Pesti Napló, 1934. szeptember (85. évfolyam, 197–221. szám)
1934-09-23 / 215. szám
465 Vasárnap LOHENGRIN DICSŐSÉGE ÉS BUKÁSA Burián Károly halálának tizedik évfordulóján Írta: GERGELY ISTVÁN Ama pénteki reggelen, amikor tíz esztendő előtt (1924 szeptember 25.) Burián Károly halálának híre Budapesten elterjedt, őszinte és igazi gyász ragadta meg a közönség szívét. Siratott egy nagy énekest, aki két megrázó művészi élménnyel emelkedett a magasságokba: színpadon, mint diadalmas hős, emberi mivoltában pedig, mint tragikus áldozat. Énekes volt, de nem szokványos értelemben, sokkalta több a kitűnő énekesnél, az érdekes színésznél. A reprodukáló művészet keretében tudniillik az alkotó lángelmének ormára ért, mint ember pedig tragikus hős, mert magánélete mestermunkája ama titokzatos művésznek, akit sejtelmes érzésünk végzetnek nevez. Az első diadal Vagy harmincöt esztendő előtt tenoristakrízis tört ki Operaházunkban. Számos hiábavaló kísérlet után egy szép napon új nevet hozott a színlap: Burián Károlyét. Jobbkarján feleségével, balkezében hároméves fiacskájának ujjacskáit tartván, így jelent meg övéivel Operaházunk új hőstenoristája, családi csoportképe a filiszteri boldogságnak. Az akkori Burián, huszonnyolc éves fiatalember, dúsgazdag sötét hajzattal, bátor barna szempárral, aranyos, bár nem magas termettel, csínnal öltözködve, bár minden elegancia nélkül, valami mucsai mellékízzel. Az első pillanattól kezdve állandóan velünk volt, a világhírű Muskátli-asztal bohémtársaságával, az éjjeli élet vidám nomádjaival, akik részben a Drechslervendéglő törzsasztalánál, részben a Japán kávéház feketekávéja mellett vendégül láttunk minden külföldi művészt, akit útja Budapestre vezetett. Hozzánk szerződött külföldi énekesek számára volt egy vizsgaszavunk, amely csalhatatlanul jelezte, van-e hajlamossága a magyar nyelv megtanulására, vagy sem. Ez a szó, egyszerű, de nyelvpedagógiai szempontból fontos szó ez volt: vöröshagymás rostélyos. Anthes például nem tanulta meg sohasem. Burián első hallásra zamatos magyarsággal ejtette ki. Sőt nyelvtanunk egyes titkaira, amiket gyakorlati mestere, egy igen szimplex ember nem tudott megmagyarázni, sajátmagától jött rá, így egy este szótlan elmélyültségben ült mellettünk a Japán-asztalnál, ő, az állandó szónok, míg egyszerre csak heuréka."-módjára kitört belőle: — Megvan, már értem. »Néz* és »nézi*. Mindegyik jelenidő egyes szám harmadik személy, de az egyik accusativust vonz. — A cseh fiú fölfedezte a magyar tárgyas igeragozást. Német beszédét végtelenül kedvessé tette a csehes dialektus, amelynek humorossága megejtő ellentétben állott patetikus temperamentumával. De magyar szövegkiejtése a legtökéletesebb, a legszebb volt az Operaház színpadán. És ha jól megnézted ezt az embert, valami rendkívüli kapott meg. őserő és groteszkség ült arcvonásain, valami furcsa kétlakiság. És ha hallgattad beszédét, a művelt és okos kulturlény szóáradatát, tele lelkesült eszményiséggel és trágár élcelődéssel, egyszerre csak észrevetted, mennyire híven fejezi ki ezt a diszharmóniát az ő arca is. Egy Beethoven-maszk a bohóc ferde, fitos orrával, alatta egy költő nőiesen ideges finom szája. Budapest, ez az akkor derült, életvidám, könynyelmű város hamarosan a szívéhez nőtt a cseh fiúnak. Szerette uccáinkat, sétányainkat, borunkat, nemzeti konyhánkat, emberi mivoltunkat, életszokásainkat, asszonyainkat és játszva tanulta nyelvünket. Akkor még nyomát sem láttuk a későbbi tivornyázónak. Nem ivott, de itatott és óvatos duhaj módjára mindenféle csellel leplezgette poharának állandó csordultságát. Ellenben szenvedélyesen prelegált itókás emberek előtt sokmindenről: művészetről, zenéről, lélektani problémákról, Wagnerről, Beethovenről és örök kára az irodalomnak, hogy ezek a lángelméjű rögtönzések elvesztek a bor gőzével, a szivarok füstjével. Megértő társaság híján mindig akadt egy Sancho Pansája, többnyire valami egyszerű ember, akit elfogott a kocsmában, ennek aztán a legelvontabb kérdéseket magyarázta, persze, a megértés minden reménye nélkül, az ilyen költői vagy művészi előadásokat a következő megszólítással szokta bevezetni: »Idehallgass, te barom!