Pesti Napló, 1938. október (89. évfolyam, 199–224. szám)

1938-10-16 / 212. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 1938 október 11. Justh Zsigmond PARASZTSZÍNHÁZA magyar szabadtéri színpad Az első Mire egy eszme diadalmaskodik, az apostolt már­ régen elfelejtették, így mutatta ezt az élet mindig s így mutatja ma is kíméletlen következe­tességgel. Hogyan lelkesedik m­a az egész ország a Gyönt­yösbokréta és a Magyar Csupajáték parasztjain, micsoda diadallal »fedezte fel« a ma­gyar író- és művészvilág legutóbb a magyar faj finom művészi érzékét s mikor negyven évvel ez­előtt ugyanezt hirdette rajongó meggyőződéséés a szegény boldogult Justh Zsigmond, utópistának nevezték, kinevették érte. Pedig a magyar paraszt művészi tulajdonsá­gainak felfedezése Justh Zsigmondnak az érdeme. És bizonyára sokan voltak, akik a Paulini Béla parasztjainak produkciója alatt az ő szellemét látták a kulisszák mögött. Talán nem egyedül vallom azt a hitet, hogy ebből az alkalomból kegyeletes dolog letenni az emlékezés koszorúját az idegen­ben kiszenvedett, ábrándos lelkével és fanatikus művészetimádásával nem e világba való poéta sírhalmára. * A kilencvenes évek derekán alig volt a nem­zetközi művészvilágnak számottevő embere, aki meg ne fordult volna Justh Zsigmond puszta­szenttornyai tuszkulánumában. Az ő páratlan vendégszeretete­s múzeumhoz hasonló lakása ma­gában is elég lett volna ahhoz, hogy odazarándo­koljon mindenki, de házának fő vonzóereje mégis csak az ő parasztszínháza volt. Idehaza nemigen beszéltek róla, pedig nagyon sok kiváló ember tapsolt benne a szenttornyai gányóknak. Csak­hogy nem bízott benne senki, hogy megértik a parasztszínház igazi rendeltetését és célját. Igaz is! Magyar parasztok, akik Plautust és Shake­spearet játsszák! Hát nem hihetetlen mese ez? Olyanok is akadtak, akik egyszerűen Justh nagy­úri kedvtelésének tekintették az egészet, aminek a művészethez semmi köze s a magyar paraszt lélektanának szempontjából semmi fontossága. Aztán meg maga Justh sem vetett rá súlyt, hogy ismertessék az ő színházát. Ellenkezőleg, szinte titkolta a nagy nyilvánosság előtt. Irtózott attól,, hogy esetleg reklámhajhászattal vádolják meg. Csak a kiválasztottaknak pintogatta. Annál többet foglalkoztak vele külföldön. Különösen a francia írói- és művészvilág tagjai rándultak le seregestül Szenttornyára s a pá­rizsi lapok nem egyszer közöltek hasábos cikke­ket »az alföldi puszták művészkolóniájáról«. Gróf Polignac — akinek Párizsban könyvalakban is megjelent a Justh Zsigmonddal együtt kezdett »Poesies Mac­yares« című antológiája — egész cikksorozatot írt a magyar parasztról s a paraszt­előadásokról a Figaro-ba. Volt is arról mit írni! Az ember nem győzte csodálkozással a szenttornyai látnivalókat. Justh Zsigmond rajongó művészetimádása két színházat is építtetett , a szent­tornyai udvarház pompás parkja közepén. A téli színház fából készült, a római ház atriumának mintájára, oszlopsorokkal. Nem volt arénához hasonlatos, még a beosztása is a régi rómaiak elfogadótermeire emlékeztetett. Csakhogy itt a benyílófülkék öltözékül szolgáltak, nem pedig a penatesek oltárainak. Sokkal fényesebb és még eredetibb volt a­­nyári színház. Valóságos amfiteátrum, kör alakú, fedetlen épület, köröskörül fokozatosan emelkedő sorokkal, melyekben szakaszokra voltak osztva az ülőhelyek, a piros vászonnal bevont padok. A színpad valamivel magasabban feküdt, előtte elkerített hely a kar számára s egy súgólyuk­féle, melyen kopogtatóval zörögve jelezték az előadás kezdetét. Az első magyar szabadtéri szín­ház. Jelmezek, díszletek, minden a legklassziku­sabb egyszerűségben. Justh »társulata« kizárólag gányókból került ki. A gányó — az orosháza vidéki dohány kertész — tiszta magyar típus. Nyugodt, komoly, nem olyan eleven, mint például a székely, de azért ötletes, eléggé beszédes és ha nem éppen mozgékony, de nem is olyan nehézkes, mint a dunántúli. Justh gyakran fejtegette, hogy ezek közelítik meg leg­jobban a régi görögök archaikus egyszerűségét és természetes méltóságát. Ezért merte velük mn megkockáztatni Aishylos, Sophokles és a többi­­ görög-római klasszikusok műveit. Halála előtt pár héttel, 1894 nyarán — mikor utoljára voltam fent nála Szes­tornyán — Plau­tus »Kincs«n­ét adták az ő derék gányai. Soha el nem felejtem ezt az előadást. 