Pesti Napló, 1934. szeptember (85. évfolyam, 197–221. szám)

1934-09-23 / 215. szám

465 Vasárnap LOHENGRIN DICSŐSÉGE ÉS BUKÁSA Burián Károly halálának tizedik évfordulóján Írta: GERGELY ISTVÁN Ama pénteki reggelen, amikor tíz esztendő előtt (1924 szeptember 25.) Burián Károly halálá­nak híre Budapesten elterjedt, őszinte és igazi gyász ragadta meg a közönség szívét. Siratott egy nagy énekest, aki két megrázó művészi élménnyel emelkedett a magasságokba: színpadon, mint dia­dalmas hős, emberi mivoltában pedig, mint tra­gikus áldozat. Énekes volt, de nem szokványos ér­telemben,­­ sokkalta több a kitűnő énekesnél, az érdekes színésznél. A reprodukáló művészet kere­tében tudniillik az alkotó lángelmének ormára ért, mint ember pedig tragikus hős, mert magán­élete mestermunkája ama titokzatos művésznek, akit sejtelmes érzésünk végzetnek nevez. Az első diadal Vagy harmincöt esztendő előtt tenoristakrí­zis tört ki Operaházunkban. Számos hiábavaló kísérlet után egy szép napon új nevet hozott a színlap: Burián Károlyét. Jobbkarján feleségével, balkezében hároméves fiacskájának ujjacskáit tartván, így jelent meg övéivel Operaházunk új hőstenoristája, családi csoportképe a filiszteri bol­dogságnak. Az akkori Burián, huszonnyolc éves fiatalember, dúsgazdag sötét hajzattal, bátor barna szempárral, aranyos, bár nem magas ter­mettel, csínnal öltözködve, bár minden elegancia nélkül, valami mucsai mellékízzel. Az első pilla­nattól kezdve állandóan velünk volt, a világhírű Muskátli-asztal bohémtársaságával, az éjjeli élet vidám nomádjaival, akik részben a Drechsler­vendéglő törzsasztalánál, részben a Japán­ kávé­ház feketekávéja mellett vendégül láttunk minden külföldi művészt, akit útja Budapestre vezetett. Hozzánk szerződött külföldi énekesek számára volt egy vizsgaszavunk, amely csalhatatlanul jelezte, van-e hajlamossága a magyar nyelv meg­tanulására, vagy sem. Ez a szó, egyszerű, de nyelvpedagógiai szempontból fontos szó ez volt: vöröshagymás rostélyos. Anthes például nem ta­nulta meg sohasem. Burián első hallásra zamatos magyarsággal ejtette ki. Sőt nyelvtanunk egyes titkaira, amiket gyakorlati mestere, egy igen szimplex ember nem tudott megmagyarázni, saját­magától jött rá, így egy este szótlan elmélyültség­ben ült mellettünk a Japán-asztalnál, ő, az állandó szónok, míg egyszerre csak heuréka."-módjára kitört belőle: — Megvan, már értem. »Néz* és »nézi*. Mind­egyik jelenidő egyes szám harmadik személy, de az egyik accusativust vonz. — A cseh fiú föl­fedezte a magyar tárgyas igeragozást. Német be­szédét végtelenül kedvessé tette a csehes dialek­tus, amelynek humorossága megejtő ellentétben állott patetikus temperamentumával. De magyar szövegkiejtése a legtökéletesebb, a legszebb volt az Operaház színpadán. És ha jól megnézted ezt az embert, valami rendkívüli kapott meg. őserő és groteszkség ült arcvonásain, valami furcsa két­lakiság. És ha hallgattad beszédét, a művelt és okos kulturlény szóáradatát, tele lelkesült eszmé­nyiséggel és trágár élcelődéssel, egyszerre csak észrevetted, mennyire híven fejezi ki ezt a disz­harmóniát az ő arca is. Egy Beethoven-maszk a bohóc ferde, fitos orrával, alatta egy költő nőie­sen ideges finom szája. Budapest, ez az akkor derült, életvidám, köny­nyelmű város hamarosan a szívéhez nőtt a cseh fiúnak. Szerette uccáinkat, sétányainkat, borun­kat, nemzeti konyhánkat, emberi mivoltunkat, életszokásainkat, asszonyainkat és játszva tanulta nyelvünket. Akkor még nyomát sem láttuk a ké­sőbbi tivornyázónak. Nem ivott, de itatott és óva­tos duhaj módjára mindenféle csellel leplezgette poharának állandó csordultságát. Ellenben szen­vedélyesen prelegált itókás emberek előtt sokmin­denről: művészetről, zenéről, lélektani problémák­ról, Wagnerről, Beethovenről és örök kára az iro­dalomnak, hogy ezek a lángelméjű rögtönzések elvesztek a bor gőzével, a szivarok füstjével. Meg­értő társaság híján mindig akadt egy Sancho Pansája, többnyire valami egyszerű ember, akit elfogott a kocsmában, ennek aztán a legelvontabb kérdéseket magyarázta, persze, a megértés min­den reménye nélkül, az ilyen költői vagy művészi előadásokat a következő megszólítással szokta be­vezetni: »Idehallgass, te barom!