Pesti Napló, 1939. május (90. évfolyam, 99-122. szám)

1939-05-12 / 108. szám

4 PMeK Norvégok, svédek, dánok... Magán fajkutatás Oslo, május. Bár nem minden angol globetrotter tweed trenchcoat-ban, van nem kefefrizurás német is, aki utálja a sört és a grenadien-marschot, nő­gyűlölő francia és feketehajú, temperamentumos svéd, — azért mégis van valami a dologban ... Az egyes népeknek határozott, félre nem ismer­hető arca van, csak az merje tagadni ezt, aki nem ismert fel egy pesti urat és hölgyet a Rue de la Paix-n, a Trafagar Square-n vagy a világ bármelyik pontján.. Most, hogy a skandináv államok nagyon di­vatba jöttek, megpróbálok pár szerény meg­figyeléssel hozzájárulni ahhoz a némiképpen kö­dös tudáshoz, amellyel a földrajzéra látott el, legjobb tudomása szerint. Az északi államok ki­csit messze vannak, így aztán nagyon sokan va­gyunk, — én is csak itt tanultam meg — akik nem vagyunk egészen bizonyosak benne, hogy hogyan is függ össze a dolog. Minek a fővárosa Kopenhága, mi a különbség Helsinki és Helsing­fors között és­­ugyebár Stockholmot azelőtt Krisz­tiánjának hívták? Nem is fontos, mindnyájan magasok, szőkék, gazdagok, gyufarészvényük van, síelnek és hidegek! Márpedig ez nagy tévedés. A négy skandináv államcsoportba tartozó állam négy hallatlanul különböző egyéniséget képvisel! Norvégia elsze­gényedett, de hallatlanul előkelő, művészlelkű arisztokrata. Svédország hallatlanul gazdag, ki­csit snob iparmágnás kereskedelmi tanácsos, Dá­nia ugyanilyen gazdag, kevésbé előkelő, de sok­kal jobbkedvű nagykereskedő, végül Finnország, akivel körülbelül ezek hárman úgy tartják a ro­konságot, mint három testvér a dajkájuk gyere­kével, szóval Finnország a legmodernebb, szinte teoretikusan szabad, Bauhaus stílű, osztályöntu­datos proletár, csendes, de állandó viszályban Svédországgal, akivel szemben kifejezett kisebb­rendűségi komplexusa van. A svéd, dán és norvég nyelv úgy hasonlít egymáshoz, hogy aki az egyiket tudja, az a másik kettő nyelvén is tud olvasni és megértik egy­mást, ha mindegyik a saját nyelvén beszél. En­nek ellenére hatalmas különbségek vannak. A norvég és a svéd nyelv nagyon szép, a dán egyike a legcsúnyábbaknak. Mély, gutturális hanghordozással, amely az amerikai angolhoz ha­sonlít, torzítják el a szép skandináv szavakat. A dánok szörnyű kiejtése, azt hiszem, a fő oka annak, hogy a svédek tulajdonképpen képtelenek őket komolyan venni, pedig különben hallatlanul vágyódnak a vidám, fesztelen dán hangulatra. Ezzel szemben, hogy melyik szebb, a norvég vagy a svéd, azt nehéz eldönteni, a norvég biztosan szebb, hallatlanul könnyű, finom, melodikus és a svédek általában sokkal szebbnek tartják a saját nyelvüknél, bár ennél valamivel erőtlenebb. Itt így mondják: a svéd férfinyelv, a norvég női és a dán gyermek. A finn egész más. Norvégia, az arisztokrata művész, a norvégek a viking vezérek igazi unokái. Hallatlanul és soha össze nem téveszthetően különböznek a své­dektől, akik valószínűleg a viking hajók legény­ségének leszármazottjai. A norvégek Európa egyik legmerészebben szárnyaló fantáziájú népe,­­ a svédeknek sok jó tulajdonságuk van, össze­hasonlíthatatlanul megbízhatóbbak — de fantá­ziájuk, hát az igazán nincs. Peer Gynt, az északi fantázia lovagja, Grieg, Ibsen, a Tavaszi zsongás Linding-je és a múltak ködében Ossian, ők mind norvégek. A norvégek valamivel még szőkébbek, lázasan érdeklődők, idealisták, sarkkutatók, Nan­­senek, Amundsenek, a svédek