Pesti Napló, 1938. április (89. évfolyam, 73–97. szám)

1938-04-24 / 92. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1938 április 24 33 ! JUSTH ZSIGMOND Írta: KÁRPÁTI AURÉL Most töltené be hetvenötödik életévét. Az ember szinte el se hinné,­­ olyan régen és olyan fiatalon halt meg. Már Ady, Móricz sem ismer­hette. S mégis, csak hetvenötéves ma, ha a pusz­tító kór el nem ragadja, min g járt a férfikor kü­szöbén. Milyen kár érte. Félbemaradt életéért, de még inkább félbemaradt kísérletéért. Azért a hősi szép erőfeszítésért, amely a korabeli magyar regény harmincesztendős lemaradását próbálta behozni, a nemzetek irodalmának európai verse­nyében. Mert bizony, már akkor lemaradtunk, közvetle­nül a szabadságharc bukása után.Kemény Zsigmond még Balzac­ kal csaknem egyszerre érezte meg a romantikából a realizmusba átívelő fordulatot. Mikor Párizsban hadat üzentek a romantikának, nálunk ugyanakkor ő csinált frontot Jósikáék ellen. Ez az egyidejűség pedig igen fontos idő­határozó itt: regényírásunk aktuális kapcsolatát jelzi az eleven európai eszmeáramlatokkal. Azóta a magyar regény — a legutóbbi másfél évtized ered­­­ényeit nem tekintve — állandó késéssel küzdve igyekezett tartani a nyugati fejlődés ira­mát. Kemény utolsó »realista« regényével vég­kép elszakadt nálunk a külfölddel való együtt­haladás tartalmi és formai köteléke. Itthon a ti­zenhét nyelvre lefordított, romantikus Jókait ünepelték, holott a franciák akkor már túl vol­tak Flauberten is s Zolának tapsoltak, aki pon­tokba foglalta a »kísérleti regény« esztétikáját. Mire pedig Daudet a naturalizmustól az impresz­szionizmushoz jutott el, a magyar közönség uj­jongva köszöntötte a megvesztegetően kedves Gyurkovics-lányokat. A harmincesztendős szakadékot egyetlen ember kísérelte meg kitölteni. A nyolcvanas évek dere­kán, a pusztaszenttornyai kastély csendjében egy törékeny testű, fáradt nézésű, fiatal író vette észre először, hogy lemaradtunk és erős h­ittel fogazott bele az új francia irodalom lendítő­kerekébe. De akarata, törekvése, lázas munkája nagyszerű, tragikus kísérletbe törött. Justh Zsig­mond harmincegyéves korában meghalt. A tüdő­vészesek menedékhelyén, Cannesban érte utól a halál. S a Fuim­ust kivéve, minden könyve csak sokat sejtető ígéret maradt. Justh mestere Zola volt és a mester regény­esztétikája megbukott. A gyilkos betegség mel­lett ez a második tragikus véletlen Justh Zsig­mond életében. Párizsból hazatérve, a fiatal író Zola kísérleti módszerét a magyar lélekre pró­bálta alkalmazni. S a hangsúly itt nem a ma­gyarságon, hanem a lelken van. Zola és iskolája tudvalevően elvetette a pszichológiát a fizioló­giáért, csak az állatot figyelte az emberben. Justh átvette a tapasztalati, kísérletező módszert, az átöröklés titkainak vizsgálatát, de kutatásai középpontjába a lelket állította. Regényei jófor­mán lelki riportok. Minden összeütközésnél a lélek síkján lejátszódó belső történésre veti a hang­súlyt s amikor csonkán maradt regényciklusa élére a »kiválás genezise« alcímet írja, — ez alig több mestere iránt érzett kegyeletnél és némi tüntető szándéknál. A zalai esztétika tulaj­donképpen megnehezítette számára a közvetlen megnyilatkozást, mégsem bírt tőle — legalább külsőségekben — szabadulni. Ennek tulajdonít­ható regényeiben az a sok száraz, értekező, nem egyszer affektáltság benyomását keltő old­al, amely az amúgy sem erős szerkezet vázát még inkább meglazítja. Akárhányszor a művészi ki­fejezés rovására érvényesül nála az író tenden­ciózus bölcselkedése, ami helyenként az amatőrt juttatja eszünkbe. De Justh Zsigmond regényeinek jelentősége nem tisztán irodalmi természetű. Ez az író, aki minden könyvében az élet megismerésének kér­désével foglalkozik, elsőnek látta meg a dzsentri tragikus pusztulását s mert erről