Pesti Napló, 1937. október (88. évfolyam, 223–248. szám)
1937-10-24 / 242. szám
Budapest, 1937 ELŐFIZETÉSI ÁRAKI / Egy hóra . . 4. pengd f Megyedévre . 10.80 pengd Félévre . 2160 pengd Egyes szám ára Budapesten, vidéken és a pályaudvarokon 16 fillér Ünnepnapokon 24 fillér Vasárnap ... 32 fillér Vasárnap, október 24 NAPLÓ SZERKESZTŐSÉGI KIADÓHIVATAL! VII ker. Rákóczi út 64, Telefon lläu-by-tol 60-19, 1-464-19-től 17 lfl 1 sorozati Jegypénztár. hirdetési-, elefine» tési-, at»z*si- és könyvosztilf« VII., Erzsébet körút 1820, Szerkesztőség BécsbeiM L Kohlmarkt 1. A SZÍNHÁZ Kelemen László és magyar színjátszó társai pedig lábat vetettek Pest szabad királyi városában. Ők építették? Ők hozták létre a Nemzeti Színházat, az első állandó magyar színházat az akkor még leginkább német anyanyelvű polgárok városában. Névsorolvasást lehetne tartani, annyian voltak, akik adtak és áldoztak. Pénzt, tégát, munkanapot, írott vagy költött szót, mindenki tehetsége szerint, de mindenki egyformán jó szívvel, telket vagy maltert, mindenki adott és mindenki tudta, hogy az országnak ad és a nemzeti halhatatlanságnak. A magyar nyelvnek és az örök művészetnek. Amikor pedig szemben a Hatvani kapuval megnyílt a ház, 1837-et írtak. A világ akkor is összetört volt, még mindig telve a napóleoni háborúk ütötte sebekkel, a világ sötét és szegény volt, de legalább békét hagytak neki, az emberek nem háborították és nem kínozták egymást. Ez volt a Biedermeier, általában szűkmellű, fülledt és dohos korszak, de nem tévednek azok, akik ma is ünneplik idillikus voltát. Az élet szerény volt, de bensőséges, az élet élhető volt, elmélyült, az emberek olvastak és gondolkoztak, egyszerűek voltak és ebben a csendben meg tudott nőni az irodalom és a művészet. Film, rádió, televízió iszonyú technikai versenye még nem gyötörte a színjátszást, Amerikát ugyan már régen fölfedezték, de hál Istennek Hollywoodot még egyáltalában nem és ha a színpadon ritkább, az életben annál gyakoribb volt a happy end. És csend volt. Nagyvárosok olyan nyugodtan éltek, mint ma a falu télen. A magyar nemzet külső békességben élt, de nagy lelki feszültségben. Az volt a reformkorszak, csendes országban a lélek tavasza. Ami a nagy francia forradalomból és a napóleoni háborúkból ránk maradt, a tudatosított nemzeti eszme volt és a fejlődő, előretörő középosztály. 1848 lelki magvait akkor hintették el, azét a nagy esztendőét, amelynek történetébe szervesen belefonódik a Nemzeti Színház története. Máricus 15-ét a Nemzeti Színház is megünnepelte, helyesebben: az a nagy nap a Nemzeti Színház színpadán is történt, amikor a rivaldák előtt megjelent egy ifjú költő, Jókai Mór és egy zseniális magyar színésznő, Laborfalvy Róza. A filmfelvevőgép nem kattogott, de az az este folytatása volt annak a delettnek, amelyen Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum lépcsőfokán állva elszavalta a Talpra magyart. Azután jött a nagy nemzeti éjszaka, a Bach-korszak. Országgyűlés nem volt, a vármegyeházába beült az idegen Bezirker, osztrák katonai komandó alá került az orszász. Csodálatosképpen a Nemzeti Színházhoz akkor sem nyúltak. Miért! Nyilván mert nem értették. Az idegen abszolutizmus nem tudta megérteni, hogy egy ország életében mekkora fontossága lehet egy színháznak. Nem törődtek vele. Tudatosan vagy véletlenül, de elkerülte figyelmüket. A miénket nem. Szemünk állandóan a Színházon volt. Mágnus és polgár pártota, német szó