42 éve már, de már a szereplő személyek neve is eszemben van. Gom­bos Mihály, Rétes Mari, Györki Jóska s az ő utolérhetetlen naivája, Molnárné, mintha csak tegnap játszottak volna előttem. Milyen termé­szetességgel mozogtak azok az emberek, mily fesztelenül társalogtak, milyen egyszerű plasz­ticitás volt a tagsejtéseikben — a magyar ember tudvalevőleg nem gesztikulál valami erősen — és micsoda őszinteség a­ nevetésükben, mily s­zor­don fenség a kitöréseikben. Senki sem tanította őket, az egyik gányó maga mondta nekem: »Úgy játszom, ahogy megérzem!« Justh sohasem avat­kozott a dolgaikba, rájuk hagyta, csinálják, ahogy érzik. Láttam tőlük a Falu rosszá«-t is, nem akarok összehasonlításokba bocsátkozni, de azok­nak a játékában több volt a természetesség és a keresetlen, őszinte igazság, amit nem hagytak otthon a portájukon, mikor felléptek a színpadra, mint a korunkbeli legjobb parádés színészünkben. Amellett tanyai emberek voltak, akik sohasem láttak még vidéki színészt sem. Justh mondta is nekem egyszer, mikor csodálkozásomat fejeztem ki, hogy ezeket az embereket nem viszi pózolásba a nyilvánosság: »Hja! Ezeknek megvan az az előnyük, hogy nem voltak sohasem színházban s nem tanultak el a rossz színészektől semmit!« Mennyire szerette és mily sokat tartott Justh a parasztjairól, leg­jobban bizonyítja, hogy a sa­ját darabjait is csupán ezek számára írta és soha­sem nyújtott be darabot egyetlen színházhoz sem. Végre is én dramatizáltam egyik novelláját, ami­ből pedig ő maga is írt színdarabot. Mikor levél­ben kértem, nyújtsa be kész darabját a Népszín­házhoz, a következő jellemző sorokban válaszolt: »Én mindig tudtam, éreztem, hogy a dolgaimat nem lehet színdarab formájában a publikumnak, a magyar publikumnak beadni. Se publikumunk, se művészeink nincsenek a kívánt szellemi fej­lettség fokán. S ha összeveszünk pár nagyon mű­velt s igen intelligens embert, együttesen egy meglehetősen alacsonyfokú tömeget kapunk. Ezért nem akartam én soha a nyilvánosságnak darabot írni. Tán tudja, mennyire utálom utánajárni va­laminek, antichambikrozni direktoroknak, hiszté­rikus és ostoba primadonnáknak, akik azt hiszik, ők ítélhetnek, ők tudják csakis, mi a színpad s a publikum mit szeret, őrült cabotineknek... nem, nem nekem való ez, ma még kevésbé, mint valaha, midőn fáradt, beteg vagyok s nyugalomra vá­gyom s midőn inkább, mint valaha, meg vagyok arról győződve, hogy a későbbi századokban, vagy tán már a közeljövőiben lesz színház, szín­darabokat is fognak írni, csak színészek nem lesz­nek ...« Tán kissé keserű, tán túl szigorú kritika ez, de mindenesetre jellemző Justh Zsigmondra, aki gyű­lölte a színpadi pózt, teatralitást és rajongott az egyszerűségért, a »verismusért«, ami akkori szín­padjainkon hiába keresett. Azért menekült a még romlatlan, tiszta, egyszerű néphez, ezért­ becsülte művészetüket, annak hamisítatlan természetessé­gét olyan rendkívül nagyra. Könyveiben is leg­szebb oldaláról mutatta, be a magyar parasztot s társadalmi összeköttetései révén a külföldön is ismertette őket, idehaza pedig színházat építtetett nekik, hogy kipattantsa belőlük a művészi tulaj­donságokat. * Alig múlt 30 éves a függetlenségi párt nagy­nevű vezérének, Justh Gyulának