Petőfi-Muzeum, 1893 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1893-09-01 / 5. szám
PETŐFI ÉS AZ 50-ES ÉVEK KÖLTŐI. 103 Képzeljünk el most egy ily keresetten finom stilistát, aki egyszerre csak szakít az eszményi rajongással és megfordítván a pennát, egész élvezettel szövi versbe a vaskosabbnál-vaskosabb tájszavakat és népies kifejezéseket. Ez az állapot nem lehet természetes és bizonyára nem is az. Szelestey a Falu pacsirtája és Kemenesi czimbalom czímű versfüzeteivel erőszakot tett saját egyéniségén, hogy elméletekben kifejtett nézeteit gyakorlatilag is dokumentálja; e dalok közt azonban csak elvétve akad egy-kettő, amely valóban egyéniségéből forrt volna ki. Az ő komolyan írt versei a már említett Tündérvilágban és a Pásztorórák czímű gyűjteményben vannak, az előbbieknél ugyan jóval később kiadva, de részben már előbb, vagy a népiesekkel egyidejűleg megírva. Íme tehát a Szelestey példája a legjobb bizonyíték azon óriási hatás mellett, melylyel Petőfi költészetének iránya a közszellemet befolyásolta. Mintha csak Orpheus kelt volna új életre benne; aki egyszer hallotta énekét, megbűvöltetett általa és nem tudott szabadulni varázsa alól. Hogy ki sérthette volna meg ezt Szelestey teljesen ellenkező alaptermészete daczára is, mikor az egyes szebb költemények hatásának annyira nem képes ellentábani, hogy például a Pásztorórák Ilda czímű költeményében Hugó V. Guitareja, a Kedves gyermekben a híres Heten vagyunk é s az Éji harczban Tompa egyik népregéje vannak már nem is utánozva, hanem valósággal plagizálva? És csakugyan, eredetiség dolgában költőnk nagyon eltörpül Lisznyai mellett, aki minden tévedései ellenére is mindig megőrzi individualitását, míg Szelestey, a magyar költészet újjáteremtési elméletének büszke mestere, valóban szánalomra indítja az embert azon kínos vergődésével, amelylyel eredetiséget szenveleg és mégis egyik-másik nagyobb költő befolyása alá kerül. E küzdelemben ő lesz a vesztes és bukását még csak rokonszenvünkkel sem kisérhetjük, mert lehetetlenné teszik azon fennen hangzó szavak, amelyekkel esztétikai elméletében a »természetiesség alapján« tovább fejlődő és tökéletesülő költészetünkről beszél, hozzátévén, hogy a Falu pacsirtája czímű füzetét »ismét ily elvek nyomán« írta. Lássunk hát egy példát ezen »leginkább a népköltészet alapján« fejlődött »tisztán eredeti nemzeti költészet« termékeiből, a mely »bírván a magyar gondolkozásmód, jellem, szokások és nyelv eredeti kellékeivel — menten minden idegen zománczoktól, a magyar élet hű kisugárzása és tüköre leend.« Újból leírtam e szavakat a Falu pacsirtája előszavából, mert Apolló hívei között egyhamar nehezen lehet találni Szelesteynél önérzetesebben vizet prédikáló és annál leplezetlenebből bort ivó papot. A benyomások iránt ugyanis nagyon fogékony Szelestey, amint már előbb volt szó róla, gyöngébb perczeiben nem igen olvashatott egy-egy szebb költeményt az annyiszor hangoztatott „eredeti“-ség rovására eső komolyabb következmények nélkül. Dicséretére legyen mondva, Petőfivel szemben is volt egy párszor ilyen gyöngesége és így nem lehet csodálni, ha épen a Falu végén kurta kocsma czímű gyönyörű költemény keltett viszhangot . Pásztorórák. Irta Szelestey László. Pest: Emich Gusztáv, 1859.