Pesti Napló, 1932. február (83. évfolyam, 26–48. szám)
1932-02-02 / 26. szám
Péntek PESTI NAPLÓ 1932 február 56 Vissza a természethez! * Einstein nélkül is tudjuk, hogy az idő borzasztóan relatív dolog: egy óra rettentően hosszú idő egy oly ember társaságában, ki gyomorbajának részleteit fejtegeti nekem, ellenben rendkívül rövid idő egy óra olyankor, amikor olyan munkát végzek, amivel szeretek foglalkozni. Egyszer Hódmezővásárhelyen egy esős délután borzasztóan unalmas két hetet töltöttem, azaz oly hosszú volt az a délután, mintha két hétig tartott volna. De hagyjuk a tréfát és beszéljünk egészen komolyan. A minap egy igen kedves és okos öreg úrral nagyon komoly dologról tárgyaltam, de sehogysem bírtam a gondolatait kiismerni, mert mindenről nagyon óvatosan beszélt. Na azt kérdeztem volna tőle, hogy hány nap van egy hétben, arra is csak azt felelte volna: Je nach dem... Az első percekben azt hittem, hogy bolond, de hamar rájöttem, hogy bölcs. És ha ön, tisztelt olvasó, most azt kérdezné tőlem, hogy hány óra van egy napban, okosan én sem mondhatnék egyebet, mint ezt: Je nach dem... Attól függ ez, kérem, hogy milyen napról van szó. Az én napjaim többnyire huszonnégy órából állnak, de éltem én már huszonötórás és huszonháromórás napokat is. Mingyárt megmagyarázom. Ha az ember a tengeren keletről nyugatra jó hajón utazik, majdnem minden nap egy órával hátrább igazítja az óráját. Miért? Mert minél messzebb megyünk nyugatra, a nap annál későbben kel fel, és így, ha az óránkat nem igazítanak, megtörténnék velünk az a bolond dolog, hogy mikor Havreból elindultunk, reggel hatkor kelt fel a nap, mire pedig hat nap múlva Newyorkba értünk, déli tizenkét órára esnék a napfölkelte. Nyugat felé utazva napi négyszáz tengeri mérföld sebességgel — teljes huszonöt órából áll a napunk. Vi-6zo®t kelet felé utazva minden nap egy órával előre kell igazítani az órákat és így a napok csak huszonhárom óráig tartanak. Utazás közben ebből persze sok zavar származik: az ember reggel hat órára rendeli a fürliftjét és a fürdő-steward reggel hatkor még alszik! Persze, mert ő nem felejtette el hátraigazítani az óráját és ő tudja, hogy az én zsebórám »el van maradva a világtól«, amikor hat órát mutat, mert mint az égbolton is látható, még csak reggel öt óra van. Ez csak bosszantó. De láttam én már olyan helyzetet is, mely egyenesen pukkasztó volt: a szomszéd szalonkabinban egy démon utazott, aki randevút adott egy úrnak reggel öt órára, egy másiknak pedig reggel hat órára, és miután a »másik« úr elfelejtette az óráját megigazítani,a két gavallér egyszerre jelentkezett! Persze, nem lett a dologból párbaj, de az egész dolog abbamaradt, ami, azt hiszem, mind a két úrra valamint a hölgyre nézve is »pukkasztó« volt... A nagy tengerek utasai, mire az útjuk végére érnek, mind megértik és megszokják, hogy a Földön a Naphoz kell igazodnia mindennek, még az órának is. A Bethlenkormány makacsul vonakodott bármihez is alkalmazkodni; azt hiszem, elvárta volna, hogy még a Nap is alkalmazkodjék őhozzá. A Károlyi-kormány azonban nem ilyen makacs és már most, a tél kellős közepén elárulja, hogy az idén bevezeti a nyári időszámítást. Ezzel nem nyerünk ugyan egy-egy órát, mint az utasok, de valamit mégis nyerünk vele, mert ha életünk jobban alkalmazkodik a napkeltéshez és napnyugtához, akkor sokat megspórolhatunk villamos áramban, gyertyában, petróleumban. Tulajdonképpen csak a föld népe él