« Burián Károly RÉGI VÁROS Irta: BÁLINT GYÖRGY Polgár egy koraőszi napon érkezett a régi vá­rosba, az esti vonattal. Bőröndjét a pályaudvar ruhatárában helyezte el, majd felöltővel a kar­ján, könnyű kis táskával a kezében sétált el a közeli szállodába. Nem ebbe a városba igyekezett, hirtelen határozta el, hogy egy éjszakát tölt itt, a sötétszürke gótikus épületek között. Amikor a vonat lassítani kezdett a pályaudvar bejáratánál, ösztönös mozdulattal becsukta és táskájába csúsz­tatta könyvét, leemelte bőröndjét, gyors, határo­zott ütemben dolgozott, mint akinek sietős a dolga és végül, amikor a szerelvény megállt, elsőnek hagyta el a vonatot. A perrónon kétely fogta el, nem tudta biztosan, hogy miért szállt ki. Holnap már otthon kellene lennem/ gondolta rosszalóan, de mikor a tömeg zsivajgásából egyre tisztábban vette ki a jól ismert toszkán nyelvjárás sajátosan lágy mássalhangzott, megörült és megnyugodott. Kellemes hangulatban lépett a vasúti szálloda forgalmas előcsarnokába, szobát kért, majd liften felment a harmadik emeletre. Kissé sivár, dohos levegő­jű szobájában nem nézett körül, rögtön ,a mosdóhoz ment és türelmetlenül megmosta kezét. Mikor ezzel a munkájával, mindennapjainak ezzel a régi, elmaradhatatlan, de egyre feleslegesebbnek érzett rítusával elkészült, futó pillantást vetett a tükörbe. »Feltűnő hasonlatosság«. — állapította sió, tárgyilagosan és elhagyta a helyiséget. Szót­lanul adta át kulcsát az őszbajuszú, szemüveges portásnak, aztán kilépett az uccára. A kis város főuccáin nagy volt az élet. A négy-ötszázéves házak keskeny kapunyílásaiból valószínűtlenül so­k ember áradt ki az­ uccára. Me­leg volt, lárma és sima, antik kövek. Főképpen férfiak sétáltak az esti utcán, nagyhajú, elegáns fiatalemberek rikító színű ingekben és csoporto­san, itt-ott pedig hegyes szakállú, régiesen öltözött idősebb urak, magányosan szivarozva. Kissé za­varta ez az egyhangú nyüzsgés és ezért a legelső sarkon befordult, kisebb, csendesebb uccák felé. Ezekben a városokban többnyire csak egy lépés választja el a központot a szegény­negyedtől. A mellékuccákban munkásemberek járkáltak, törő­dött asszonyok ültek a kapuk előtt, az úttesten pe­dig gyerekek hancúroztak harsányan. Sok macska is volt itt, ezekhez lehajolt, megsimogatta őket és jóindulatú, rövid buzdítószavakat intézett hozzá­juk. Szerette a macskákat. Jól érezte magát ebben a negyedben, örült, hogy­ hirtelen felvillanó ötlet­tel megszakította útját. A várost jól ismerte, bár már évek óta nem járt itt. Ugyanazok az uccák, gondolta, ugyanazok a házak és ugyanazok a sze­gény emberek. Évszázadok óta mindig ugyanazok. Ugyanazokat az ételeket eszik, vagy inkább nem eszik. Ugyanazok a vágyak, ugyanazok a gondok. A fő­útvonalon változik az élet, itt nem. Talán csak annyi a változás, hogy egyre többen lesznek errefelé. Átment a kis folyó ódon hídján. A hídfőnél már zárták a borbélyüzletet, ahová annak idején járni szokott. Benézett az apró üzletbe, megis­merte a régi segédet. Beteges arcú, idősebb ember volt, fiókba rakosgatta a borotvákat, majd lezárta a fiókot. Mit álprodnak a borotvák? — kérdezte magában elgondolkozva Polgár. Véres vágyál­maik lehetnek, vadul nyisszantanak bele a zsíros, borostás arcokba, a hevesebbek talán, hősi lendü­lettel, le is metszik a közeli fűszeres széles orrát, melyet nappal olyan kínos gonddal kell kikerül­niük. Ezek is csak álmukban lázadnak fel, je­gyezte meg szomorúan és összerezzent. A segéd hirtelen megfordult az üzletben és szembenézett vele. Egy pillanatig tartott az egész. Nem ismert meg, mondta megkönnyebbülten és tovább sétált. Néhány perc múlva eljutott az egészen régi csen­des térre, ahol annak idején lakott. Néptelen volt a tér, lépései hangosan kopogtak a széles, fényes köveken. Lehet, hogy valamikor Savonarola járt e köveken vagy más, még céltudatosabb emberek. Ezek emberek voltak, gondolta, tudták, hogy mit akartak. Évszázadokon át, mindig voltak ilyen emberek. Tudtak harcolni és tudtak meghalni. Akarni tudtak. Megállt a cinquecento ház előtt, melyben valamikor lakott. A régi házmester ült a kapuban, kopasz öreg­ember, ez sem ismerte meg. »Polgár úr itt lakik?