Pesti Napló, 1937. október (88. évfolyam, 223–248. szám)

1937-10-24 / 242. szám

Budapest, 1937 ELŐFIZETÉSI ÁRAKI / Egy hóra . . 4.­ pengd f­­ Megyedévre . 10.80 pengd Félévre . 2160 pengd Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap ... 32 fillér Vasárnap, október 24 NAPLÓ SZ­E­R­KE­SZTŐS­ÉGI KIADÓHIVATAL! VII ker. Rákóczi út 64, Telefon lläu-by-tol 60-19, 1-464-19-től 17 lfl 1 sorozati Jegypénztár. hirdetési-, elefine» tési-, at»z*si- és könyvosztilf« VII., Erzsébet körút 18­20, Szerkesztőség BécsbeiM L Kohlmarkt 1. A SZÍNHÁZ Kelemen László és magyar színjátszó tár­sai pedig lábat vetettek Pest szabad királyi vá­rosában. Ők építették? Ők hozták létre a Nem­zeti Színházat, az első állandó magyar szín­házat az akkor még leginkább német anya­nyelvű polgárok városában. Névsorolvasást lehetne tartani, annyian voltak, akik adtak és áldoztak. Pénzt, tég­át, munkanapot, írott vagy költött szót, mindenki tehetsége szerint, de mindenki egyformán jó szívvel, telket vagy maltert, mindenki adott és mindenki tudta, hogy az országnak ad és a nemzeti halhatat­lanságnak. A magyar nyelvnek és az örök mű­vészetnek. Amikor pedig szemben a Hatvani kapuval megnyílt a ház, 1837-et írtak. A vi­lág akkor is összetört volt, még mindig telve a napóleoni háborúk ütötte sebekkel, a világ sötét és szegény volt, de legalább békét hagy­tak neki, az emberek nem háborították és nem kínozták egymást. Ez volt a Biedermeier, ál­talában szűkmellű, fülledt és dohos korszak, de nem tévednek azok, akik ma is ünneplik idillikus voltát. Az élet szerény volt, de ben­sőséges, az élet élhető volt, elmélyült, az embe­rek olvastak és gondolkoztak, egyszerűek vol­tak és ebben a csendben meg tudott nőni az irodalom és a művészet. Film, rádió, televízió iszonyú technikai versenye még nem gyötörte a színjátszást, Amerikát ugyan már régen fölfedezték, de hál Istennek Hollywoodot még egyáltalában nem és ha a színpadon ritkább, az életben annál gyakoribb volt a happy end. És csend volt. Nagyvárosok olyan nyugodtan éltek, mint ma a falu télen. A magyar nemzet külső békességben élt, de nagy lelki feszültségben. Az volt a reform­korszak, csendes országban a lélek tavasza. Ami a nagy francia forradalomból és a napó­leoni háborúkból ránk maradt, a tudatosított nemzeti eszme volt és a fejlődő, előretörő kö­zéposztály. 1848 lelki magvait akkor hintet­ték el, azét a nagy esztendőét, amelynek tör­ténetébe szervesen belefonódik a Nemzeti Színház története. Máricus 15-ét a Nemzeti Színház is megünnepelte, helyesebben: az a nagy nap a Nemzeti Színház színpadán is tör­tént, amikor a rivaldák előtt megjelent egy ifjú költő, Jókai Mór és egy zseniális magyar színésznő, Laborfalvy Róza. A film­felvevő­gép nem kattogott, de az az este folytatása volt annak a delettnek, amelyen Petőfi Sán­dor a Nemzeti Múzeum lépcsőfokán állva el­szavalta a Talpra magyart. Azután jött a nagy nemzeti éjszaka, a Bach-korszak. Or­szággyűlés nem volt, a vármegyeházába be­ült az idegen Bezirker, osztrák katonai ko­mandó alá kerü­lt az orszász. Csodálatosképpen a Nemzeti Színházhoz akkor sem nyúltak. Miért! Nyilván mert nem értették. Az ide­gen abszolutizmus nem tudta megérteni, hogy egy ország életében mekkora fontossága lehet egy színháznak. Nem törődtek vele. Tudato­san vagy véletlenül, de elkerülte figyelmüket. A miénket nem. Szemünk állandóan a Szín­házon volt. Mágnus és polgár párto­ta, német szó színpadán soha el nem hangzott, viszont felnőtt rajta