Pesti Napló, 1939. február (90. évfolyam, 26–48. szám)

1939-02-12 / 35. szám

Vasárnap PESTI NAPLÓ 103. február IS 37 IRODALMI NAPLÓ Móra Ferenc öt éve halt meg; humora azóta fogalommá nemesült az olvasók egy részében, neve a ked­velt íróké között szerepel, működése pedig dok­tori disszertáció témája lett. Gaál Ferike Jolán könyvet írt róla. Móra számára élményt jelentett az írás és a betű, szerelmese volt a tudománynak. Érthető is: őseinek, szüleinek szelleme nem fáradt ki hosszú kulturális élményekben. Szülei tanulatlanok vol­tak, de ez az iskolázatlanság nem azonos a tudo­mányos ösztön hiányával. Mert Móra szüleiben lefojthatatlan kíváncsiság égett, a családot kielé­gíthetetlen tudásszomjúság gyötörte. Az öreg Móra Márton a tisztelettudó magyar parasztok áhítatával becsülte a betűt, a nyomtatott írást pedig szentnek tartotta. Móra Ferenc semmiben sem különbözött ap­jától. Élete végéig tisztelte a »mesterségét« s a romantikus lelkek missziós hitével tekintett az írókra, önudatos volt, tisztelte önmagát, bár nem reklámozó, szerénytelen nyilatkozatokban, hanem Arany János szemérmes öntudatával. A külvilágtól elzárkózott s ha előadás keretében vagy írásban a nyilvánosság elé lépett, rögtön ünnepélyessé vált s makacs elvhűséggel küzdött gondolataiért. Életének és művészetének lényegét könnyű meghatározni: vérében tisztult magyarságszere­tet lobogott és sohasem tagadta meg faji és vér­ségi alkatát. Írásaiban oda tért vissza, ahonnan kiindult: a legtisztább magyarsághoz, annak romlatlan és primitív tanyai életformájához, sa­játos világszemléletéhez. Nem kellett elparaszt­kodnia, hiszen fellépése idején az újnépiesség mozgalma csak a levegőben lógó irodalmi lehe­tőség volt, amelyet még észre kellett venni, tuda­tosítani kellett a nyugateurópai szellemáramlatok kaotikus küzdelmében. Nincs egyetlen nyilatkozata sem, a­mely el­ítélné a magyar irodalom asszimilációját: külön­leges irodalmi magatartását nem a szavak uszá­lyaként termette ki. Miért lett volna szüksége arra, hogy egy negatív munka elvégzése árán un­szolja magát bele Móra Ferenci irodalomszemlé­letébe! Paraszti volt gyors elhatározásában, cso­dálatos kitartásában, megőrzött különállóságá­ban: az impresszionizmus ragályos divatja eleinte nem fertőzte meg egyéniségét; kár, hogy egész pályáján nem tudott független maradni s nem tudta kifejteni azt az ünnépies programot, mely­nek célja nem csupán az, hogy az író humoros paraszti történeteket közöljön az olvasóval, ha­nem ezen túlemelkedően az, hogy vállalja a sür­gető problémák megoldására irányuló közös nem­zeti akaratot. Igaz humorából rengeteg rejtett gúny, támadás cseng. Mennyi humánum, milyen kiapadhatatlan szeretet vezényelte s a szeretet minő tudományossággal párosult benne.­e Ész-C8 szívember volt egyszerre. Paraszti fajának érdekes példányává fejlő­dött. Irodalmunkban ő az első, aki európaivá vált anélkül, hogy talpa alól egy pillanatra, is elve­szítette volna a parasztok szellemi talaját. Tudós volt és költő, európai és magyar, úri és paraszti. Mindez a véglet kiegyenlítődött benne, harmó­niába olvadt. Főként paraszti és úri mivoltának összhangja csodálatos. Élő bizonyítéka, mennyire kifinomulhat a parasztiság — adott környezet­ben, adott feltételek között. Mert a magyar pa­raszt a legméltóságteljesebb úr, tapintata, előzé­ken­ysége és egész magatartása alapján. »Vérei«-ben egy kicsit önmagát is szerette, hiszen lírikus lélek volt és sohasem tagadta meg társadalmi osztályával vállalt közösségét. De az egyéni ösztönt túlnőtte az a ragaszkodás, mely minden sorából kiérzik, a tágabb családi szerve­zet, a nemzet iránt. Minthogy európai volt és magyar, könnyen felismerhette a­ különbséget : a magyarság és Nyugat-Európa