Pesti Napló, 1933. szeptember (84. évfolyam, 198–222. szám)
1933-09-24 / 217. szám
Vasárnap PESTI NAPLÓ "1988 szeptember 23 Új életberendezkedés Irtás Serényi Gusztáv Az államok "új életberendezkedései, amiket körülöttünk látunk, nagy lökést adtak a magyar gazdasági gondolkodásnak is. Különösen Olaszország új életrendszere volt ránk inspiráló hatással, s az, ami ott történik, ma is sok gondolatot és tervet kellene, hogy előhívjon. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy mindaz a reformmunka, aminek eredményét Olaszországban látjuk, csak a fasizmus óta indult el. A valóság az, hogy már jóval a háború előtt igyekezett Olaszország megoldani azt a problémát, hogyan tudná a gazdasági kereteken túlcsorduló népességét, annak faji és termelési értékét otthon tartani, illetve az ország közgazdasági vérkeringésébe még a kivándorlókat is belekapcsolni. Lendl Adolf egyik visszaemlékezésében olvasom, hogy már a háború előtt életbe léptette Olaszország a »fecskerendszert«, azt a vándor munkástípust, amely évente kiment Dél-Amerikába, de úgy, hogy állandóan maga fölött érezte a kormány gondviselő jótékony kezét. Odakint csak azt az időt töltötte el, amikor idehaza a munka szünetel. (Dél-Amerikában tudniillik késő ősszel és a tél folyamán folyik le a mezőgazdasági munka.) Az olasz »fecskék« odakint beálltak a mezőgazdasági munkába, elvégezték az argentínai aratást s fizetésüket és aratórészüket búzás hajórajokkal hozták vissza az anyaországba, ahol tavasszal újból visszaálltak az itthoni mezőgazdasági munkába. A világon másutt is nagy koncepcióval igyekeztek így megoldani a feleslegessé váló embertömegek ügyét — csak nálunk nem! A mi kivándorlóink végleg elszakadtak s mi a háború előtt másfélmillió polgárt vesztettünk ezen a réven. Aki látta a háború előtt Nápolyban a búzahajórajokat s látta, hogyan veszítjük el mezőgazdaságunk fogyasztóit, az előre megjósolhatta a magyar gabonatermelés mai katasztrófáját. Mert a nápolyi kép Hamburgban, Antwerpenben, Dániában megismétlődött. A magyar ősi termelés munkáját a viszonyok fejlődése egészen új helyzet elé állította. Ennek a helyzetnek a megoldására törekszik most számos agrárpolitikus. Az új viszonyok adva vannak, velük szemben nem szabad és nem lehet tétlenül maradnunk, de sajnos, még olyan keveset tettünk ezen a téren, hogy még azok a belföldi és külföldi körülmények sincsenek eléggé földerítve, amik a magyar egzisztenciákat, a termelés és értékesítés munkáját az új helyzetben felborítással fenyegetik. Miután mi nem tudunk belehelyezkedni világviszonylatokba, belülről kell a mi kérdéseinket megoldani, így például azt a problémát is, hogyan helyezik el azt az emberfölösleget, amely a mai gazdasági keretekben megélni nem tud? Ennek a problémának a gondolatvilágába tartozik a telepítések ügyének megoldása. Kaán Károly, az alföldi kérdések kiváló ismerője, most adta ki új tanulmányát, amely rámutat a magyarországi település népelhelyező feladataira. A mi kis országok, a maga 92 ezer négyszögkilométerén, még ma sem egyenletesen kidolgozott terület a megélhetés szempontjából, hanem a legnagyobb szélsőségeket mutatja. Egyes vármegyéink, főleg a nyugatiak, zsúfolva vannak arányosan elhintett falvakkal; más országrészen ellenben, például a Tiszántúlon, még mindig nem hajtották végre nomadizálást felváltó községesítés folyamatát. Kaán Károly megemlíti, hogy Bihar, Hajdú, Jász-Nagykun-Szolnok, Békés, Csanád, Csongrád megyékben, öszszesen 21.583 négyszögkilométeren csak 20 községet találunk, amivel szemben a hetedrésznyi területű Vas megyében 292 községben él a lakosság! A magyar élet szervezetlenségének a termelés és értékesítés