Pesti Napló, 1933. május (84. évfolyam, 98–122. szám)

1933-05-21 / 115. szám

V­ IRTA: MÓRICZ ZSIGMOND 47 — Azt tanácsolom nagyságos asszony, tessék megegyezni az illetővel azon az alapon, hogy el méltóztatik engedni az egész házbért, csak költöz­zön ki és szabadítsa fel a lakást. A bért így se lehet tőle megkapni, úgy se; legalább a költsége­ket spóroljuk meg. — De hisz ez rettenetes, ez rettenetes. Újra kezdték az egészet elölről s az ügyvéd kétszer-háromszor arra az eredményre jutott, hogy a lakón úgysem lehet megvenni semmit, egy hiva­talos kilakoltatás viszont biztos és nem csökkent­hető százhúsz pengő készíkiadást jelent. — De hát hova menjen az a szegény ember, avval az öt gyerekkel, — mondta Valika. — Ó, kérem, van lakás Pesten elég. Én nekem magamnak is van egy házam, oda beköltöz­hetik. Egy másik olyan lakó helyére, akit így tesséke­lünk ki. De csak május elsejére. — De hát ott se fog fizetni. — Hátha fog?... Hátha májusra már meg­indulnak az építkezések. Most még március van. Még ilyenkor nem lehet építeni. Május, június, akkor már remélhetőleg. A főváros is nagy tervek­kel foglalkozik. — De mama, ha májusig itt tűrjük, akkor itt is fizet. — Nem. — kiáltotta Mariska néni — én erre nem adok semmit. Nekem azonnal távozzon. — Az is lehetséges, — mondta az ügyvéd. — Van nekem egy ügyvéd kollégám, aki egy olyan házban csődtömeggondnok, ahol huszonegy lakó közül csak nyolc fizet, a többi semmit. Hát az hogy lehet? — Az egy klasszikus eset. A háztulajdonos, egy özvegy asszony, aki eladta a temesvári házát és itt építette be. Itt van ez is a kilencedik kerü­letben. Építés alatt az ura meghalt, de valahogy befejezték. Most az asszony úgy el van adósodva, hogy egy tégla nincs kifizetve a házban. Rettene­tes nyomorban él szegény háztulajdonosnő. Addig, míg a csőd tart, nem fizet lakbért, ez az egész vagyona. — De hisz ez ott sem tudja lefizetni az első negyedévet. Ha tudná, nekem is kifizetné. — Kérem, nagyságos asszony, a kollégám egy, hogy is mondjam, szélesebb lelkiismeret-hori­zontú ember, az nem ragaszkodik a házbér kifize­téshez sem, csak azt kívánja, hogy az ő ügyvédi díjait, tizenöt-húsz pengőt fizessen ki s akkor be­engedi. — Ezt maga szélesebb lelkiismeretnek nevezi? Ez egy gazember! — Ezek csak szavak, nagyságos asszony. A tény az, hogy az ő segítségével nagyságod meg­szabadulhat a kellemetlen lakójától — Nincs ezeknek még tizenöt-húsz pengőjük se! Nincs ezeknek tizenöt-húsz fillérjük sem. — Akkor azt tanácsolom, tessék adni neki húsz pengőt... Még mindig olcsóbb, mint száz­húszat fizetni le kilakoltatási költségekre. Tizen­ötöt lefizet a kollégámnak, ötből meg el tud hur­colkodni. Mariska néni tehetetlenül nézett Honkára: — No látod, ez a háztulajdonosok sorsa ma Budapesten. — Ó, kérem, — mondta vigasztalva az ügyvéd — most ez a házbirtok sorsa. Ezekben a külső telki házakban a lakások nagyobb részében ingyen lakók vannak. Annyira nincs kereset, hogy az emberek nem tudnak egy fillérhez jutni. Építészek, ügyvé­dek, orvosok járna­k a fővárosi népkonyhára. Nagy dolog kérem. Banktisztviselők százával kénytelenek igénybe venni az intelligens konyhát a Dohány utcában. Mondhatom tragikus dolog ... Több mint százezer érettségizett ember van Buda­pesten. Hogy lehet ennyi intelligenciát ellátni ennek a tönkretett kis országnak egy városban? — No de én? hogy jövök én ahoz, hogy én in­gyenlakással lássak el valakit? — Nem az ő hanyagságán, vagy rosszakaratán múlik... — Menjen utcaseprőnek. — Jaj, kérem, uccaseprőnek... A legnehezebb dolog kérem a fővároshoz bejutni állandó alkal­mazásba. A fővárosi