egy csodálatosan zseniális ma­gyar színésznemzedék és az orszógbal, ahol a hivatalos hatalom mindent makacsul néme­tesíteni akart, a színház magyarosított. Be­vehetetlen nemzeti intézménnyé vált, akár a Corpus Juris, nem lehetett sem legyőzni, sem megmásítani, a Nemzeti Színház megmaradt Nemzeti Színháznak. Ez volt a magyar alkot­mányosság kulturális fellegvára. Deszkák, rivalda, páholysor, földszinti zsöllyék, karzat és az a varázsos és megmagyarázhatlan, az a valóban misztikus hatalom, amit mindez együtt jelent. A színház csábító, lenyűgöző ereje. Az abszolutizmus után a színház törté­nete tovább halad töretlen egyvonalúságban, de ugyanakkor sokrétűleg, mint a felszaba­dult országé nemzeté és társadalomé. Hat­vanhét után Pest, nemsokára Budapest, roha­mosan magyarosodik és a város polgárságá­nak társadalmi és gazdasági élete belekap­csolódik a nyugateurópai nagyvárosok új pol­gárságának társadalmi és gazdasági életébe. Ez erősen megérződik a Nemzeti Színház színpadán is, amely ugyan soha nem bukott le a napi témák és aktualitások annari firta­tásába, de éppen azért, mert produkcióiban végig megmaradt művészinek, művészi meg­szűrtségében befogadta a kor nagy problé­máit. A klasszikus, a klasszicizáló a roman­tikus színjátékok mellett hódítva lép fel a modern társadalmi színmű, jó magyar fordí­tásokban. Augier, Dumas, Sardou remekei. Érdekes, hogy mindenekfölött a francia dara­bokat kedvelték nálunk, nyilván nem eltökélt tudatossággal és nem es­ik --azért, mert a fran­cia drámairodalom, ami főként technikájával emelkedett mesteri rangban a többi nép szín­padi irodalma fölé, hanem főként azért a szellemi affinitásért, amely a magyar és latin szellem, gondolkozása között mindig megvolt, megvan és meglesz. A nagy francia meste­reknek azután egyenlőrangú magyar társuk akadt Csiky Gergely, egyúttal a színház dra­maturgja személyében és zsenijében, aki az ú­j polgárság új polgári drámaíróia­ként tu­lajdonképpen megteremtette a Bánk bán és Az ember tragédiája lázában a prózai ma­gyar színművet és vígjátékot mindig erős szellemi és nyelvi rokonságban Szigligeti Ede regényes és népszínműveivel, amelyek a Szö­kött katonától kezdve szintén mind ott kerül­tek színre. Egyáltalán voltak évtizedek ami­kor a Nemzeti Színház volt minden. Shake­speare, Verdi, Wagner, tragédia, opera, társadalmi színmű és népszínmű. Min­den egy színpadra szorult és minden nagyszerűen megfért ott, amíg azután sorra jöttek a többiek. Ferenc József király áldo­zatkészségéből a Magyar Királyi Operaház, városi segítséggel a Népszínház, azután tár­sadalmi úton a Vígszín­ház és később vállal­kozói kedvből és jogos becsvágyból a világ­hódító modern magyar drámairodalom segít­ségével a többi magán­színházak. A Nemzeti Színház e­kkor kezdi elfoglalni a magyar Co­médie Francaise vagy Burgtheater pozíció­ját. Állami színház a klasszikusok művelésé­ben, de mindig eleven vonatkozá­sban az eleven élettel és eleven irodalommal, hiszen későbbi előkelő zártságában is ez a színház nyitott először kaput egy ifjú új tehetségnek. Ez az előkelő tehetség Herczeg Ferenc volt. Volt Molnár, volt Gárdonyi, volt Bródy, volt Szomory, volt Móricz premiere is a Nemzeti­ben, mindig együtt járt a korral, a gerinc azonban a Bánk bán volt és az Az ember tra­gédiáin, a minden sorában magyarra fordí­tott Shakespeare — nincs Angliában színház, ammely ő­v mély és itínzi Shakespeare-kultusz­szal és Shakespeare-közönséggel dicsekedhet­nék, mint a