őszintén be­szélni. A Fuimus a hűlő vérnek, az elfáradt, ön­magába botló, nemesi magyar akaratnak fájdal­mas elégiája. Utána már csak a szatíra követ­kezhetett volna. Az a metsző gúny, amely cson­tig vág az Oblomovban. A Fuimus végső tétele: a tehetetlenség beismerése. Olyan megrázó vallo­más, amilyent Kemény csupán a múltba vetítve, sejtelemként mondott el. Justhnál ez mint líra fejeződik ki. Fuimu­sa egyenetlen, lazakötésű regény. El­gondolása hatalmas, de kiformálásából hiányzik a művész szuggesztivitása, meggyőző és minden részletet életrekeltő ereje. Az író sokszor áttöri a formát, szervetlen elmélkedéssel töltve ki a re­gény hézagait. Amellett alakjaiban típusokat ad s már maga ez a törekvés elhibázott. A modern regény hőse mindig esetleges valaki, különálló, zárt egyéniség, aki megkívánja a legbehatóbb, szakadatlan elemzést. A mellékalakok lehetnek típusok, tehát belefoglalhatok néhány leegysze­rűsített vonalba. A főhősnek azonban ép azért érdekes minden szava, gondolata, érzése és lélek­rezdülése, mert egyéniség. Külső-belső rajza ép azért nem nélkülözheti a részletek legfinomabb kidolgozását, mert szokatlan, eredeti, meglepő jelenség. Ám a Fuimus homlokterében mozgó alakok nem alkalmasak a részletek és árnyala­tok kidolgozására, így nem is bírják mindvégig lekötni érdeklődésünket. Időnként holtpontra jutnak, mert a lelki fejlődés felmutatásának le­hetőségét — az analitikus regény igazi feszítő­erejét — a típus kizárja. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a környezetrajz (amely pedig itt szerves, kiegészítő, sőt nélkülözhetetlen járulék) a Fui­musban rendszertelenül szakadozott és elna­gyolt, — nem úgy, mint a Puszta könyvében, amely e tekintetben szinte elragadóan biztos és gazdag. És mégis, fogyatkozásai ellenére is, ez a re­gény tükrözi legzavartalanabbul írójának dzsentri-paraszt, életszemléletét. Justh lehatolt — s talán elsőül — addig az ősi gyökérig, amely­nek közös hajtása a magyar, nemesi és népi sar­jadék. Lényeges különbség nincs a kettő között, eltéréseik legfeljebb fokozatokban nyilvánulnak meg. Aligha van hát egészen igaza Mikszáth­nak, amikor így ír Justhról: »Azt hinné az em­ber, h­ogy a nyugati kultúráért rajongott.* De­hogy. A magyar parasztért rajongott«. A dzsen­trit és a parasztot Justh a szó szoros értelmében egy testvérnek tudta, látta, érezte. Mint ahogy hibáikat és erényeiket is együtt, egyszerre, egy­másra való hatásukban szemlélte ez az elfogulat­lan gondolkodású, élesszemű és tisztafejű író, akit tisztánlátása — rajongás helyett — inkább a kiábrándultság kesernyés filozófiájához veze­tett. A magyar paraszt és dzsentri legértékesebb tulajdonságai épúgy nem diadalmaskodnak nála, mint ahogy a valóságban is csak a legrit­kább esetben válnak győzedelmes, eleven, ható értékekké. Urban, parasztban egyaránt azt a tra­gikus vonást figyelte, amelyet a tétlenségre kár­hoztatott kvalitások még jobban elmélyítenek és kiéleznek. Ha az erkölcsi magasabbrend­iség ér­vényesül is történeteiben, legfeljebb passzivitás­ban jut kifejezésre, mint például a nazarénusok közé menekülő Gányó Julcsánál. Valami halvány rokonság mutatkozik ezen a ponton Justh és Ke­mény életszemlélete között, Justhnál az erény hiába feszül a végzet ellen, míg Keménynél egye­nesen felidézi a végzetet. Kemény pesszimizmusa mindenesetre mélyebbről fakadó, megrázóbb és meggyőzőbb erejű,­­ de Justhé­pp annyira őszinte és átérzett. Mintha saját tragikus sorai­nak előrevetett árnyéka borongana fölötte.. Justh beteg volt s kissé betegnek rajzolta hőseit is, akikben önmagát kereste és próbálta, kifejezni: »Az életet akarom megismerni«, — ezt a refrén­ként visszatérő kijelentést hangoztatják csaknem valamennyien. S az erősen lírikus hajlandóságú író a maga sors-problémájának legkeményebb dióját