észszerűen, mert akkor kel fel, amikor a nap, és akkor fekszik le, mikor már teljesen besötétedett. Nekünk, városi embereknek ez borzasztó: a hosszú téli éjszakán hogy lehet este hat órától reggel hétig aludni!! Pedig ez a világon a legtermészetesebb dolog: akik nyáron este tíztől reggel félháromig alusznak, azoknak télen sokkal többet kell aludniok, mint a városi embereknek, akik télen-nyáron kialusszák a maguk nyolc-kilenc óráját. Ha tisztán csak az önzés szemüvegén át nézném ezt az ügyet, ujjonganom kellene, mert nagy híve vagyok a korai fölkelésnek , mint a legtöbb öregember. Legjobb lenne már most is reggel ötkor felkelni, de nem lehet, mert a ház egész rendje tökéletesen felborulna. De majd a faváron, májustól kezdve. Mire a déli hőség bekövetkezik, addig az ember a dolga nagy részét elvégzi. Csodálatos, hogy azok, akik már egészen eltávolodtak a földműveléstől, mennyire eltávolodtak a Naphoz való alkalmazkodástól is. Spanyolország számtalan városában reggel tíz óra előtt nem nyitják ki nemcsak a hivatalokat, hanem még az üzleteket sem, pedig nyáron tizenkét órakor a hőség már megbénít minden forgalmat. Persze, a reggeli hűs levegőben nemcsak dolgozni jó, hanem aludni is. Legjobban tudják ezt Amerikában az Egyenlítő környékén, például Paraban, ahol az üzleti és társadalmi élet naplementekor, este hat órakor kezdődik és éjfél után ér véget. Nagyon hiszek a napsugarakban és csodás, még ki nem fürkészett hatásaikban. Az éjszaka, félhalál, s a mesterséges világítás fényárjában is mindig éreztem a Napnak hiányát. Áramot, gyertyát, petróleumot spórolunk az új időszámítással? Igen. De mi és ahoz képest, amit nyerünk vele egészségben? Isten tartsa tehát a Károlyi-kormányt (ha csupán az időszámításról van szó), és vissza ne jöjjön a Bethlenkormány, mely még a Napnak sem akart deferálni, lehet, talán azért, mert nem rajongott a napfényért. FAGYÁSOK Fagyási bántalmak gyors eltüntetésére szolgál 3 liter meleg vízben feloldott )6 evőkanálnyi SZENT RÓKDS L A B 8 Ó, melyben a fagyott testrészt lefekvés előtt áztatják, igen előnyös a fagyos lábát lábfürdő után könnyen megmaszíozni egy kis vazelinnal azután jó melea ruhává betakarni. Gustave Hervé: „Nem a békeszerződések szentsége a fontos, hanem kilábolni az európai zűrzavarból!" Interjú a németekről, franciákról, amerikaiakról és a „feketepéterekről" Párizs, január. (A Pesti Napló párizsi szerkesztőségétől.) Közel egy éve már, hogy a párizsi »Victoire« főszerkesztője, Gustave Hervé megírta első cikkét a német-francia nacionalista kibékülés mellett. Hervé cikkét, amelyet akkoriban Közép-Európában nagy hozsannával és örömmel fogadtak, azóta sokszáz cikk követte. Már akkor rámutattunk arra, hogy Hervé véleménye nagyon is kis kisebbség véleménye még csak Franciaországban és hogy nem szabad különvéleményének fontosságát túlozni. Egy beszélgetésünk során akkoriban nem tagadta előttem a »Victoire« főszerkesztője, hogy maga sem csinál illúziókat aziránt, hogy véleménye hamarosan diadalmaskodni fog Franciaországban. De hozzátette azt is, hogy ha nem reméli is, hogy szavát azonnal tettek fogják követni és a hivatalos francia politika hamarosan békejobbot nyújt a német nacionalistáknak, ezeket az igazságokat mégis csak ki kell mondania valakinek és az ő hivatása éppen az, hogy ezeket az igazságokat éppen Franciaország mondja ki, ahol senki sem akarja vagy merészeli azokat kimondani. Most, hogy a »Depeche de Toulouse«, Franciaország