darabosabbak, me­revebbek, konvencionalisták és addig idealisták, ameddig erre reálisan mód van, mérnökök, gyá­rosok, Nobelek. A dánokon bizony már egyáltalán nem látszanak meg a viking ősök, meglehetősen alacsonyak, mondjuk középtermetűek, se szőkék, se barnák, de hallatlanul kedvesek, vidámak, gondatlanok, fesztelenek. Ha svédek igazán jól akarják érezni magukat, csak Dániába utaznak. Norvégia természeti szépsége magasztos, el­ragadó, a fővárosuk, Oslo (azelőtt Krisztiánia) jelentéktelen, teljesen egyéniségtelen, a város tulajdonképpen csak lakóházak összesége, eszköz, mert a norvégek nem Oslóban élnek, hanem Nor­végiában, a fjordokban, napfényben csillogó vagy rejtelmes ködbe burkolt hómezőiken, a saját misztikus, múltszázadba illő fantáziájukban. Stockholm sokkal szebb, össze sem lehet ha­sonlítani. A Malaj-tó partján húzódó remek mo­dern házsorok, a szigeteken épült várost össze­kötő merőszívű hidak, az amerikai stílusú city, az egész tágas, gazdag harmonikus, tökéletes vá­ros eltörölhetetlen benyomást kelt, mert a­ své­deknek konkrét, tárgyi alap kell minden érzés­hez, ők nem tudnák egy szegényes, jelentéktelen városról elképzelni, hogy nem az! Stockholm a legáttekinthetőbb, tisztavonalú, városrendészeti­­leg, tökéletes, nagy vonalaiban remek város. Kis, egyéni részleteiben kevesebb bája van. Kristály­­tiszta, matematikai örök törvényszerűségeknek logikai, intellektuális örömét kifejező város. Dánia fővárosa, Konenhága, a legnagyobb, tulajdonképpen Észak fővárosa. Majdnem még­­egyszer akkora, mint Stockholm. Lényegesen zegzugosabb, tele van neon fényekkel, mintha a modernséget itt népi annyira az egyene­s ház­sorok, mint inkább az amerikai fényreklámtöme­­gek képviselnék. A dán, főváros, éjjel, amerikaias, a svéd nappal, a norvég soha! Dánia_ nemcsak nyelvében hasonlít az angolhoz, de a főváros a­z­ egy kis _ London, jól el lehet veszni benne, nyüzsgő, életteljes, gondtalan, mulatnivágyó, gye­rekes uccai forgatagában. Tele van a város előre nem sejtett, változatos hangulatú mulatókkal. Oslóban és Stockholmban nincs mulató. Norvégia és Dánia sokkal szabadabb, liberáli­sabb, mint Svédország, mert a norvégek szüle­tett finomságuknál fogva artisztikusan és meg­felelően tudnak élni bármilyen mennyiségű sza­badsággal, a dánok viszont belátták, hogy a mi­nél nagyobb fesztelenség hallatlanul mulatságos, ha nem is nagyon finom. A svédek nem tudnán­­nak finoman fesztelenek lenni, viszont nem akar­nak fesztelenek lenni, finomtalanul. Mindezeket egybefoglalva, a legkellemesebb­ lehet norvég születésű svéd állampolgárnak lenni Dániában. Dr. Bolgár Éva. PESTI NAPLÓ 1939 május 1. »3\tétié ma uwtom a J\Cetwzetiti飫 (Saját tudósítónktól.) Régi nóta, talán mér le is járt, de sokan éneklik és szívesen dudorásszák a meg­hitt magány perceiben. Férfiak, akik már deresedni kez­denek, nők, akiknek lánykája, fiacskája ugyanott »ta­lálkozik« virággal, vagy könyvvel a kezében, mogyorós tejcsokoládééval a zsebében. Mert a törvény örök: apáink, anyáink után mi jövünk, mi nézzük az óránkat idegesen, türelmetlenül, betegre sorvasztjuk a nyomo­rult virágot, mely az első találkozáson esetleg ismer­tetője­, a továbbiakban viszont kedvesség (»mert ki a virágot szereti...