Pesti Napló, 1933. szeptember (84. évfolyam, 198–222. szám)

1933-09-24 / 217. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ "1988 szeptemb­er 23 Új életberendezkedés Irtás Serényi Gusztáv Az államok "új életberendezkedései, amiket kö­rülöttünk látunk, nagy lökést adtak a magyar gaz­dasági gondolkodásnak is. Különösen Olaszország új életrendszere volt ránk inspiráló hatással, s az, ami ott történik, ma is sok gondola­tot és tervet kellene, hogy előhívjon. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy mindaz a reformmunka, aminek ered­ményét Olaszországban látjuk, csak a fasizmus óta indult el. A valóság az, hogy már jóval a há­ború előtt igyekezett Olaszország megoldani azt a problémát, hogyan tudná a gazdasági kereteken túlcsorduló népességét, annak faji és termelési ér­tékét otthon tartani, illetve az ország közgazda­sági vérkeringésébe még a kivándorlókat is bele­kapcsolni. Lendl Adolf egyik visszaemlékezésében olva­som, hogy már a háború előtt életbe léptette Olasz­ország a »fecskerendszert«, azt a vándor munkás­típust, amely évente kiment Dél-Amerikába, de úgy, hogy állandóan maga fölött érezte a kormány gondviselő jótékony kezét. Odakint csak azt az időt töltötte el, amikor idehaza a munka szünetel. (Dél-Amerikában tudniillik késő ősszel és a tél folyamán folyik le a mezőgazdasági munka.) Az olasz »fecskék« odakint beálltak a mezőgazdasági munkába, elvégezték az argentínai aratást s fize­tésüket és aratórészüket búzás hajórajokkal hoz­ták vissza az anyaországba, ahol tavasszal újból visszaálltak az itthoni mezőgazdasági munkába. A világon másutt is nagy koncepcióval igyekez­tek így megoldani a feleslegessé váló embertöme­gek ügyét — csak nálunk nem! A mi kivándor­lóink végleg elszakadtak s mi a háború előtt más­félmillió polgárt vesztettünk ezen a réven. Aki látta a háború előtt Nápolyban a búzahajórajokat s látta,­ hogyan veszítjük el mezőgazdaságunk fo­gyasztóit, az előre megjósolhatta a magyar gabona­termelés mai katasztrófáját. Mert a nápolyi kép Hamburgban, Antwerpenben, Dániában megismét­lődött. A magyar ősi termelés munkáját a viszonyok fejlődése egészen új helyzet elé állította. Ennek a helyzetnek a megoldására törekszik most számos agrárpolitikus. Az új viszonyok adva vannak, ve­lük szemben nem szabad és nem lehet tétlenül ma­radnunk, de sajnos, még olyan keveset tettünk ezen a téren, hogy még azok a belföldi és külföldi körülmények sincsenek eléggé földerítve, amik a magyar egzisztenciákat, a termelés és értékesítés munkáját az új helyzetben fel­borítással fenyege­tik. Miután mi nem tudunk belehelyezkedni világ­viszonylatokba, belülről kell a mi kérdéseinket megoldani, így például azt a problémát is, hogyan helyezik el az­t az emberfölösleget, amely a mai gazdasági keretekben megélni nem tud? Ennek a problémának a gondolatvilágába tartozik a telepí­tések ügyének megoldása. Kaán Károly, az alföldi kérdések kiváló ismerője, most adta ki új tanulmányát, amely rámutat a magyar­országi település népelhelyező feladataira. A mi kis országok, a maga 92 ezer négyszögkilométerén, még ma sem egyenletese­n kidolgozott terület a megélhetés szem­pontjából, hanem a legnagyobb szélsőségeket mutatja. Egyes vármegyéink, főleg a nyugatiak, zsúfolva vannak arányosan elhintett falvakkal; más országrészen ellen­ben, például a Tiszántúlon, még mindig nem hajtották végre nomadizálást felváltó községesítés folyamatát. Kaán Károly megemlíti, hogy Bihar, Hajdú, Jász-Nagy­kun-Szolnok, Békés, Csanád, Csongrád megyékben, ösz­szesen 21.583 négyszögkilométeren csak 20 községet ta­lálunk, amivel szemben a hetedrésznyi területű Vas megyében 292 községben él a lakosság! A magyar élet szervezetlenségének a termelés