népeinek életszín­vonala között. Hasonlító életszemlélete könnyen megtalálta a honi hibákat, ha nem is korbáccsal támadt neki népünk siralmas helyzetének. f­el­ismerte ugyanis, hogy a humor kitűnő keret vé­res észrevételek számára; humora báránybőrébe belerejthette a farkast. Van azonban az éremnek egy másik oldala is: humora feloldozta az alól a kötelesség alól, hogy a tényeket magyarázza és részletezze; fel­oldozta továbbá az életértelmezés kötelezettsége alól is. Móra csak ábrázolt. A hibákat megálla­pította, de a javítás módjára nem adott ötlete­ket. Humora kitűnő volt, de néha visszaélt vele: végletekig használta ki a mosolyogtatás eszkö­zeit s mindent egészséges humorára bízott. Míg ő maga mosolyog és az olvasót is mosolyogtatja, a problémák felszakadó ja­va könnyeket fakaszt az olvasó szemében. Mert Móra világa nem idilli és nem napsugaras. Parasztjai nemcsak adomáz­nak és pipáznak, hanem káromkodnak és bírál­nak. Reális keretben, józanul jelennek meg. Nem ünnepi figurák, kifényesített csizmában, mint valami elrontott Jókai-film alakjai. Az asszo­­nyok sem ájtatos, patyolatba öltözött vasárnapi menyecskék, akik imakönyvet szorongatnak eszü­ntetett kezükben. Nem is jóságos anyókák, szülő és szenvedő nők, vérzők, rongyosak, fenyegetők és kétségbeesettek. Mórának több olyan elbeszé­lése van, amelyekből ha kihagynék a humoros részeket, sötét ibseni világ meredne elénk. Ezt kellett volna megtennie Mórának: bí­rálni a saját humorát, és megrostálni a jelenete­ket hatásuk és fajsúlyok szerint. Ha a tények konkrét értelmezése elől el is zárkózott, legalább ne terelte volna el a figyelmet a problémáról az­zal, hogy a panaszok metsző élét és a sikolyok szúrós jegyét letompítja humorával. Híres Ének a búzamezőkről c. regényében apotheózist írt a magyar földről és a magyar parasztról. De mennyivel elgondolkoztatóbb, ne­velőbb lett volna, ha az ábrázolás felszínein túl történetfilozófiai értelmezést is adott volna gyö­nyörű gondolatainak, ő azonban kitért a problé­mák mélyebb értelmezése elé. Miért? Hiszen a legmélyebbre törő sorsproblémák »terra incog­nitá«-ját az Ének a búzamezőkről megjelenésé­nek idejében már hatalmas alkotások ismertet­ték. Szabó Dezső próféciáit már vérébe asszimi­lálta a fajszerető magyar köztudat és az értelmi­ség előtt nem volt ismeretlen Kodolányi János és Németh László működése sem. Illyés Gyula sem sokáig váratott már magára. Móra azonban inkább sejtetett, ahelyett, hogy határozott körvonalakkal rajzolta­ volna meg gondolatait. Igaz, korában nem minden veszély nélkül vállalkozhatott volna erre. De ha a problé­mákat olyan súlyos voltukban értékelte és ábrá­zolta volna, amilyenek valójában voltak, szerepe jelentősebb lenne irodalomtörténeti szempont­ból is. Baráth Ferenc. • Falk Géza: Barangolás zeneországban. A kitűnő szerző, akinek eddigi írásait a zenei közönség­ nagy tábora ismételten elismeréssel fogadta, ezúttal érdekes ifjúsági könyvvel lép a nyilvánosság elé. Azt a célt tartja szeme előtt, hogy az ifjúságot rávezesse a zene birodalmának óriási gazdagságára, megmutatván a zene minden szépségét, értékét, fejlődést előmozdító szellemi anyagát. Feltárul a könyvben az olvasó előtt a zene múltja és jelene az ősember egyszerű sípjától a modern zenekar hangszínkáprázatáig, az ősi zenei együttestől a mai zenekari és kamarazenei együttesig. Megismer­jük a hangjegyírás fejlődését, a hangszerek kialakulá­sát, a zenekar életét, a karmester munkáját, a zenei stílusok kibontakozását, a zenetanulás előnyeit, vala­mint a zenei pályáknak nagy erkölcsi és anyagi elő­nyeit. Ingyes munka Falk Gézának ez a könyve is; bizonyos, hogy szívesen fogadja az, akinek szól: az ifjúság. • Tiszta víz. Falu Tamás, a kitűnő lírikus, a pró­zának