köztisztasági­­hivatalban még miniszteri protekció sem segít. Kérem, majdnem százezer ember szorul rá az ingyen konyhára. Ezek mind elmennének uccaseprőnek, nincs Buda­pestnek annyi uccája, mint ahányan boldogok lennének, ha seperhetnék. Mariska néni csüggedten s haragjában meg­keményedve ült a székén. — Hát kik akkor ma a biztos fizető lakók? Kit lehet bevenni a házba? — Abban a házban, amiről beszélek, a kollégám házában, nyolc fizető lakó van, illetve hét, mert a háztulajdonosnőt is beleszámítom, aki nem fizet... A hét közül egy tábornok... Háromszobás lakás­ban. Három szobánál nagyobb lakás nincs a ház­ban... Egy földbirtokos, tönkrement ember, de még egyelőre fizet... Kettő vasgyári munkás, aki­ket még nem dobtak ki. Kettő kitartott nő... Az egyiknek a barátja valami kabaréigazgató, aki nagyon hűséges a nőhöz, ahogy az csak a bohém világban szokás, a másiké nem lehet tudni ki, valószínűleg többen, de eddig fizet... A hetedik pedig közönséges uccalány, aki ellen most folyik a kilakoltatás. A lakók kívánságára soronkívül ki kell tenni, mert a háznak nincs joga erre az üzemre. — Mért vették fel? Micsoda ügyvéd ez a csőd­tömeggondnok. — Ó, kérem, nem érdeklődik a portás előélete után. Lefizette a házbért, sőt az első negyedévi díjat is és mélyen meghajlott előtte. — Hát ez rettenetes, mi lesz akkor velünk, ház­tulajdonosokkal? — Nem tarthat ez így soká. Majd megváltoznak az idők, nagyságos asszony. Mariska néni felállott. — Majd meggondolom a dolgot és holnap érte­sítem az ügyvéd urat. — Hálásan köszönöm, — mondta az ügyvéd s úgy állott fel, mint az orvos szokott, aki azonnal várja a maga szerény honoráriumát. Mariska néni kikísérte, aztán bejött. — Mi van a te Imréddel? — Nem tudom Mariska néni. Délben levelet küldött, ami megijesztett, de most már minden rendben van. Olyan nyugodt vagyok. Ez már az ő hangja, az ő levele. — Aludtál délután? — Dehogy aludtam, majd meghaltam az izga­tottságtól. — No akkor feküdj le egy kicsit. Még van idő, még csak félhat. Az előadás csak nyolckor kezdő­dik. S te már fel is vagy öltözve. Ilonka hirtelen olyan bágyadtságot érzett, hogy hálásan és örömmel fogadta az ajánlatot — Felöltöztem, mert nem tudtam mit csi­nálni... Hogy ne kelljen újra rágondolni... — Nagyon helyes, most vetkezz le és vegyél egy pongyolát és pihenj. — De Mariska néninek nagy bosszúsága van. — Hát ehez már hozzá kell szokni. Ez a mai élet... Megsúghatom neked, hogy nemcsak ezzel a lakóval vagyok így, hanem még kettővel. És az a baj, hogy a másik kettő olyan, akire nem is gon­dolnál ... Nagy lakók. Egyik ötszobás, a másik hat. Egyik az Ingatlanforgalmi Iroda, a másik egy egyetemi tanár... Ezeknek felmondtam, de nagy­ lakás, hát augusztus elsejére lehetett csak. Most nem tudom, ne fogadjam-e meg az ügyvéd tanácsát s el kell velük intézni, hogy menjenek ki május egyre. — És akkor kit vesz be? — A lakásokat átalakíttatom egyszoba-fürdő­szobás lakássá. Most ennek van a legnagyobb ke­rete. Úriemberek költöznek most örömmel ilyen lakásba... Csak persze, megint nagy befektetés és banki kölcsönt nem lehet kapni... Az unokanővé­rem ötvenezer pengő értékű ékszert tett be, hogy kétezer pengőt kapjon... No de csak feküdj le szívecském és pihenj... Ilonka átöltözött a Valika pongyolájába s a szalonban lefeküdt a heverőre s egy pillanat múlva már aludt is. Úgy érezte, nem aludt 51 percet sem, mikor arra ébredt, hogy az ebédlőben heves suttogás van. Annyira álmos volt, hogy erővel aludni akart, azok viszont úgy látszik kímélni akarták őt, a sut­togás megszűnt, valószínűleg más szobába mentek. De akkor