színpadán soha el nem hangzott, viszont felnőtt rajta egy csodálatosan zseniális magyar színésznemzedék és az orszógbal, ahol a hivatalos hatalom mindent makacsul németesíteni akart, a színház magyarosított. Bevehetetlen nemzeti intézménnyé vált, akár a Corpus Juris, nem lehetett sem legyőzni, sem megmásítani, a Nemzeti Színház megmaradt Nemzeti Színháznak. Ez volt a magyar alkotmányosság kulturális fellegvára. Deszkák, rivalda, páholysor, földszinti zsöllyék, karzat és az a varázsos és megmagyarázhatlan, az a valóban misztikus hatalom, amit mindez együtt jelent. A színház csábító, lenyűgöző ereje. Az abszolutizmus után a színház története tovább halad töretlen egyvonalúságban, de ugyanakkor sokrétűleg, mint a felszabadult országé nemzeté és társadalomé. Hatvanhét után Pest, nemsokára Budapest, rohamosan magyarosodik és a város polgárságának társadalmi és gazdasági élete belekapcsolódik a nyugateurópai nagyvárosok új polgárságának társadalmi és gazdasági életébe. Ez erősen megérződik a Nemzeti Színház színpadán is, amely ugyan soha nem bukott le a napi témák és aktualitások annari firtatásába, de éppen azért, mert produkcióiban végig megmaradt művészinek, művészi megszűrtségében befogadta a kor nagy problémáit. A klasszikus, a klasszicizáló a romantikus színjátékok mellett hódítva lép fel a modern társadalmi színmű, jó magyar fordításokban. Augier, Dumas, Sardou remekei. Érdekes, hogy mindenekfölött a francia darabokat kedvelték nálunk, nyilván nem eltökélt tudatossággal és nem esik --azért, mert a francia drámairodalom, ami főként technikájával emelkedett mesteri rangban a többi nép színpadi irodalma fölé, hanem főként azért a szellemi affinitásért, amely a magyar és latin szellem, gondolkozása között mindig megvolt, megvan és meglesz. A nagy francia mestereknek azután egyenlőrangú magyar társuk akadt Csiky Gergely, egyúttal a színház dramaturgja személyében és zsenijében, aki az új polgárság új polgári drámaíróiaként tulajdonképpen megteremtette a Bánk bán és Az ember tragédiája lázában a prózai magyar színművet és vígjátékot mindig erős szellemi és nyelvi rokonságban Szigligeti Ede regényes és népszínműveivel, amelyek a Szökött katonától kezdve szintén mind ott kerültek színre. Egyáltalán voltak évtizedek amikor a Nemzeti Színház volt minden. Shakespeare, Verdi, Wagner, tragédia, opera, társadalmi színmű és népszínmű. Minden egy színpadra szorult és minden nagyszerűen megfért ott, amíg azután sorra jöttek a többiek. Ferenc József király áldozatkészségéből a Magyar Királyi Operaház, városi segítséggel a Népszínház, azután társadalmi úton a Vígszínház és később vállalkozói kedvből és jogos becsvágyból a világhódító modern magyar drámairodalom segítségével a többi magánszínházak. A Nemzeti Színház ekkor kezdi elfoglalni a magyar Comédie Francaise vagy Burgtheater pozícióját. Állami színház a klasszikusok művelésében, de mindig eleven vonatkozásban az eleven élettel és eleven irodalommal, hiszen későbbi előkelő zártságában is ez a színház nyitott először kaput egy ifjú új tehetségnek. Ez az előkelő tehetség Herczeg Ferenc volt. Volt Molnár, volt Gárdonyi, volt Bródy, volt Szomory, volt Móricz premiere is a Nemzetiben, mindig együtt járt a korral, a gerinc azonban a Bánk bán volt és az Az ember tragédiáin, a minden sorában magyarra fordított Shakespeare — nincs Angliában színház, ammely őv mély és itínzi Shakespeare-kultuszszal és Shakespeare-közönséggel