is régi szerelmese. Hosszú, érdemes irodalmi pá­lyáján sohasem alkotott középszerűt. Mindig eredeti, finom, érdekes és elmélyülő. Most pompás kis lélek­tani regényt írt Tiszta víz címmel, s e könyv a szelle­messég és érzelmesség ritka hajtása korunk kiábrándult világában. Három falusi ember lélekváltozását írta meg Falu Tamás ebben a regényében: a patikusét, a pati­kusnéét és a doktorét. Csendben éldegélnek ők meghitt, de lelki hármasban. Egyszerre gyógyforrás bugyboré­kol fel a kis faluban, élelmes vállalkozó fürdőhellyé varázsolja a kis tót falut, s a három h­ős lelke megbor­zolódik, a nagyvilági élet szerelmi kavarodást idéz elő náluk. Mind a három új emberrel kezd szerelmi kap­csolatot, de már nem a régi alapon. Ám szerencsére a forrás, amilyen meglepetésszerűen tört elő, úgy is apad el, a fürdőhelyet likvidálják, az új szerelmesek eltűn­nek, s a mindennapi élet csendes kispolgári viszonyai­nak tiszta vize megint a régi sima élet útjára viszi a hősöket. Ez a nem nagy igényű cselekmény szellemes stiláris és adatbeli fordulatok egész zuhatagjával válik érdekessé. Egy csomó remekművű kis Falu Tamás-vers bujkál a próza sorai, szavai mögött. (Kettő teljes szö­vegében közölve is van benne.) Kitűnők a főalakok, az epizódisták, és érdekes a kiváló írónak az az újítása, hogy érdekesnél érdekesebb adatokat sző bele elbeszélé­sébe. Pl. a karbidról, statisztika az emberiség sör- és kávéfogyasztásáról, az euthanasiáról stb. stb. Mindezt könnyedén szövi bele munkájába s a lelki és tárgyi érdekességek váltakozása állandó élénk érdekkeltéssel köt bennünket ahhoz a kis bájos falusi világhoz, ame­lyet olvasás közben irigykedve megszerettünk, s mely­nek képei soká vibrálnak bennünk. Kellemes, értékes, szép könyv Falu Tamásnak ez az új regénye. (r) • Ibby Gordon: Im Zeichen des Skorpions. Női ver­sek és ezzel a megállapítással nem akarjuk őket sem megdicsérni, sem leszólni. A költőnőnek ez az első mun­kája, amelyet megismertünk és úgy hisszünk, hogy egy induló művészi pálya első állomását jelentik a kis kötet­­ben foglalt versek. Biztató ígéretnek véljük néh­ány szép és emberi sorát, viszont a kezdetnek tulajdonítjuk, hogy nem tud szabadulni szembeszökő modorosságoktól. Ha majd világosabban látja önmaga, hogy merrefelé tart és mit akar, akkor majd nyilván szebbet és jobbat al­kot. (bi) • Beküldött könyvek. A következő könyvek érkez­tek szerkesztőségünkbe: Ifj Zsadányi Hagy Árpád: Áp­rilis. (Versek. Szerző kiadása). — Keleti Márton: Az el­pusztult saroküzlet. (Szerző kiadása). — Hajnal Gábor: Nem istenekkel önmagaddal. (Versek. Szerző kiadása). — Juó Sámuel: Fáklyászaféta. (Versek. Szerző kiadása). • Francia szavak a magyarban. Hatalmas magyar tudományos mű készül, a magyar nyelvtudomány enciklopédiája, a Magyar Nyelvtudomány Kézikönyve. Kiadója, a Magyar Tudományos Akadémia, igazi tudo-« mányos »Grundrisst« tervez, melynek pontosan kiala­kított és nyomtatásban is megjelent programjából nem sorrendben, h­anem aszerint, ahogy a szerző elkészül vele, jelennek meg az egyes részek. Még a messze távlatú Gombocz Zoltán rakta le a monumentális mű alapjait, ő dolgozta ki módszertanát is (Nyelvtörténeti módszertan), mostani szerkesztői, Melicsi János és Né­meth Gyula is e tudománynak alapvető vezérei. Ezút­tal az I. kötet 12. részének fa jelzésű kötete jelent meg Bárczi Géza tanár tollából A magyar nyelv francia jövevényszavai címmel. A mű a tudományos alaposságnak, világosságnak, akribeianak igazi min­tája. Végigmegy a magyar-francia érintkezések egész történetén 1034-től, midőn Szent István előkelő francia zarándokokat lát vendégül, egész máig, a Párizsban élő magyarok (munkások, írók, filozopterek) élete nyelvbeli jelenségeinek feltárásáig. Kutatja a francia szellem hatását helynevekben, közszavakban, kifejezé­sekben, fordulatokban, rendszerezi az átvételek hang-és alaktani törvényeit. Egészben ez a francia hatás nem nagy nyelvi tekintetben. (Azért mondjuk, hogy nyelvi tekintetben, mert egyébként település- és gazda­ságtörténeti szempontból sokkal nagyobb, hogy csak egy példát mondjunk: a tokaji szőlőművelésnek meg­honosítása francia telepesek munkája volt.