« Burián Károly RÉGI VÁROS Irta: BÁLINT GYÖRGY Polgár egy koraőszi napon érkezett a régi városba, az esti vonattal. Bőröndjét a pályaudvar ruhatárában helyezte el, majd felöltővel a karján, könnyű kis táskával a kezében sétált el a közeli szállodába. Nem ebbe a városba igyekezett, hirtelen határozta el, hogy egy éjszakát tölt itt, a sötétszürke gótikus épületek között. Amikor a vonat lassítani kezdett a pályaudvar bejáratánál, ösztönös mozdulattal becsukta és táskájába csúsztatta könyvét, leemelte bőröndjét, gyors, határozott ütemben dolgozott, mint akinek sietős a dolga és végül, amikor a szerelvény megállt, elsőnek hagyta el a vonatot. A perrónon kétely fogta el, nem tudta biztosan, hogy miért szállt ki. Holnap már otthon kellene lennem/ gondolta rosszalóan, de mikor a tömeg zsivajgásából egyre tisztábban vette ki a jól ismert toszkán nyelvjárás sajátosan lágy mássalhangzott, megörült és megnyugodott. Kellemes hangulatban lépett a vasúti szálloda forgalmas előcsarnokába, szobát kért, majd liften felment a harmadik emeletre. Kissé sivár, dohos levegőjű szobájában nem nézett körül, rögtön ,a mosdóhoz ment és türelmetlenül megmosta kezét. Mikor ezzel a munkájával, mindennapjainak ezzel a régi, elmaradhatatlan, de egyre feleslegesebbnek érzett rítusával elkészült, futó pillantást vetett a tükörbe. »Feltűnő hasonlatosság«. — állapította sió, tárgyilagosan és elhagyta a helyiséget. Szótlanul adta át kulcsát az őszbajuszú, szemüveges portásnak, aztán kilépett az uccára. A kis város főuccáin nagy volt az élet. A négy-ötszázéves házak keskeny kapunyílásaiból valószínűtlenül sok ember áradt ki az uccára. Meleg volt, lárma és sima, antik kövek. Főképpen férfiak sétáltak az esti utcán, nagyhajú, elegáns fiatalemberek rikító színű ingekben és csoportosan, itt-ott pedig hegyes szakállú, régiesen öltözött idősebb urak, magányosan szivarozva. Kissé zavarta ez az egyhangú nyüzsgés és ezért a legelső sarkon befordult, kisebb, csendesebb uccák felé. Ezekben a városokban többnyire csak egy lépés választja el a központot a szegénynegyedtől. A mellékuccákban munkásemberek járkáltak, törődött asszonyok ültek a kapuk előtt, az úttesten pedig gyerekek hancúroztak harsányan. Sok macska is volt itt, ezekhez lehajolt, megsimogatta őket és jóindulatú, rövid buzdítószavakat intézett hozzájuk. Szerette a macskákat. Jól érezte magát ebben a negyedben, örült, hogy hirtelen felvillanó ötlettel megszakította útját. A várost jól ismerte, bár már évek óta nem járt itt. Ugyanazok az uccák, gondolta, ugyanazok a házak és ugyanazok a szegény emberek. Évszázadok óta mindig ugyanazok. Ugyanazokat az ételeket eszik, vagy inkább nem eszik. Ugyanazok a vágyak, ugyanazok a gondok. A főútvonalon változik az élet, itt nem. Talán csak annyi a változás, hogy egyre többen lesznek errefelé. Átment a kis folyó ódon hídján. A hídfőnél már zárták a borbélyüzletet, ahová annak idején járni szokott. Benézett az apró üzletbe, megismerte a régi segédet. Beteges arcú, idősebb ember volt, fiókba rakosgatta a borotvákat, majd lezárta a fiókot. Mit álprodnak a borotvák? — kérdezte magában elgondolkozva Polgár. Véres vágyálmaik lehetnek, vadul nyisszantanak bele a zsíros, borostás arcokba, a hevesebbek talán, hősi lendülettel, le is metszik a közeli fűszeres széles orrát, melyet nappal olyan kínos gonddal kell kikerülniük. Ezek is csak álmukban lázadnak fel, jegyezte meg szomorúan és összerezzent. A segéd hirtelen megfordult az üzletben és szembenézett vele. Egy pillanatig tartott az egész. Nem ismert meg, mondta megkönnyebbülten és tovább sétált. Néhány perc múlva eljutott az egészen régi csendes térre, ahol annak idején lakott. Néptelen volt a tér, lépései hangosan kopogtak a széles, fényes köveken. Lehet, hogy valamikor Savonarola járt e köveken vagy más, még céltudatosabb emberek. Ezek emberek voltak, gondolta, tudták, hogy mit akartak. Évszázadokon át, mindig voltak ilyen emberek. Tudtak harcolni és tudtak meghalni. Akarni tudtak. Megállt a cinquecento ház előtt, melyben valamikor lakott. A régi házmester ült a kapuban, kopasz öregember, ez sem ismerte meg. »Polgár úr itt lakik?