dicsekedhetnék, mint a miénk — és a magyar Shakespeare mellett a magyar Moliére, Szofoklesz, Calderon, A magyar Faust. Elmondjuk most ezeknek a produkcióknak igazgatóit, rendezőit, fordítóit, színművészeit. Micsoda rangsor Paulay Edével, Keglevich Istvánnal, Tóth Imrével, Somlóval, gróf Bánffy, Miklóssal, Ambrus Zoltánnal, Hevesi Sándorral, Egressy Gáborral, Lendvay Mártonnal, Feleky Miklóssal, Szigeti Józseffel, Újházi Edével, Vizvári Gyulával, Jászai Marival, Márkus Emiliával és a nagy műfordítókkal, akiknek listájába büszkén jegyezzük fel Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Szász Károly és Rákosi Jenő neveit. A katalógus természetesen nem teljes. De a zsenik mellett, mennyi tehetség és mind magyar volt és mind egyéni és művészete gyakorlatában valamennyi szabad. Mert a Nemzeti Színház a szellem és a művészet szabadságának háza volt. Állami színház, de sosem sporos állami intézmény, sosem egyszerűt ügyszám vagy aktadarab. Mindig szellem, szabadság és szeretet környékezte és ha száz esztendőn át természetesen ott és voltak kísérletek, hogy a házat megülje az adminisztráció, a dilettantizmus, a protekció és az intrika, ezek szerencsére mindig átmeneti kísérletezések voltak, amelyek hamarosan megbuktak közönség és kritika ellentállásán. Sokáig sosem lehetett packázni a Nemzeti Színházzal. A kritikákat említettük és a színház történetének teljességéhez számít a magyar kritika története is. Magyar irodalomnak és magyar színjátszásnak mindig büszkesége lesz, hogy darabokról, előadásokról, rendezésekről olyanok is írtak, mint Bajza József, Gyulai Pál, Péterfy Jenő, Alexander Bernát, Ambrus Zoltán. Éppen úgy a színház munkatársai voltak, mint igazgató, rendező, színész, szerző. Munkatársak voltak, mert irányító, oktató, bíráló, felvilágosító munkájuk mindig felelősségteljes volt. És termékeny. És hatékony. Paulay Ede, Keglevich István, Hevesi Sándor sosem sértődtek meg a kritikán. Nem mondjuk, hogy gátlás nélkül fogadták el, harcoltak vele, keményen kitartottak a maguk meggyőződése melett és ez így is volt helyes, de végső eredményben alkotás és bírálat összhangzatos és kölcsönösen jóhiszemű és együttműködéséből és lojális harcaiból lett az a szintézis, ami a Nemzeti Színház. Elfogadták a bírálatot, mert a Színház a szellemi és művészi szabadság háza volt. Ez nem azt jelenti persze, hogy most már mindenki beleszólhat abba, ami ott történik, hogy ezerkétezer felé ráncigálhatja a kulisszákat, de a színház elfogadta a bírálatot, kapuit kinyitotta és nemcsak este első gongütésre a fizető közönség számára. Ezért lett naggyá, ezért élte meg századik esztendejét úgy, hogy centenáriuma elsőrendű nemzeti közüggyé vált. És ezt kívánjuk a százéves születésnapi gyereknek, a Nemzeti Színháznak. Hogy mindig legyen a magyar nyelv, költészet, irodalom, színjátszás méltóságteljes, de szabad, élettől megtelített, életet szerető, életet magába fogadó, életet adó háza. Mert ne feledjük el, akik építették, akik adták, akik tégláit hordták, azok mind a szabadság álmodozói, nagyok vagy kicsik, de valamennyien a szabadság fölkentjei voltak. Szerették az orsszágot, az irodalmat, a nyelvet, szerették mindazt, ami magyar és szerették a szabado sságot. Az ország, a társadalom, az irodalom, a művészet, szerették a szellem szabadságát. És ennek adott. Mindenki, amit tudott. Volt, aki egy darab téglát, volt, aki ezért adta oda egész életét. « Vasárnapi szám —