«). Hogy fű a szél és Bözsi még min­dig nem jön — nem baj, majd csak megérkezik, talán a hatossal, vagy a hetes autóbusszal, esetleg rohan majd szegényke, pihegve, mint fáradó galamb és mondja: »csak ott voltam Rózsinál az Aggteleki utcában, aztán — tudja, Gábor — tőlük nehéz eljönni... Mert mindig a likőr... Jaj, de elfáradtam«. És Gábor elindul Bözsi­vel. Honnan? hova? Cs­endevázók Mekkája Ez a rangos megkülönböztetés kétségkívül a Körút és Rákóczi út kereszteződését illeti meg. Ott azt a kis terecskét, a villanyóra mellett, ahol a »hatos megáll«. Azóta a négyes és a hetes már nem jár erre, csak a hatvanhatos és a hatos kalauzai gyönyörködhetnek a múlhatatlan ifjúságban, a hirtelen és »türelmetlen« fiatalok bárányos türelmében. Serény lépésben jönnek a frissen borotvált férfiak, de olyanok is, akik még nem borotválkoznak. Nyurga diákok, akik magukkal hozzák azt a verset is, melyet délelőtt a fizikaórán gondoltak ki Jolán »nefelejcskék« szeméről. És jönnek a szakállasok is azon a jogcímen, hogy »öreg ember nem vén ember«. Tavasziasan és hetybe lépésben jönnek, ujjongó diadallal. Már messziről kitágulnak a szemek, a feketék és a kékek, melyekről Klári és Éva azt hiszi, hogy ezek a legszebbek. Bizonyára... Sürgölődnek a leendő boldogok, akik valósággal kis titkos szervezetet alkotnak, csak egymásra néznek és máris tudják, hogy a szemüveges diák zsebében likőrös drazsé lapul meg és hogy gusztusos manikűrkészletet rejt a csinos csomagocska. Egyesek éveken keresztül ugyanott találkoznak, ugyanabban az időben. Ezek a szerelem racionalistái, gépemberei. Diákkorukban megcsinálták a matematika­példát, de negyed hatra már az »óra előtt« várták a valakijüket. Télen papírvékonyságú cipőtalpban, kissé kopott kabátban, de a megbocsátó szerelem mindent elnézett. Most, így tavaszidőn, szinte percről percre kicseré­lődnek a párok. Az öt órát a leányka rendszerint ne­gyed hatra prolongálja, mert »vendége volt« vagy még az irodában... De be sem kell fejeznie, mert Károly elhiszi. Rajongó és megbocsátó szemmel néz szőke álmára, percnyi gondolkodás, halk beszélgetés: »hova menjünk«? A program megvan, és a párok elindulnak gyalog,­ villamoson vagy autóbuszon, az igényesebbek — elseje körül — taxin. Mert ez végtelenül imponáló. Mint ahogyan imponáló maga ez a társaság is: ezen a kis terecskén gyűlik össze a legrétegezetlenebb társa­ság. Éljen a szerelmi demokrácia! — ezt harsogja a randevúzó párok megnyugtató sokfélesége. Mert itt találkoznak a munkából kiröppenő kereskedők, az ap­juk pénzén dendiskedő egyetemi hallgatók, a monoklis világfiak — arisztokraták? művészek? hülyék? — és a nép egyszerű gyermekei. »Kezét csókolom! Szervusz! Csókollak, édes, sokat vártál? Kezedet csókolom!« —■ röpködnek az üdvözlések, mint színes és szabad lepkék. És nem is tartalmatlan formulák ezek. Mert — n­ — az az elegáns férfi most csókolta meg annak a szép fekete hölgynek a kezét s az a még elegánsabb ugyan­csak kezet csókol a szépséges szőke leánynak. Vannak mohóbb párok is, akik még ki sem mondják, hogy »csókollak« — és már valóra is váltják gondolataikat. Az üdvözlés után a párok elszélednek, négy külön­böző irányban. A monoklisok befelé szoktak menni a Múzeum körút felé, az elegánsabb helyekre. A nyak­kendődlének kifelé tartanak a keleti pályaudvar felé... Cs­ganáli sziget... Hogy mi ez? — Ugyan? Ki nem tudja? Tartsa fel a kezét! Ugy­e mindenki tudja! Hiszen bárkinek volt futó, vagy tartós ismeretsége, mely a banán­szigeten mélyült el, vagy­­ ült ki (mert »mindenféle szerelemnek vége szokott lenni«). Ez a hely, ahol régen banánt szoktak árulni a mostani trafikos bódé­ban, ez a hely bizony sokak számára idegen. Való­ban, nem is látni itt annyi áhítatos arcot. A