és ér­tékesítés megoldatlan voltának, a hibás település is egyik oka. Az egészséges falusi tömörülést az is akadá­lyozza, hogy az alföldi városok hatalmas határain belül nehéz földhöz jutni, csupán a kisbérletek szétszórt kere­teiben lehet elhelyezkedni. E hibás rendszer, amelyben nincs meg a termelő biztossága, mert ha bérletét el­hagyja, minden jobbítása talajjavítása, faültetése, sőt épületei is kárpótlás nélkül szállnak vissza a tulajdo­nosra! A jobbágyrendszernek egy késői maradványa az, amit az Alföldön látunk. Szeged, Vásárhely, Szentes, Debrecen és a többi városok földjei egyenesen megaka­dályozzák a nemzeti élet belterjes fejlődését, s kezdet­leges állapotban tartják a művelődést, a közjólétet, az egészségügyet, a munkaalkalmak helyes eloszlását. Ugyanakkor, amidőn a rádiót hallgató és újságot olvasó tömegek elégedetlenségét a viszonyok hibás volta egyre jobban éleszti. Kaán Károly helyesen mutat rá, hogy nem tartja fenn egyik-másik közület azt a rideg álláspontot, hogy tengernyi földjéből egy talpalatnyit sem bocsát áruba. Az agrárkultúrának ez a visszafejlesztését jelenti. Amíg a Tiszántúl olya­n kezdetleges állapotban, kihasználat­lanul él, mint például a Hortobágy, fokozódik a feszült­ség az elhelyezkedni nem tudó emberek tömegeiben. A kubikosok 70.000 lélekszámot jelentenek, amely csak al­kalmi munkából tud megélni, pedig körülötte ott van­nak a megkötött földek, amelyen a kivándorolni és ide­haza most megélni nem tudó tömegeket letelepíteni le­hetne. Fömerüil itt egy praktikus javaslat, hogy az Orszá­gos Kivándorlási Alap holt tőkéjét, ennek budapesti bérházait, nem lehetne-e felhasználni éppen annak az ügynek szolgálatában, amire ez az Alap létesült. Ebből a tőkéből is falusi települések jöhetnének létre. Kaán Károly­ szóváteszi azt is, hogy a lecsapolásoknál ne szedjen ártéri járulékot a korm­á­ny, hanem kártala­nítsa magát a felszabadult és megjavított földdel, ame­lyen sokezer családot tudna telepíteni, az ártéri birto­kosok pedig nem volnának túlterhelve, így rajzanak ma a gondolatok, javaslatok és esz­mék a telepítés kérdésével kapcsolatban. Ugyanezt a kérdést taglalja általános közgazdasági megvilágításban Neuhaus Ferenc tanulmánya, amelyet a Rotary Club legutóbbi előadássorozatán tartott. Megállapítja Neu­haus, hogy a népesség szaporodása csak akkor kívána­tos, ha a foglalkoztatás kérdését meg lehet oldani. Nem exportálhatunk százezerszámra embereket a tengeren­túlra, hanem belső megoldással kell megszabadulnunk a túlnépesedés nyomásától. Telepíteni kell, mert a nagyipar racionalizálási folyamata egyre több munkaerőt szorít ki, ame­ly csak a mezőgazdaságban lesz elhelyezhető. A vá­rosi lakosság felduzzasztása nem folytatható s így az ipari munkanélküliséget csak a vidékre ki­árasztva lehet megszüntetni. Összefüggő rend­szerbe foglalt termelés és értékesítés, utak és vízi­utak, valamint öntözés által biztosított keretben lehet megbirkózni azzal a társadalmi nyomással, ami most ifjúságunk jövőjét bizonytalanná, a munkaképes réteg jelenét pedig bizonytalanná teszi. Magyarország sem térhet ki a nagy koncep­ciók által diktált gazdasági reformok megvalósí­tása elől, s minthogy mi e problémáink megoldá­sánál a belföldre szorulunk, a telepítés eszközeinek felhasználását a legsürgősebben biztosítani kell. Mi legyen a burgonyával? A burgonyakérdésben mindjárt a dolog érdemére térek és a következő kérdésekre keresek választ: Hogyan volna növelhető a mai alacsony termelői ár, anélkül, hogy a fogyasztás által fizetendő ár megdrágulná? A gazdák, a főváros és közvetve a kormány legutóbbi vi­tája tudvalevően e problémák körül forgott. A termelő ma alig kap valamit,­­ a fogyasztó mégis drágán vá­sárol. Mi