megoldatlan voltának, a hibás település is egyik oka. Az egészséges falusi tömörülést az is akadályozza, hogy az alföldi városok hatalmas határain belül nehéz földhöz jutni, csupán a kisbérletek szétszórt kereteiben lehet elhelyezkedni. E hibás rendszer, amelyben nincs meg a termelő biztossága, mert ha bérletét elhagyja, minden jobbítása talajjavítása, faültetése, sőt épületei is kárpótlás nélkül szállnak vissza a tulajdonosra! A jobbágyrendszernek egy késői maradványa az, amit az Alföldön látunk. Szeged, Vásárhely, Szentes, Debrecen és a többi városok földjei egyenesen megakadályozzák a nemzeti élet belterjes fejlődését, s kezdetleges állapotban tartják a művelődést, a közjólétet, az egészségügyet, a munkaalkalmak helyes eloszlását. Ugyanakkor, amidőn a rádiót hallgató és újságot olvasó tömegek elégedetlenségét a viszonyok hibás volta egyre jobban éleszti. Kaán Károly helyesen mutat rá, hogy nem tartja fenn egyik-másik közület azt a rideg álláspontot, hogy tengernyi földjéből egy talpalatnyit sem bocsát áruba. Az agrárkultúrának ez a visszafejlesztését jelenti. Amíg a Tiszántúl olyan kezdetleges állapotban, kihasználatlanul él, mint például a Hortobágy, fokozódik a feszültség az elhelyezkedni nem tudó emberek tömegeiben. A kubikosok 70.000 lélekszámot jelentenek, amely csak alkalmi munkából tud megélni, pedig körülötte ott vannak a megkötött földek, amelyen a kivándorolni és idehaza most megélni nem tudó tömegeket letelepíteni lehetne. Fömerüil itt egy praktikus javaslat, hogy az Országos Kivándorlási Alap holt tőkéjét, ennek budapesti bérházait, nem lehetne-e felhasználni éppen annak az ügynek szolgálatában, amire ez az Alap létesült. Ebből a tőkéből is falusi települések jöhetnének létre. Kaán Károly szóváteszi azt is, hogy a lecsapolásoknál ne szedjen ártéri járulékot a kormány, hanem kártalanítsa magát a felszabadult és megjavított földdel, amelyen sokezer családot tudna telepíteni, az ártéri birtokosok pedig nem volnának túlterhelve, így rajzanak ma a gondolatok, javaslatok és eszmék a telepítés kérdésével kapcsolatban. Ugyanezt a kérdést taglalja általános közgazdasági megvilágításban Neuhaus Ferenc tanulmánya, amelyet a Rotary Club legutóbbi előadássorozatán tartott. Megállapítja Neuhaus, hogy a népesség szaporodása csak akkor kívánatos, ha a foglalkoztatás kérdését meg lehet oldani. Nem exportálhatunk százezerszámra embereket a tengerentúlra, hanem belső megoldással kell megszabadulnunk a túlnépesedés nyomásától. Telepíteni kell, mert a nagyipar racionalizálási folyamata egyre több munkaerőt szorít ki, amely csak a mezőgazdaságban lesz elhelyezhető. A városi lakosság felduzzasztása nem folytatható s így az ipari munkanélküliséget csak a vidékre kiárasztva lehet megszüntetni. Összefüggő rendszerbe foglalt termelés és értékesítés, utak és víziutak, valamint öntözés által biztosított keretben lehet megbirkózni azzal a társadalmi nyomással, ami most ifjúságunk jövőjét bizonytalanná, a munkaképes réteg jelenét pedig bizonytalanná teszi. Magyarország sem térhet ki a nagy koncepciók által diktált gazdasági reformok megvalósítása elől, s minthogy mi e problémáink megoldásánál a belföldre szorulunk, a telepítés eszközeinek felhasználását a legsürgősebben biztosítani kell. Mi legyen a burgonyával? A burgonyakérdésben mindjárt a dolog érdemére térek és a következő kérdésekre keresek választ: Hogyan volna növelhető a mai alacsony termelői ár, anélkül, hogy a fogyasztás által fizetendő ár megdrágulná? A gazdák, a főváros és közvetve a kormány legutóbbi vitája tudvalevően e problémák körül forgott. A termelő ma alig kap valamit, a fogyasztó mégis drágán vásárol. Mi ennek az