férfi­ kezéből majdnem mindig hiányzik a virág- vagy a kis csomagmeglepetés. Itt üzletibb, önzőbb a találko­zás. Ridegebb. A fiatalok fanyarabbak, öregebbek a banánszigeten, mint a Nemzeti előtt. A hatos megálló­jánál akárhányszor órákig várnak a fiatalemberek —­­a lányok is — (bocsánat a leleplezésért). És ha ered­ménytelen volt a várakozás, megtörnek, elszomorod­nak, egyes férfiak beszaladnak valamelyik köztéi ven­déglőbe egy félliter mellé. És felejtenek... Itt, a banánszigeten? — Ideges arcok nézegetik az óramutató lomha vánszorgását. »Már három perc óta várok!« — türelmetlenkedik egy kitömött vállú ifjú —­ »na, még két perc és adieu!« Félhat múlt öt perccel: bosszús, goromba arccal távozik el valaki, kaján és fenyegető vigyorral. Nem inni szaladt és a leányka nem könnyezni. Hanem vala­hová befelé lassan, majd egyre gyorsabban, hevesebben’ — a Nemzeti felé... A világ közepe. (Imerikai aktla Ez a Kálvin tér. Sétálni akarsz, ifjú szerelmes?­­» Ott van a Gellérthegy egy macskaugrásra. Vagy a’ Dunapart. Ligetbe kívánkozol, leülni délelőtti sütkére­­zésre párosban? vagy délutáni vallomásokra, esetleg esti — holdsugaras — ábrándokra? — Közel van a Károlyi-kert. Egyetemi hallgatók és diáklányok kedvenc találkozó­helye: ez a Kálvin tér. A környék tele van kollégiu­mokkal, menzákkal. Az egyetemek, a könyvtárak is tő­­szomszédságban vannak. Ha a szemüveges szigorló el­fárad, kilép a diákotthonból és három perc alatt a Kál­vin térre jut. Minden út a Kálvin térre vezet. Vám­ház körút, Múzeum körút, Kecskeméti utca, Baross utca, Üllői út s ide lehet számítani a Lónyay uccát is. És a közelben diszkrétek a cukrászdák, »olcsók és polgáriak« a vendéglők. Egyébként itt zajlanak le a legkedélyesebb találko­zók. Az ide siető randevúzók általában az intelligens­ osztályból kerülnek ki: diákok, diáklányok, végzett diá­kok, akik a múlt varázslatáért még a banánsziget köze­léből is ide térnek vissza. A párok pajtáskodó, fesztelen­ hangulatban üdvözlik egymást. Nincs szigorú megkötés. A diákok nem csókolnak kezet a lányoknak. Ellenben annál gyakoribb, hogy kifogástalan társasági fiatalem­ber a lány mögé áll — aki már előbb odaérkezett —­­(diákvilágiban előfordul), befogja a szemét vagy egy­ hirtelen mozdulattal kiveszi a kezéből a retikült. És ebben a közvetlen hangulatban indulnak el vala­merre a Gellérthegy, a Duna, vagy a liget felé. Kiv­el az emberek zaklató és bámész szemei elől. Aztán a szép szavak után, mikor a diákurat vissza­hívja a könyv, mikor el kell szakadnia Mancitól, meg­beszélik a legközelebbi programot: — Holnap ötkor ugyanott... B. F. ! Szigeti hármas győzelme Bécsben Bécs, május 11. A Weiss—Roth—Weiss tenniszversenyen Szigethy hármas győzelmet aratott. Mégpedig férfi egyesben, férfi párosban és vegyespárosban. A férfi egyes döntőjében Szigethy Stingl ellen 6:3, 6:4, 1:6 és 9:7 arányban győzött. A férfi párosban a Szigethy—Dallos pár 6:6, 6:4, 6:1­ arányban győzött a döntőben a Planner—Szovosd pár pár ellen, a döntőben pedig 6:4, 0:1 állásnál ellenfelük, Stingl sérülése miatt a versenyt feladta. A vegyes párosban Szigethy—Wheeler-el 6:2, 4:6, 6:2 arányban győzött a döntőben a Planner—Szovosd pác ellen. MEGJELENT! • törvény Berecz-féle magyarázó jegyze­tekkel ellátott III. kiadása. .. Az eddig közölt végrehajtási utasítások­kal, kerületi beosztással és a­­ szavazókörök számával. Ára: MIM * Megrendelhető Az Est könyv­­kereskedésében, Budapest, VII., Erzsébet­ körút 18—20. szám

Next