íróöccse, mikor meghalt, de az alatt a három évtized alatt, amit pedig betegen élt át, többet dolgozott, mint más egy emberöltő alatt. A sors adott neki vagyont, nevet, előkelő társadalmi állást, eltölthette volna életét a kaszinókban, kártyaasztalok mellett, ló­versenyeken, mint abban a korban az ő osztályá­ból annyian s ő úgy dolgozott, mint ahogy azok sem dolgoztak, akik csupán a tollakból éltek. Mintha érezte volna, hogy neki nincs sok ideje eszméinek megörökítésére, terveinek és álmainak megvalósítására. Csak ilyen lázas munkásság mellett volt képes a betegágyon kívül eltöltött ke­véske idő alatt annyit produkálni, mint ameny­nyit alkotott. Mert hiszen mindig betegeskedett, élete örökös haldoklás volt. És mégis, mi mindenre volt képes az az összeroncsolt test! Ha egész éle­tében nem tett volna mást, mint hogy reprezen­tál, akkor is el lett volna foglalva minden pilla­nata. Szenttornyai kastélya, párizsi és budapesti palotája inkább hasonlítottak vendég­fogadóhoz, mint magánlakáshoz. Mindenkit ott akart maga körül látni, akiről azt hitte, hogy van benne va­lami az »isteni szikrából«, keblére akarta ölelni az egész világ szellemi ariszthoráciáját. És szíve­sen ment hozzá mindenki. Nem csupán azért, mert büszkék voltak barátságára, hanem mert szeretetreméltóbb házigazdát keresve sem lehe­tett volna találni. Senki nála jobban nem gon­doskodott vendégeinek testi-lelki jóvoltáról és senki nála jobban nem tudta mulattatni a társa­ságot. Bámulatos csevegő volt; szikrázó szel­leme, hatalmas tudása, egyetemes műveltsége, örökös utazásaiban szerzett sokoldalú tapasztala­tai mind hozzájárultak ehhez, szeretetreméltó modora pedig vonzóvá tette előadását. Lakása valóságos múzeum volt, terve exotikus világok mindenünnen összehordott műkincseivel. Vala­hányszor künn járt Párizsban, mindig hozott haza magával valamit: egy-egy érdekes régisé­get, párizsi különlegességet, vagy az uralkodó ízlés egy-egy jellemző művészi alkotását. Dolgozószobája a legkifogástalanabb hindu stílus szerint volt bebútorozva. Az ajtón nehéz függöny, drága keleti szőnyegből, a fal mellett széles keleti kerevet, a háttérben indus szentély, benne trónussal, körülötte apróbb-nagyobb bálvá­nyok, fétisek. Ez volt szegénynek kedvenc tartóz­kodási helye, e­zen a keleti pamlagon hevert a szegény tüdővészes nagyúr lázas délutánokon, ebben az indus szobában álmodozott annyit Buddha vallásáról, az ő lelkével annyira rokon vallásról, arról a misztikus hitről, mely biztatóan kínálta őt a boldog, örök nyugalommal, a nirvá­nával ... Volt ugyan m­ég egy dolgozószobája, de ez inkább könyvtárnak számított. Annyi volt benne a könyv, hogy becsületére vált volna egy nyilvános könyvtárnak is. De itt nem szívesen dolgozott; jobban szeretett ott tartózkodni abban az elvarázsolt, sejtelmes indus világban, mint ahogy beteg lelke ekkor már a miszticizmusba menekült a sivár valóságból. Szalonja mint egy képkiállítás. Finom fest­­mények, magyar írók, művészek, művésznők, exotikus fejedelmek, pénzkirályok, a külföld szel­lemóriásai, a párizsi szalonok csillagai, eredeti paraszttípusok, gányaleányok arcképei váltakoz­tak ott sűrű egymásutánban, a legtöbbre teleírva ajánlással. Azt hiszem, az egész földkerekségen neki volt a legtöbb barátja, talán azért, mert ő igazán jó barátja volt mindenkinek. * Nem volt büszke a nevére, nem volt büszke történelmi nevű családjára, a vagyonára, a tekin­télyére, az irodalmi sikereire, csak egyre volt nagyon büszke: szenttornyai parasztszínházára. Erre nemcsak büszke volt, szerette is: szerette lelkesedéssel, rajongással,­­szenvedélyesen. Szinte úgy tetszett, hogy az egész Justh-kastély, sőt az egész uradalom csak arra való, hogy méltó kör­nyezete legyen az ő színházának. A Justh-kastély gyönyörű szicíliai park