ennek az oka? A főváros igyekszik ezt meg­magyarázni, de nem szól egy technikai okról, a piac új rendezéséről, ami drágító hatású. A n­agy­vásár­telep felállítása előtt a főváros piacain jól bevált rendszer volt. E rendszer megváltoztatása is erős árcsökkentést gyakorolt a termelői ár irányá­ban,­­ de anélkül, hogy a fogyasztói ár is csökkent volna. Ennek az a magyarázata, hogy a kereskedők a múltban szabadon bérelhettek raktárakat a város terü­letén és a kerületi piacok kereskedői, a fogyasztók itt mérsékelt áron szegezhették be szükségleteiket, ami a téli beszerzéseknél volt nagyfontosságú. A pestkörnyéki termelők is nagybani áron adhatták el áruikat a kerü­leti piacokon is — közvetlenül a fogyasztóknak. Mind­ezen tényezők a fogyasztói árak kilengéseit mérsékelték és az egész város területén a fogyasztókhoz közel fér­kőzve kínálataikkal a fogyasztást növelték. Ma a fogyasztót ellátó kereskedelem csakis az egyet­len nagybani bevásárlóhelyen, a Nagyvásártelepen vá­sárolhat, — ámde túl magas költségekkel. Viszont eladási áraikat a fenti tényezők többé nem mérséklik, pedig a fogyasztóközönséget ma már egészben ők látják el, mert az nem hajlandó a messzi vásártelepre kirándulni. Pon­tos és szakszerű számításaink szerint, figyelembe véve minden költséget, felszámítva 20% kereskedői hasznot, — a fogyasztói áraknál általában mégis oly megokolatlan ártöbbletet látunk, mely a termelőnek juttatott vételár 30-40%-ának felel meg. Tessék megengedni azonnal, hogy a piaci nagy- és kiskereskedők — mint ezelőtt évtizedeken át tették megtömhessék raktáraikat burgonyával. Ez az intézke­dés is elősegítené a termelőhelyeken az áru nagyobb ke­­resletét és így a termelői árak emelkedését. Budapestről, a termelő­helyeken, ma legfeljebb a Nagyvásárlótelep 30—40 kereskedője keresi az árut, azt is legtöbbször csak bizományba, legfeljebb az érkezési napi áron való kifizetésre. A többi kereskedőnek ma már nem­ szabad közvetlen a termelőktől árut felszállítani, illetve az új vásártelepen nem bérlő városi kereskedő Budapest összes más pályaudvaraira csak drágább finn vardíjszabással szállíthat, mint központosított társai. Szerény véleményem szerint tehát a burgonyapro­­blémát megszüntethetnők a következő intézkedésekkel: 1. Budapesten a nagyvásártelepi és kerületi piacok ke­reskedői bent a városban is tarthassanak burgonyarak­­tárakat. 2. A külpiaci kereskedők, legalább is a téli el­látás, október—november hónapjaiban nagyban is áru­­síthassanak burgonyát. 3. A vásártelepi és külpiaci áru­­sok Nagy-Budapest bármely álllomására egyaránt hoz­hassanak fel burgonyát. 4. A bizományi burgonyakeres­kedelem hatósági szervezet keretében, annak felügyelete alatt működjön, elsősorban a napi árak kialakítása szempontjából. 5. A vidéki burgonyafogyasztás hivata­losan, a gazdaérdekeltségek, szövetkezeti szervek és sajtó útján erősen propagálandók. 6. A budapestkörnyéki kistermeelők legalább is október—november hóban, a kerületi piacokon nagyban is árusíthassanak burgonyát. 7. Az útvámok és más hatósági illetékek legalább is október—november hóban mérsékeltessenek. 8. Minden kedvezmény, mely jelenleg csak a Nagyvásártelep állo­m­ásra érvényes, Nagy-Budapest összes állomásaira ki­terjesztessék. 