­ Közsza­vaink közül kétségtelenül francia eredetűek: kilinct (ó-francia clinche), lakat (loquet), tárgy (large), szek­rény (serin), mécs (meche), paraj (poray) zománc (smalz), dézsma (desma), formint (fourmint). Tulajdon­neveink közül francia eredetűek: Lajos, Jolán s a hely­neveink közül egészen bizonyosan a hegyaljai Tália. Mindez csak egy marék abból az érdekes pozitív és negatív anyagból (mert nagyon érdekesek Bárczi Gézá­nak azok a fejtegetései is, amelyek azt mutatják ki, hogy mely szavak, kifejezések nem francia eredetűek azok között, amelyeket sokan annak tartanak), amely ez érdekes tudományos mű lapjain felsorakozik. Egy­szerű, szinte keresetlen stílusa tarka érdekességeket takar. £ Mrm Tolaa franciául le kiadni. Lib. M. Hegyaljai Kiss Géza: Csillagtüzek Hegyaljai Kiss (Ha nem politizál ternelbe még akkor sem, mikor germán anyai őseiről beszél. Semmit sem élel ki, mert a hangoskodást, a feltűnést nem tudja összeegyeztetni papi mivoltával. Kötetében Appen és a halk mértéktartás és a művészi eszközök szerény­sége jelenti a legnagyobb értéket. Nem vállakozik ak­robatamutatványokra s félreáll a modern költői jel­szavak handabandái elől. Költői célja nem az, hogy láncszeme legyen egy felszínes folytonosságnak, hanem önmaga lábán akar megállni: ragaszkodik a »letfrni költői eredményeket s nem hajlandó elvetni Szabolen­kát azért, mert helyette »modernebbek« verik a dobot. Ellenkezőleg: egyik versében megemlékezik róla s a sorok között szinte tanítványi tiszteletét rejti el iránta. Nemes konzervativizmusa azonban nem jelent perspek­tívátlanságot, mert éles kritikai tekintettel tudja át­mérni költészetünk értékeit; majd Csokonainál, majd Petőfinél köt ki, de Gárdonyi és Ady újszerűségét is tudomásul veszi. Konstruktív szellem: oktat, nevel, magyaráz és vezet. Kötete első négy ívét Nagy-Magyarország különböző városainak, vidékeinek szen­teli; valóságos riporteri beszámolót ad egy-egy város­ról, vagy faluról. Színes, találó és tömör képbe rend­szerezi történelmi és irodalmi, művészeti és földrajzi ismereteit. Tisztult szemlélete és kiegyensúlyozot világi fölfogása a természet romlatlanságát dicséri. A termé­szeti jelenségekben sem keresi a zajos és nagyvonala­ mozzanatokat: riasztó mennydörgések, falupusztító fer­getegek helyett vadgalambbúgásról énekel, nyugodt tájain nem száguldanak végig heves orkánok, csak a szél zizegteti a fűzfákat és a halk szellő »rezzenti meg az esti levélkét.« »Esti levélke halk rezzenetére Lelkem megremeg s félve felfigyel. Tűnőben a nyárt Az ősz jönne már Szép elmúlása bús gyötrelmire­t« Egyszerű, de egyszerűségében pallérozott és ke­ményveretű. Tiszta egyházi szónoklat nyelvén szól ver­seiben: mindenki költője, mindenki vezetője, mint a Jó egyházfiak. Újszerű cikornyák helyett Arany és Petőfi szótárát forgatja, s noha Ady iránt érzet rajongását el is árulja, Ady zabolátlanabb hevessége, rendkívüli ösz­szetettsége nem befolyásolta verseiben. Hegyaljai Kiss Gézának ez csak nyeresége lehet, mert ez a befolyá­solatlanság független hajlamait jelzi. Mint költő nem is tudná Adyt magába szervesíteni, magába ooani. Csak örülni lehet, hogy ilyen nemes függetlenségben tölti be sajátos szerepét, amely lehet, hogy esztétikai szempontból hálátlan, de nemzeti szempontból értékes, hasznos és dicséretes.

Next