« — kérdezte udvariasan. »Nem kérem, ilyen nevű úr sohasem lakott itt«, — mondta ugyancsak udvariasan az éltes kapus, aki nem emlékezett a futó turistavendégek nevére. Polgár elköszönt tőle, egy darabig még nézte a házat. Semmi sem változott, az a pár év nem sokat számított a szürkére vénült tér életében. Most meglátogattam egy emléket, mondta egészen hangosan. Több emlékem is van, ezeket is fel kellene keresni, tette hozzá lelkiismeretesen. Aztán keményen, ellentmondást nem tűrő hangon kiáltott fel: Nem utazom haza. A házfelügyelőt megriasztotta ez a hang, nyugtalanul nézett a magányos ember felé. Polgár barátságosan intett neki: »Nem kell félni! Az élet nem túlságosan szép « — fűzte hozzá filozofikusan, aztán innen is elmenni. Sötét sikátorokban sétált, egyenletes lépésben, hátratett kezekkel, kissé ünnepélyesen. Nem megyek haza, ismételte, semmiesetre sem. Ez az egész beosztás nem tetszik nekem. Másképpen kellene élni. Megint Savonarolára gondolt, aki egykor nyugtalanító szerepet játszott ebben a városban és azt akarta, hogy az emberek másképpen éljenek. Aztán a szegény emberek jutottak eszébe, akiket az előbb látott, csapatosan, lehangoltan, de nem reménytelenül. Miért nem vagyok én is ilyen? — kiáltotta megint hangosan és egy sötét falnak támaszkodott. Most már izgatott volt, erősen lihegett és attól fájt, hogy elesik. Lázasan a zsebébe nyúlt, hosszanégő viaszgyufát kotort elő, meggyújtotta és színes ceruzával ezt írta a falra: »Gyáva vagyok«. Aztán még olasz nyelven is felírta ugyanezt, előzékenységből a város lakosai iránt. Ez a munka kissé megnyugtatta. Ismét kisétált a forgalmasabb útra. Magas, komolyarott úr jött szembe. Polgár megszólította: »Bocsánatot kérek, uram, nem tudja, hogy miért él ön?« Az idegent, aki jóindulatú tekintettel készült, hogy felvilágosítást adjon a főtér földrajzi fekvéséről, kissé meghökkentette a szokatlan kérdés. Pár pillanatig gondolkozott, végül kitérő választ adott: »Nem baj, nem baj«, mormogta gyorsan és elsietett. Polgár pedig a külváros irányába indult, egyre meredekebb utcákon, a távoli dombok felé. Gépiesen ismételte magában: nem megyek vissza, unom a beosztást és nem tudom megváltoztatni. Az egyik diemben, ahol már csak kertes házak voltak, tagbaszakadt, sapkás emberrel találkozott. Elővette tárcájából gondosan összehajtott vasúti jegyét és megszólította a sapkást. -Kérem, mondta, nincs kedve Budapestre utazni? Nagyon szép város, itt a vasúti jegy. Legyen szíves, adja át üdvözletemet a szmokingomnak, melytől már régen elhidegültem, és egész lakásomnak, a mellékhelyiségekkel együtt. Könyvszekrényemnek és íróasztalomnak pedig... különben ezeknek ne mondjon semmit. Átadom a szemüvegemet is, talán még jó hasznát fogja venni. Kellemes utazást!« A másik csodálkozva nézett utána és tanácstalanul forgatta kezében a jegyet és a szemüveget. Polgár szinte rohanva ment tovább. A villák végetértek, letért a főútról, fűbe gázolt a sötétben és kövekbe botlott. Gallyak csapódtak az arcába, apró cserjék tüskéi szúrták át nadrágja szárát. Behúnyta szemét, úgy hatolt előre a hűvösödő éjszakában. Egyszerre kemény ülés érte a homlokát. Megtántorodott, kinyitotta a szemét. Hatalmas fa állott előtte. »Bocsánatot kérek. Polgár vagyok« — mondta illedelmesen, aztán nyomban tovább indult, futólépésben, mintha menet küln© valami elől. PESTI NAPLÓ 1934 szeptember 23 Buriánné a páholyban Első fellépése óta bálványa a közönségnek, estéről estére, szerepről szerepre terebélyesedett páratlan népszerűsége, mégis valami állandó elégedetlenség, meghasonlottság sivárkodott lelkében. Közönyösnek, sőt cinikusnak mutatkozott tapssal, dicsőséggel szemben. Sokáig nem sejtet-