarolását és ennek kapcsán állásfoglalást minden olyan politikai iránnyal szemben, amely az állami beruházásoknál és általában a?",állami tevékenységben egyoldalú előnyben részeseszt'lé a fővárosban centralizált gazdasági tényezőket. Ma már a gyakorlati emberek is egészen fisírtáb látják, hogy megszűnt az ellentét az elmélet és gyakorlat között. Ma már mindenki tudja, hogy az elméleti munka a nagy alapvetés, amelyen a gyakorlati megoldásokat fájdalmas csalódások kockázata nélkül meg lehet kísérelni. A múlt év őszén abban a beszédemben, amellyel az újonnan épült természettudományi intézeteket átadtam a szegedi egyetemnek, kiemeltem, hogy az egyetemi szemináriumok, laboratóriumok és klinikák munkateréül, a doktori értekezések és a magántanári dolgozatok tárgyául ne keressük mi mindig az egyetemes tudományosság köréből vett olyan problémákat, amelyeknek megoldására a nálunk jobban felszerelt és jobban differenciált nyugati egyetemek a sikerre való nagyobb kilátással vállalkozhatnak és maradjunk saját magyar problémáinknál. Úgy a szegedi, mint a debreceni egyetem, ez a két tiszai egyetem meg is alakította már Alföld-kutató bizottságát, amelyhez most mint egyetlen technikai főiskolánk, a műegyetem is csatlakozott és így hatalmas szervezetet építünk az Alföld tudományos problémáinak tervszerű átkutatására és meg vagyok róla győződve, hogy ez az a becsületes magyar módszer, amellyel tiszai egyetemeink biztosíthatják maguknak a Tiszavidék népének szeretetét és áldozatkészségét. Ezt a tudományos szervezkedést szépen egészíti ki gyakorlati téren a mai Tisza-konferencia. Köszönet érte a gazdasági érdekeltségeknek, de köszönet a OMKE-nak is, amelylétrejöttén sikerrel fáradozott. Ha a konferencián komolyan dolgozunk és ez nem marad egyszerű kezdeményezés, a Tiszavidék gazdasági szervezkedésének csak mintegybevezetése, akkor magyar tudás karöltve a magyar gazdasággal meg is oldhatja az Alföld problémáit, mert eggyel tisztában kell lennünk, s ez az, hogyha a munkát magunk elvégezni nem fogjuk, azt helyettünk és értünk mások kezdeményezni és kifejteni nem fogják. Legyen a Tisza-konferencia kezdet, kezdete annak, hogy az Alföld gazdasági, szociális és kulturális téren öntudatosan és tervszerűen fellép a maga érdekében, ami ma, amikor az Alföld az egész országnak a legfontosabb vidéke,egyúttal magyar nemzeti érdek is.