egyik legbefolyásosabb politikai napilapja az adósságtörlés mellé állt és Franciaország haladóbb németbarát politikáját és inciatíváját sürgette, fontos alátámasztást kapott Hervé lenészett akciója. Ezt szimptomatizálja az a körülmény is, hogy legutóbb azegyik legbrilliánsabb és legnacionalistább francia publicista, Léon Bailley, a l'Intrasigeant főszerkesztője, szállott vele vitába vezércikkében. Bailley túl korainak és hiábavalónak tartja a »békejobbnyújtás« politikáját, de nagyon tisztelettudóan beszél Hervéről és politikai tisztakezűségéről, ugyanakkor, amikor alaposan megtámadta a »Depéche de Toulouse«-t Az európai egységfront Az aktualitás fényébe került tehát Hervé. Felkerestem a forradalmi beszédű, sziporkázó és hadakozó tribunust, hogy megkérdezzem, mit tart önmaga a sikeréről. .. — Ne higgye, — kezdte Gustave Hervé az interjút — hogy túlbecsülöm a magam jelentőségét és hogy azt képzelem, hogy az akcióm már holnap diadalt jelent. Nagyon is tudom, hogy még csak egy nagyon kis pártocska feje vagyok és hogy a lapom is csak egy ici-pici lapocska. De naprólnapra gyarapodik azoknak a légiója, akik belátják Franciaországban, hogy igazam van. És éppen ezért minden okom megvan arra, hogy folytassam a propagandát. — Amelynek célja? — Amelynek célja Európa frontjának egységesítése Amerikával szemben. Mert miről is van szó? Megmondom. Ugyebár az nem vitás, hogy Németországtól kicsikarták a versaillesi béke aláírását, ahogy Magyarország részéről sem önként történt az elkapcsolt részekről való lemondás. A versaillesi békében épúgy megvalósíthatatlan klauzulák vannak, mint a trianoni békében. Hogy a békék szentek és sérthetetlenek? Ugyan, ugyan. — A békék szentségével és sérthetetlenségével operálni egyszerűen turisztikai szemfényvesztés. Az a béke, amit egy nemzet a késsel a torkán írt alá, még ha az a nemzet százszor megesküdött is (a késsel a torkán), hogy csakis és egyedül ő a bűnös, hogy ő a felelős minden bajért és hogy mostantól kezdve egyetlen vágya és boldogsága lesz, hogy az aláírt békeokmány sérthetetlensége felett őrködjék, mondom, az ilyen béke szent és sérthetetlen lehet addig a pillanatig, amíg az események lehetővé teszik, hogy az aláíró nemzet vagy kibúvót keressen az értelmezésében, vagy pedig nyíltan megszeghesse. Azon a napon, amikor elég hatalmas lesz, hogy nyíltan kettétépheti, ketté fogja tépni tekintet nélkül arra, hogy szent és sérthetetlen-e vagy sem. — Nem is ez a kérdés. Nem az, hogy szent és sérthetetlen-e a szerződés, hanem az, hogy van-e kivezető út abból a rettenetes zűrzavarból, amelyben Európa népei vergődnek. Hindenburg kívánságai — Van-e rá mód, egy ezreléknyi esély arra, hogy visszatérjen a bizalom, a hitelélet feléledésének alapköve, elmúljék fejünk felől a munkanélküliség réme, feltámadjon és meginduljon, a normális gazdasági vérkeringés Európa ereiben, anélkül, hogy megadjunk bizonyos garanciákat a németeknek azokban a kérdésekben, amelyekről Hindenburg elnök szólott újévi beszédében és ami olyan rémes felindulást keltett nacionalista sajtónkban. Mi volt ez a két dolog? Hindenburg azt kérte, »ne tegyék lehetetlenné a szövetségesek Németország feltámadását teljesíthetetlen követelések támasztásával« és »adják meg neki az egyenjogúságot a fegyverkezés kérdésében«. Én bevallom, nem tartom ezeket a kívánságokat olyan hátborzongatóknak, mint honfitársaim, sőt azt is bevallom, tisztában vagyok avval is, hogy