oka? A főváros igyekszik ezt megmagyarázni, de nem szól egy technikai okról, a piac új rendezéséről, ami drágító hatású. A nagyvásártelep felállítása előtt a főváros piacain jól bevált rendszer volt. E rendszer megváltoztatása is erős árcsökkentést gyakorolt a termelői ár irányában, de anélkül, hogy a fogyasztói ár is csökkent volna. Ennek az a magyarázata, hogy a kereskedők a múltban szabadon bérelhettek raktárakat a város területén és a kerületi piacok kereskedői, a fogyasztók itt mérsékelt áron szegezhették be szükségleteiket, ami a téli beszerzéseknél volt nagyfontosságú. A pestkörnyéki termelők is nagybani áron adhatták el áruikat a kerületi piacokon is — közvetlenül a fogyasztóknak. Mindezen tényezők a fogyasztói árak kilengéseit mérsékelték és az egész város területén a fogyasztókhoz közel férkőzve kínálataikkal a fogyasztást növelték. Ma a fogyasztót ellátó kereskedelem csakis az egyetlen nagybani bevásárlóhelyen, a Nagyvásártelepen vásárolhat, — ámde túl magas költségekkel. Viszont eladási áraikat a fenti tényezők többé nem mérséklik, pedig a fogyasztóközönséget ma már egészben ők látják el, mert az nem hajlandó a messzi vásártelepre kirándulni. Pontos és szakszerű számításaink szerint, figyelembe véve minden költséget, felszámítva 20% kereskedői hasznot, — a fogyasztói áraknál általában mégis oly megokolatlan ártöbbletet látunk, mely a termelőnek juttatott vételár 30-40%-ának felel meg. Tessék megengedni azonnal, hogy a piaci nagy- és kiskereskedők — mint ezelőtt évtizedeken át tették megtömhessék raktáraikat burgonyával. Ez az intézkedés is elősegítené a termelőhelyeken az áru nagyobb keresletét és így a termelői árak emelkedését. Budapestről, a termelőhelyeken, ma legfeljebb a Nagyvásárlótelep 30—40 kereskedője keresi az árut, azt is legtöbbször csak bizományba, legfeljebb az érkezési napi áron való kifizetésre. A többi kereskedőnek ma már nem szabad közvetlen a termelőktől árut felszállítani, illetve az új vásártelepen nem bérlő városi kereskedő Budapest összes más pályaudvaraira csak drágább finn vardíjszabással szállíthat, mint központosított társai. Szerény véleményem szerint tehát a burgonyaproblémát megszüntethetnők a következő intézkedésekkel: 1. Budapesten a nagyvásártelepi és kerületi piacok kereskedői bent a városban is tarthassanak burgonyaraktárakat. 2. A külpiaci kereskedők, legalább is a téli ellátás, október—november hónapjaiban nagyban is árusíthassanak burgonyát. 3. A vásártelepi és külpiaci árusok Nagy-Budapest bármely álllomására egyaránt hozhassanak fel burgonyát. 4. A bizományi burgonyakereskedelem hatósági szervezet keretében, annak felügyelete alatt működjön, elsősorban a napi árak kialakítása szempontjából. 5. A vidéki burgonyafogyasztás hivatalosan, a gazdaérdekeltségek, szövetkezeti szervek és sajtó útján erősen propagálandók. 6. A budapestkörnyéki kistermeelők legalább is október—november hóban, a kerületi piacokon nagyban is árusíthassanak burgonyát. 7. Az útvámok és más hatósági illetékek legalább is október—november hóban mérsékeltessenek. 8. Minden kedvezmény, mely jelenleg csak a Nagyvásártelep állomásra érvényes, Nagy-Budapest összes állomásaira kiterjesztessék. 