9. A közlekedési vállalatok folyó évi októ­ber—november hóban a burgonyára kísérletkép állapít­sanak meg egy úgynevezett »burgonya zónatarifá«-t. Dr. Czelláth Géza. Gazdaadósságok konvertálása Levél a szerkesztőhöz "A gazdaadósságok védelmi ideje a közel­jövő­ben ismét lejár. Minél jobban közeledünk azonban ehez a terminushoz, annál inkább nyilvánvaló, hogy a védelmi intézkedések bármily kismérvű megszorítása a gazdák nagy részének teljes va­gyoni összeomlását vonná maga után. De vilá­gossá vált az a tény is, hogy a termelés folytonos­ságának fenntartása érdekében a helyzet tökéle­tes és teljes tisztázására van szükség. Az igazság kedvéért konstatálnunk kell, hogy a gazdaadósságok rendezésének kérdésében, amely ma úgyszólván az egész magyar közgazdaság központi problémája, az utóbbi időkben a hitelezői érdekeltség részéről is több megértés mutatkozik. Magunk, gazdák is, belátjuk azonban, hogy az agrártermelés teljesítőképességének és teherbíróképes­ségének alakulását jelző indexszám túlságosan gyors­ütemű és előre nem látható változásai ma még lehetet­lenné teszik egy oly alapos és minden részletet felölelő terv kidolgozását, amely úgy az adós, mint a hitelezői kategória jogos érdekeit teljesen kielégítené. A nehéz­ségeket még fokozzák a nemzetközi áru- és pénzpiac eseményei, a londoni gabonakonferencia labilis alapon nyugvó határozatai, de elsősorban Roosevelt elnöknek hatalmas kísérlete, amelynek végső következményei még jó ideig beláthatatlanok maradnak. Ebben a bizonytalanságban két szempont szolgálhat irányadóul. Az egyik az, hogy a mezőgazdaság telje­sítőképességét sokszorosan meghaladó mértékben el van adósodva; a másik pedig az, hogy a mai válságos hely­zetben minden módon, még a legnagyobb áldozat árán is el kell kerülni minden olyan bonyodalmat, amely a termelés egyensúlyát vagy folytonosságát csak a leg­­kisebb mértékben is megzavarná.Amely pillanatban az illetékes tényezők ezt a két szempontot figyelembe veszik és szembenéznek a tény­leges adott helyzettel, a megoldás szinte önmagától kí­nálkozik. Nincs szükség sem komplikált közvetett ren­dezési módokra, sem pedig a jóhiszeműen ajánlott, de gyakorlatilag teljesen kereszt­ül vihetetlen egyéni elbírá­lásra, mert hiszen a tekintetbe jöhető megoldási módok kellő szelektálás után két csoportra oszthatók, amelyek közül az elsőt devalorizációs, a másodikat pedig kon­verziós módszernek nevezhetjük, bár itt a kifejezések nem fedik teljese­n a mögöttük lévő fogalmakat. Az első, a devalorizációs módszer, a kölcsönök szám­szerű összegét kívánja leszállítani. A másik, a konver­ziós szisztéma, az értékösszeg változatlan fentartása mellett a fizetési határidő megfelelő kitolásával óhajtja a kérdést megoldani. Első tekintetre is világos, hogy jelenleg a devalorizációs út teljesen járhatatlan. Az oko­kat, külö­nösen a hitelezői érdekeltség szempontjait, nem óhajtom itt részletesen kifejteni. Hiszen erről a kérdés­ről a napi és szaksajtó már éppen eleget írt. A devalo­rizáció apostolai tervük minden tetszetőssége mellett is figyelmen kívül hagyják azt az e­gyszerű tényt, hogy a magyar gazdaközönség a jelenlegi árszint melllett, va­gyonállagának és a gazdálkodás lehetőségének jelentős sérelme nélkül még jelentősen redukált értékben sem tudná adósságát aránylag rövid határidőn belül meg­fizetni. Nem marad tehát más hátra, mint a konverzió, a kölcsönösszegek névértékben való fentartása, megfelelő törlesztési idővel. Hogy azonban a gazda eleget tehessen köte­lezettségének , kipótolhassa évek óta elmulasz­tott invesztícióit, ehez csak a konverzió segíthet hozzá. Egyelőre, míg a gazda törleszteni nem tud, a hitelezőknek az első tíz évben meg kellene elé­gedniök egy legfeljebb 3 százalékot meg nem ha­ladó kamatszolgáltatással, természetesen a teljes kölcsönösszeg, valamint az eddig felgyűlt kamat és költség tőkésítése mellett. Ha azután a gazda­ságok teljesítőképessége és termelőkészsége hely­reállt, lehet a tőketörlesztést is megkezdeni. És­pedig minimálisan 90 félévre. Hozzávetőleges szá­mítás szerint az annuitás, 3% kamatozás mellett, 5.4 és 5.8% között mozogna. Ily módon a hitelező is biztosan hozzájutna tőkéjéhez Rácz Béla

Next