a németek nem állanak majd meg, ha teljesítésre kerül a sor ezeknél a követeléseknél, előrukkolnak majd másokkal is, aminthogy én magam is, ha német volnék, előrukkolnék hasonlókkal. — Hohó, jó vicc, zengik kórusban az örök kritikusok kára, csakhogy hogyan engedjük el mi Németországnak az adósságait, amikor tőlünk be akarják hajtani az amerikaiak az utolsó centig, ami jár nekik? Ehelyett a sokat ismételt és aggodalmas kórus helyett okosabb lenne, ha Franciaország egész más politikát követne. — Először is Amerika állásfoglalását az adósságtörlés kérdésében egyáltalán nem kell véglegesnek tekinteni. Egész biztosra veszem, hogy ha azok az amerikai politikusok, akik nem is olyan régen még a moratórium proponálását tanácsolták Hoover elnöknek, most egyszerre az elzárkózás mellett,foglalnak állást, azt nagyrészt azért teszik, mert azz az impressziójuk, hogy Európa nem más, mint egy feneketlen étvágyú, rákokkal teli kosár, amelyben a megvadult rákok egymást falják fel. Ki fog szóba állni az ilyen bolond rákokkal? Ha azonban Amerika rákos kosár helyett egy egységes és szolidáris Európát talál maga előtt, egész máskép fog válaszolni. Az európai válasz — Ha pedig nem válaszolna másképpen (és itt következik a másik alternatíva, amiről fennebb szólottam) akkor aztán rajtunk lesz a sor, hogy magunk között megbeszéljük, hogy hát hogyan is válaszoljunk mi annak a szigorú Amerikának? A lényeges azonban, hogy a mi válaszunk egy erős és önmagával tisztába jött Európa válasza legyen. Meg fogják látni a keservesen kántálók, akik olyan iszonyúan remegnek Amerika pillarezdülésétől, mi történik akkor és milyen barátságosra válik majd Amerika összeráncolt szemöldöke. — Mert ne tessék elfelejteni, Amerikában 20 millió német eredetű amerikai állampolgár él- Ha ezek, akik ma ellenünk vannak, holnap a németekkel érzett szimpátiájukat ránk is kiterjesztik, látva, hogy a mi vágyunk, hogy végre a németekkel együtt hozzuk rendbe a szénánkat, ez nagyot fog változtatni az amerikai közvélemény állásfoglalásán. Ne lamentáljunk tehát égnek forgatott szemekkel öklünket rázva a hold felé és hagyjuk abba azt az örökös jeremiádát, hogy Németország nem egyéb, mint emberbőrbe bújt farkasok gyülevész hada, akiknek se hitük, se becsületük, hanem vegyük tudomásul, hogy minden hibájukkal és bajukkal össze-vissza nem jobbak és nem roszszabbak, mint a többi nép. Igyekezzünk tehát egy plattformra állni velük és egységes frontot alkotni Amerikával szemben. — Ez az egyetlen értelmes tennivaló e pillanatban. Nem csak azért, mert ettől várhatjuk a praktikus eredményeket, de még azért is, mert ez az egyetlen mód, hogy Franciaország elhárít, hassa magáról azt a vádat, hogy ő a két élhetetlen Krőzus, akinek kegyetlenségén megbukik minden jószándékú békekísérlet. Legyenek az amerikaiak a »feketepéterek«, ha már mindenáron »feketepéterre« van szükség. — És ha valaha igaz volt az a mondás, hogy kétszer ad, aki gyorsan ad, ebben az esetben igaz. Nincs tehát sok veszteni való időnk. Dr. Aigner László GATHY ISTVÁN, „A munka társadalma" című könyve a Jöv. század társadalmi rendjét írja le. etry olyan Világot, melyben korunk nagy szociális, politikai és gazdasági problémái már mind megoldást nyertek. A magyar irodalom egyetlen modern államra ínye ez a könyv, melyet minden gondolkozó, művelt embernek el kell olvasni . Kapható P 6.párban „Az Est" könyvkeres-; • . ... kedésében, Vit., Erzsébet körút 18—20 szám