közé­pén fekszik. Maga a régi udvarház, cselédházaival és melléképületeivel, homlokzatával az országútra néz. A kert valóságos park, benne Jászai Atali szobra. A sűrű fákat, gondozott utakat, árnyékos ligeteket csak egy helyen szakítja meg tisztás, ahonnan messzire fehérlik egy sajátságos alakú épület: a színház. Ez a színház az ő eszméje volt. Mindig hirdette, hogy a modern színészek nem bírják visszaadni a klasszikus korok embereinek egyszerű természetességét, naiv érzéseit és méltó­ságos mozdulatait. Sűrűn hangoztatta azt is, hogy például a görög temperamentumhoz legközelebb áll a magyar paraszté és végre is elhatározta, hogy ezt be is bizonyítja. Kiválasztott gányai kö­zül pár értelmes legényt, néhány csinosabb, ügye­sebb parasztleányt és menyecskét, megmagyarázta nekik a darabot, aztán rájuk bízta: csinálják! És azok megcsinálták. Czóbel Minkának, Feszty Ár­pádnak és Jászai Marinak bemutatta Plantus »Fecsegő«-jét. Akkor azt hitte, hogy ez az előadás csak arra a szezonra búcsúelőadás, pedig akkor már örökre búcsút kellett vennie kedves színhá­zától. Azon a nyáron különben már rossz sejtések kínozták, sőt egyik hozzám írott leveléből látszik, hogy belenyugodott a halál gondolatába. »Tíz nap óta­­ megint nagyon rosszul vagyok«, — írta. — »Azt hiszem, bajom rohamosabb jelleget öltött. De egy cseppet sem bánom. Láttam sokat, újat alig fogok már láthatni, fáradt vagyok s pihenni nem lesz rossz.« Csak azon aggódik, attól fél, hogy or­vosai megint külföldre küldik, valami enyhébb ég­hajlat alá s nem maradhat továbbra is szeretett parasztjai között. »Lássa«­­— írta — »ez az én tra­gikumom. Ott nem lehetek, ahol szeretek lenni, ahol tán még a halál sem lenne nehéz, mert oly természetesnek teszi a faj, mely körülvesz... Pe­dig jó lenne itt élni az életet!«... Ezt a szót, élni, aláhúzta. Élni szeretett volna ott Szenttornyán, a gányói között, pedig az ő élete örökös haldoklás volt. És a sors nem engedte sem élni, sem odahaza meghalni. Elkergette messze idegenbe, előbb Egyiptomba, aztán Cannes-ba, az örök tavasz örökké mosolygó hazájába, hogy neki, aki egész életében a fényt, a világosságot kereste, halálos ágyát is aranyozza be a napsugár. Mert idehaza akkor már nem sütött a nap. Csúnya, esős október volt, nem tuberkulotikusok­nak való. Pedig szinte még pár nappal a halála előtt szomorúan írta nekem: »Csak legalább annyi izgalommal lenne irántam az isteni Gondviselés, hogy odahaza végezhetném be pályafutásomat!« Még ez az utolsó álma sem valósulhatott meg. De a többi sem. Parasztszínháza megszűnt halá­lával; legnagyobb regénye, s Fuimus még csak sajtó alatt volt, mikor meghalt, megjelenését már nem érhette meg. Micsoda tragikus sejtelem adatta vele könyvének ezt a címet? Tán érezte, hogy mire ez a könyve napvilágot lát, akkorra ő is már fájt?... Nem érhette meg a Poesies Ma­gyares megjelenését, amit oly nagy kedvvel kez­dett meg gróf Polignac-cal s melyben Arany Jánostól a kilencvenes évek legfiatalabb költő­jéig mindenki helyet kapott s mely először ismer­tette meg a francia közönséget a magyar költé­szettel. És végül, nem örülhetett a magyar népies irodalom reneszánszának sem, melynek pedig egyik úttörője volt. De A puszta könyve, — mely franciául is megjelent s 3000 példányban kelt el, szemben a magyar kiadás 300 példányával — a Gányó Julcsa, a felelő­s élete nagy műve. A ki­válás genezise, melyben először hirdette magyar nyelven a tolsztoji evangéliumot, hogy: »a népet szeretni és nevelni kell«, új fénnyel fogják el­árasztani a nevét, majd akkor, mikor mint Eöt­vösnek, neki is »eszmei győzedelme« leszen emlék­jele. Rózsa Miklós Új ipari szakkönyv 11 A kádár I írta Klillger D. és Erdősi K. Számos ábrával. Ara 8.— F ff Kapható Az Est könyvkereskedésében Erzsébet körút 18-21H

Next