« — kérdezte udvariasan. »Nem kérem, ilyen nevű úr sohasem lakott itt«, — mondta ugyancsak udvariasan az éltes kapus, aki nem emlékezett a futó turistavendégek nevére. Polgár elköszönt tőle, egy darabig még nézte a h­ázat. Semmi sem változott, az a pár év nem so­kat számított a szürkére vénült tér életében. Most meglátogattam egy emléket, mondta egészen hangosan. Több emlékem is van, ezeket is fel kel­lene keresni, tette hozzá lelkiismeretesen. Aztán keményen, ellentmondást nem tűrő hangon kiál­tott fel: Nem utazom haza. A házfelügyelőt megriasztotta ez a hang, nyugtalanul nézett a magányos ember felé. Polgár barátságosan intett neki: »Nem kell félni! Az élet nem túlságosan szép « — fűzte hozzá filozofikusan, aztán innen is elmenni. Sötét sikátorokban sétált, egyenletes lépésben, hátratett kezekkel, kissé ünnepélyesen. Nem me­gye­k haza, ismételte, semmiesetre sem. Ez az egész beosztás nem tetszik nekem. Másképpen kellene élni. Megint Savonarolára gondolt, aki egykor nyugtalanító szerepet játszott ebben a városban és azt akarta, hogy az emberek másképpen élje­nek. Aztán a szegény emberek jutottak eszébe, akiket az előbb látott, csapatosan, lehangoltan, de nem reménytelenül. Miért nem vagyok én is ilyen? — kiáltotta megint hangosan és egy sötét falnak támaszkodott. Most már izgatott volt, erősen lihe­gett és attól fájt, hogy elesik. Lázasan a zsebébe nyúlt, hosszanégő viaszgyufát kotort elő, meggyúj­totta és színes ceruzával ezt írta a falra: »Gyáva va­gyok«. Aztán még olasz nyelven is felírta ugyan­ezt, előzékenységből a város lakosai iránt. Ez a munka kissé megnyugtatta. Ismét kisé­tált a forgalmasabb útra. Magas, komolyarott úr jött szembe. Polgár megszólította: »Bocsánatot ké­rek, uram, nem tudja, hogy miért él ön?« Az ide­gent, aki jóindulatú tekintettel készült, hogy fel­világosítást adjon a főtér földrajzi fekvéséről, kissé meghökkentette a szokatlan kérdés. Pár pil­lanatig gondolkozott, végül kitérő választ adott: »Nem­ baj, nem baj«, mormogta gyorsan és el­sietett. Polgár pedig a külváros irányába indult, egyre meredekebb utcákon, a távoli dombok felé. Gépiesen ismételte magában: nem megyek vissza, unom a beosztást és nem tudom megváltoztatni. Az egyik diemben, ahol már csak kertes há­zak voltak, tagbaszakadt, sapkás emberrel talál­kozott. Elővette tárcájából gondosan összehajtott vasúti jegyét és megszólította a sapkást. -Kérem, mondta, nincs kedve Budapestre utazni? Nagyon szép város, itt a vasúti jegy. Legyen szíves, ad­ja át üdvözletemet a szmokingomnak, melytől már régen elhidegültem, és egész lakásomnak, a mel­lékhelyiségekkel együtt. Könyvszekrényemnek és íróasztalomnak pedig... különben ezeknek ne mondjon semmit. Átadom a szemüvegemet is, talán még jó hasznát fogja venni. Kellemes utazást!« A másik csodálkozva nézett utána és tanács­talanul forgatta kezében a jegyet és a szemüve­get. Polgár szinte rohanva ment tovább. A villák végetértek, letért a főútról, fűbe gázolt a sötét­ben és kövekbe botlott. Gallyak csapódtak az ar­cába, apró cserjék tüskéi szúrták át nadrágja szárát. Behúnyta szemét, úgy hatolt előre a hűvö­södő éjszakában. Egyszerre kemény ü­l­és érte a homlokát. Megtántorodott, kinyitotta a szemét. Hatalmas fa állott előtte. »Bocsánatot kérek. Pol­gár vagyok« — mondta illedelmesen, aztán nyom­ban tovább indult, futólépésben, mintha menet küln© valami elől. PESTI NAPLÓ 1934 szeptember 23 Buriánné a páholyban Első fellépése óta bálványa a közönségnek, estéről estére, szerepről szerepre terebélyesedett páratlan népszerűsége, mégis valami állandó elé­gedetlenség, meghasonlottság sivárkodott lelké­ben. Közönyösnek, sőt cinikusnak mutatkozott tapssal, dicsőséggel szemben. Sokáig nem sejtet-

Next