9. A közlekedési vállalatok folyó évi október—november hóban a burgonyára kísérletkép állapítsanak meg egy úgynevezett »burgonya zónatarifá«-t. Dr. Czelláth Géza. Gazdaadósságok konvertálása Levél a szerkesztőhöz "A gazdaadósságok védelmi ideje a közeljövőben ismét lejár. Minél jobban közeledünk azonban ehez a terminushoz, annál inkább nyilvánvaló, hogy a védelmi intézkedések bármily kismérvű megszorítása a gazdák nagy részének teljes vagyoni összeomlását vonná maga után. De világossá vált az a tény is, hogy a termelés folytonosságának fenntartása érdekében a helyzet tökéletes és teljes tisztázására van szükség. Az igazság kedvéért konstatálnunk kell, hogy a gazdaadósságok rendezésének kérdésében, amely ma úgyszólván az egész magyar közgazdaság központi problémája, az utóbbi időkben a hitelezői érdekeltség részéről is több megértés mutatkozik. Magunk, gazdák is, belátjuk azonban, hogy az agrártermelés teljesítőképességének és teherbíróképességének alakulását jelző indexszám túlságosan gyorsütemű és előre nem látható változásai ma még lehetetlenné teszik egy oly alapos és minden részletet felölelő terv kidolgozását, amely úgy az adós, mint a hitelezői kategória jogos érdekeit teljesen kielégítené. A nehézségeket még fokozzák a nemzetközi áru- és pénzpiac eseményei, a londoni gabonakonferencia labilis alapon nyugvó határozatai, de elsősorban Roosevelt elnöknek hatalmas kísérlete, amelynek végső következményei még jó ideig beláthatatlanok maradnak. Ebben a bizonytalanságban két szempont szolgálhat irányadóul. Az egyik az, hogy a mezőgazdaság teljesítőképességét sokszorosan meghaladó mértékben el van adósodva; a másik pedig az, hogy a mai válságos helyzetben minden módon, még a legnagyobb áldozat árán is el kell kerülni minden olyan bonyodalmat, amely a termelés egyensúlyát vagy folytonosságát csak a legkisebb mértékben is megzavarná.Amely pillanatban az illetékes tényezők ezt a két szempontot figyelembe veszik és szembenéznek a tényleges adott helyzettel, a megoldás szinte önmagától kínálkozik. Nincs szükség sem komplikált közvetett rendezési módokra, sem pedig a jóhiszeműen ajánlott, de gyakorlatilag teljesen keresztül vihetetlen egyéni elbírálásra, mert hiszen a tekintetbe jöhető megoldási módok kellő szelektálás után két csoportra oszthatók, amelyek közül az elsőt devalorizációs, a másodikat pedig konverziós módszernek nevezhetjük, bár itt a kifejezések nem fedik teljesen a mögöttük lévő fogalmakat. Az első, a devalorizációs módszer, a kölcsönök számszerű összegét kívánja leszállítani. A másik, a konverziós szisztéma, az értékösszeg változatlan fentartása mellett a fizetési határidő megfelelő kitolásával óhajtja a kérdést megoldani. Első tekintetre is világos, hogy jelenleg a devalorizációs út teljesen járhatatlan. Az okokat, különösen a hitelezői érdekeltség szempontjait, nem óhajtom itt részletesen kifejteni. Hiszen erről a kérdésről a napi és szaksajtó már éppen eleget írt. A devalorizáció apostolai tervük minden tetszetőssége mellett is figyelmen kívül hagyják azt az egyszerű tényt, hogy a magyar gazdaközönség a jelenlegi árszint melllett, vagyonállagának és a gazdálkodás lehetőségének jelentős sérelme nélkül még jelentősen redukált értékben sem tudná adósságát aránylag rövid határidőn belül megfizetni. Nem marad tehát más hátra, mint a konverzió, a kölcsönösszegek névértékben való fentartása, megfelelő törlesztési idővel. Hogy azonban a gazda eleget tehessen kötelezettségének , kipótolhassa évek óta elmulasztott invesztícióit, ehez csak a konverzió segíthet hozzá. Egyelőre, míg a gazda törleszteni nem tud, a hitelezőknek az első tíz évben meg kellene elégedniök egy legfeljebb 3 százalékot meg nem haladó kamatszolgáltatással, természetesen a teljes kölcsönösszeg, valamint az eddig felgyűlt kamat és költség tőkésítése mellett. Ha azután a gazdaságok teljesítőképessége és termelőkészsége helyreállt, lehet a tőketörlesztést is megkezdeni. Éspedig minimálisan 90 félévre. Hozzávetőleges számítás szerint az annuitás, 3% kamatozás mellett, 5.4 és 5.8% között mozogna. Ily módon a hitelező is biztosan hozzájutna tőkéjéhez Rácz Béla