miénk — és a magyar Shake­speare mellett a magyar Moliére, Szofoklesz, Calderon, A magyar Faust. Elmondjuk most ezeknek a produkcióknak igazgatóit, ren­dezőit, fordítóit, színművészeit. Micsoda rangsor Paulay Edével, Keglevich István­nal, Tóth Imrével, Somlóval, gróf Bánffy, Miklóssal, Ambrus Zoltánnal, Hevesi Sándor­­ral, Egressy Gáborral, Lendvay Mártonnal, Feleky Miklóssal, Szigeti Józseffel, Újházi Edével, Vizvári Gyulával, Jászai Marival, Márkus Emiliával és a nagy műfordítókkal, akiknek listájába büszkén jegyezzük fel Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Szász Károly és Rákosi Jenő neveit. A katalógus természetesen nem teljes. De a zsenik mellett, mennyi tehetség és mind ma­­gyar volt és mind egyéni és művészete gya­korlatában valamennyi szabad. Mert a Nem­zeti Színház a szellem és a művészet szabad­­­­ságának háza volt. Állami színház, de sosem s­poros állami intézmény, sosem egyszerűt ügyszám vagy aktadarab. Mindig szellem, szabadság és szeretet környékezte és ha száz esztendőn át természetesen ott és voltak kí­sérletek, hogy a házat megülje az admi­nisztráció, a dilettantizmus, a protekció­ és­­ az intrika, ezek szerencsére mindig átmeneti kísérletezések voltak, amelyek hamarosan megbuktak közönség és kritika ellentállásán. Sokáig sosem lehetett packázni a Nemzeti Színházzal. A kritikákat említettük és a színház tör­ténetének teljességéhez számít a magyar kri­tika története is. Magyar irodalomnak és­ ma­gyar színjátszásnak mindig büszkesége lesz, hogy darabokról, előadásokról, rendezésekről olyanok is írtak, mint Bajza József, Gyulai Pál, Péterfy Jenő, Alexander Bernát, Ambrus Zoltán. Éppen úgy a színház munkatársai vol­tak, mint igazgató, rendező, színész, szerző. Munkatársak voltak, mert irányító, oktató, bí­ráló, felvilágosító munkájuk mindig felelősség­teljes volt. És termékeny. És hatékony. Pau­lay Ede, Keglevich István, Hevesi Sándor so­sem sértődtek meg a kritikán. Nem mondjuk, hogy gátlás nélkül fogadták el, harcoltak vele, keményen kitartottak a maguk meggyőződése me­lett és ez így is volt helyes, de végső eredményben alkotás és bírálat összhangzatos és kölcsönösen jóhiszemű és együttműködésé­ből és lojális harcaiból lett az a szintézis, ami a Nemzeti Színház. Elfogadták a bírálatot, mert a Színház a szellemi és művészi szabad­ság háza volt. Ez nem azt jelenti persze, hogy most már mindenki beleszólhat abba, ami ott történik, hogy ezer­két­ezer felé ráncigálhatja a kulisszákat, de a színház elfogadta a bírála­tot, kapuit kinyitotta és nemcsak este első gongütésre a fizető közönség számára. Ezért lett naggyá, ezért élte meg századik esztende­jét úgy, hogy centenáriuma elsőrendű nem­zeti közüggyé vált. És ezt kívánjuk a százéves születésnapi gyereknek, a Nemzeti Színháznak. Hogy min­dig legyen a magyar nyelv, költészet, iroda­lom, színjátszás méltóságteljes, de szabad, élettől megtelített, életet szerető, életet ma­gába fogadó, életet adó háza. Mert ne feled­jük el, akik építették, akik adták, akik tég­láit hordták, azok mind a szabadság álmodo­zói, nagyok vagy kicsik, de valamennyien a szabadság fölkentjei voltak. Szerették az or­s­szágot, az irodalmat, a nyelvet, szerették­­ mindazt, ami magyar és szerették a szabado s­ságot. Az ország, a társadalom, az irodalom, a művészet, szerették a szellem szabadságát. És ennek adott. Mindenki, amit tudott. Volt,­­ aki egy darab téglát, volt, aki ezért adta oda­­ egész életét. « Vasárnapi szám —

Next