meg felijedt. Meg mert volna esküdni rá, hogy a Vili hang­ját hallotta. Erre teljesen kiment az álom a szeméből. Felült. Vili itt van, vagy itt volt?... Vili mindent ttlud... Hirtelen s remegve felállott és benyitott a szomszéd szobába. Nem volt ott senki, de távolabb­ról hangos beszédet hallott. Odasietett az ajtóhoz s hallgatózott. Éppen ezt hallotta: — Kérem, Mariska néni, az egész szerkesztő­séget elcsapták... Ott voltam, mikor a segédszer­kesztőt kirúgták... Ilonka megtántorodott s kinyitotta az ajtót és halálsápadtan lépett be. Mariska néni­­így ült, mintha meg lett volna kövülve, Valika, mint egy kísértet, túlzott rémü­let kifejezésével egész testén. — Mi van Imrével? — siskoltotta be Honka. Vili felugrott s lángvörösen állott előtte. — Jaj Istenem, te gyermek, mert nem alszol? — kiáltotta Mariska néni. — Mi van Imrével? — sikoltotta újra Ilonka. — Imre, Imre, — dadogott Vili — azt nem tu­dom mi van vele, csak azt mondták, hogy: Imre jól csinálta, ő már délelőtt meglógott. Ilonka úgy tántorgott, mint a szélütött. — De mi van vele? — Azt nem mondták, de irigykedtek rá, hogy ő az utolsó percben önként kilépett. Ezt Ilonka nem értette. — Jaj ez az ember ilyen kegyetlen, hogy nem ír meg mindent, hagy engem ebben a kétségbeesés­ben. Ez rettenetes. Hát mi vagyok én, mik az én idegeim, hogy engem ilyen felelőtlenül enged szenvedni? — Hát fiam, nem tudta, hogy te beleavatkozol. — Mert nem tudta? Mi vagyok én, egy darab fa, vagy egy kis baba?... El lehet engem intézni egy kétsoros levéllel?... Mi dolga van? hol a fe­nébe csavarog? mit bujkál előlem?... Mért hagy engem kétségbeesni?... Annyit sem­ételez fel, hogy első dolgom telefonálni a szerkesztőjének?... Egy pillanat alatt megtudhatok mindent!... Nem vagyunk a pusztaságban, az erdőben... De neki valami van a háta mögött, amit előlem takar... Ismerem én a csavaros észjárását... Rettenetes, rettenetes. — Nem tehetünk semmit, — mondta Mariska néni komolyan — nincs más hátra, várni... Ez az asszonyok sorsa. — Igen, ez a mi sorsunk, kéztől várni, amit a férfiaknak méltóztatik csinálna, el kell fogadni köszönettel... Hát én nem fogadom el és nem fo­gadom el... Most mit csinálna a bátyád, ha haza­jön és engem nem talál a lakásban csak egy cédu­lát, hogy »nincs semmi bajom, légy nyugodtan«... Eljárás ez? — Te azt nem teheted, — mondta Vili, akit sértett, hogy idegenek előtt, mert neki idegenek voltak a Mariska néniek, ilyen keményen tá­madta meg a bátyját... — Mért nem tehetem?... Én nem vagyok ember?... — Nem. — Hát mi vagyok, állat vagyok, akit szalagon lehet vezetni? Valami macska vagyok, akit be lehet zárni a lakásba és kézből adni neki a tejet? vagy nulla vagyok, aki sem nem oszt, sem nem szoroz? — Asszony vagy. — Mit jelent az, hogy asszony vagyott Nincse­nek jogaim?... Ha neki baja van, nem az a köte­lessége, hogy legelőször hozzám rohanjon? és min­dent elmondjon és beleavasson, mit akar tenni?... Most mit csinálok, ha most megint bolondjába valamit elhirtelenkedett! Szabad egy férfinak koc­kára tenni a családja jövőjét?... Nem vagyok én hites felesége? Mit jelent ez, ha nem azt, hogy mit­tel tartozik ne­kem?... — Nem lesz semmi baj, — mondta Mariska néni. — Honnan tudja Mariska néni?... Inkább azt hiszem nagyon is nagy bajok vannak... Kidobták a szerkesztőségből a kaszívnő miatt és most... Elhallgatott s összeszorított keskeny ajkaival elfordult. Sajnálta­ hogy kibökte a kaszírnő nevét s most hirtelen nem tudta, mit is mondjon, mert hiszen nem akarta meggyanúsítani az urát vele. (Folytatása következik.) Vasárnap PESTI NAPLÓ 1933 május 21 45

Next