igyekezett feltörni azokban a gondos elemzésekben, amelyek ennek a kijelentésnek szinte tételes igazolásai. Justh bizonyos egy­oldalúsággal, a jómódú emberek naivitásá­val nézte az életet, amelynek éppen legmélyeb­ben fekvő, legszövevényesebb szálai maradnak ismeretlenek a gazdagok előtt. Az élet nyo­morúságon és küszködésen keresztül, legtöbb­ször igen drága áron leplezi le keserű ég kí­nos titkait. Justh érezte a takaró fátyol áthatol­hatalanságát, és azért vágyódott fokozottab­ban annak fellebbentésére. A jólét, amelyben élt, módot adott neki a lélekből lelkedzett munka zavartalan, nyugodt elvégzésére s tanulmányok­ban való alapos elmélyedésre, de egyszersmind korlátokat is állított az író és a valóság közé. A világot járt pusztaszenttornyai földbirtokos, Taine és Zola barátja, elsősorban mégis csak úr volt. Magyar úr, aki mennél inkább művész akart lenni, annál kevésbé tudta megtagadni a lényéből kiütköző passzionátus műkedvelőt, az előkelő dilettánst. E tekintetben maga is élő iga­zolása a dzsentriről vallott felfogásának: minden nagyra, szépre és újra való törekvés, nemes és kiváló érték megvolt benne s mégis, amit tervei­ből megvalósított, aligha lett volna egész, ha a kérlelhetetlen rém nem is üti ki kezéből olyan korán a tollat. Minden novellájában, rajzában, regényében cigánymuzsika mellett álmodozik képzeletének hőse, aki mindig ő maga s akiből mindig hiányzik valami. Az a valami, ami nem­csak elviselhetővé, hanem igazán termékennyé is tudja tenni az életet. Ami nélkül nincs siker s aminek pótolhatatlan értékét csak akkor sejtjük meg, amikor­­ nélkülözzük. Ha valaki egyszer meg akarná írni Justh Zsigmond igazi életraj­zát, csak a regényeit kellene folytatnia. Leánynézőbe mennék. Irta: Hollós Korvin Lajos I. Leánynézőbe mennék. Mint a jó erkölcsű, szedd régiek, szólnék megindult hangon dadogó férf­i­ szava­kat, míg ijedt szívdobogásomat rejteném, s feszülne ünneplőruhám, hogy mondhassák: Derék, a vőlegény s csinos, illik hozzá a lány. II. Lassan ily kis örömmel is beéri aki ráébredt: hiába fecsérli rövid erejét hasztalan futással, a nagy örömöt nem tudja elérni; gyérül a haj, az idő eltelik, az ember elfelejti elveit, a térből már egy talpnyit megköszönne s kutatja, hogy ezt fel is lelje itt. III. De sokszor megnyugodnék egy kis, egyszerű szótól, amely szeretetével bölcseségeket pótol, siker helyett talán egy mosoly is megvigasztal, zsúfolt tribünökért egy meghitt családi asztal... IV. Ilyeneket gondolok magamban s hempergőzök saját jó szavamban, mint a téli dum­a alatt éjnek idején a hűlő­ vérü­kének; megtanultam a kicsinyt becsülni, háborúban karszékben csücsülni békülékeny, mosolygó üleppel s cifrátlan, de tiszta becsülettel. V. S már felvenném az ünneplőruhát s már meg is kérném asszonyul a lányt, már beosztanám havi fizetésem s már számolgatnám, mint élnénk szerényen. De ahogy élek, nincs ennél szerényebb, és híre sincsen havi fizetésnek, s ki hozzám jönne, nincsen is leány, s tíz éve nem volt ünneplőruhám. VI. Hát csendben ülj le és szomorkodj, hogy nem lehetsz kicsinyt se boldog s irigyen szemléld mit leírsz e sor végén, a kettőspontot: Ő mily boldog lehet e jel pároszsorsában, melyet el nem téphet rontó kéz, se más, mi a rosszban örömre lel. VII. Hírem léha marad, mint a világ mondja: leánybolonditó s leányok bolondja. Nem nyugszom meg sehol, egytől máshoz megyek, mert nincs néki, miből, félek, fölmelegszik, s hogy fölmelegedek! így lesz ragadozó egy szegény verébből, ki nem rakhat fészket, mert nincs neki, miből. vásárolni bizalom dolga — Bármely orvosi recept után is készít szemüveget Mayar Sándor apacsál látaaaréna, IV., Kossuth Lajos ucca 15. az udvarban. Kiví­árokat pontosan és olcsón készítek saját müllelyenben Szolid árak. — Postai megrendeléseket aunnal elintézem

Next