Petőfi-Muzeum, 1893 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1893-09-01 / 5. szám

PETŐFI ÉS AZ 50-ES ÉVEK KÖLTŐI. 103 Képzeljünk el most egy ily keresetten finom stilistát, a­ki egy­szerre csak szakít az eszményi rajongással és megfordítván a pennát, egész élvezettel szövi versbe a vaskosabbnál-vaskosabb tájszavakat és népies kifejezéseket. Ez az állapot nem lehet természetes és bizonyára nem is az. Szelestey a Falu pacsirtája és Kemenesi czimbalom czímű versfüzeteivel erőszakot tett saját egyéniségén, hogy elméletekben ki­fejtett nézeteit gyakorlatilag is dokumentálja; e dalok közt azonban csak elvétve akad egy-kettő, a­mely valóban egyéniségéből forrt volna ki. Az ő komolyan írt versei a már említett Tündérvilágban és a Pásztorórák czímű gyűjteményben­­ vannak, az előbbieknél ugyan jóval később kiadva, de részben már előbb, vagy a népiesekkel egyidejűleg megírva. Íme tehát a Szelestey példája a legjobb bizonyíték azon óriási hatás mellett, melylyel Petőfi költészetének iránya a közszellemet be­folyásolta. Mintha csak Orpheus kelt volna új életre benne; a­ki egyszer hallotta énekét, megbűvöltetett általa és nem tudott szabadulni varázsa alól. Hogy ki sérthette volna meg ezt Szelestey teljesen ellen­kező alaptermészete daczára is, mikor az egyes szebb költemények hatásának annyira nem képes ellentábani, hogy például a Pásztorórák Ilda czímű költeményében Hugó V. Guitareja, a Kedves gyermekben a híres Heten vagyunk é s az Éji harczban Tompa egyik népregéje vannak már nem is utánozva, hanem valósággal plagizálva? És csak­ugyan, eredetiség dolgában költőnk nagyon eltörpül Lisznyai mellett, a­ki minden tévedései ellenére is mindig megőrzi individualitását, míg­ Szelestey, a magyar költészet újjáteremtési elméletének büszke mes­tere, valóban szánalomra indítja az embert azon kínos vergődésével, a­melylyel eredetiséget szenveleg és mégis egyik-másik nagyobb költő befolyása alá kerül. E küzdelemben ő lesz a vesztes és bukását még csak rokonszenvünkkel sem kisérhetjük, mert lehetetlenné teszik azon fennen hangzó szavak, a­melyekkel esztétikai elméletében a »termé­szetiesség alapján« tovább fejlődő és tökéletes­ülő költészetünkről be­szél, hozzátévén, hogy a Falu pacsirtája czímű füzetét »ismét ily elvek nyomán« írta. Lássunk hát egy példát ezen »leginkább a nép­­költészet alapján« fejlődött »tisztá­n eredeti nemzeti költészet« termé­keiből, a mely »bírván a magyar gondolkozásmód, jellem, szokások és nyelv eredeti kellékeivel — menten minden idegen zománczoktól, a magyar élet hű kisugárzása és tüköre leend.« Újból leírtam e sza­vakat a Falu pacsirtája előszavából, mert Apolló hívei között egy­hamar nehezen lehet találni Szelesteynél önérzetesebben vizet prédikáló és annál leplezetlenebből bort ivó papot­. A benyomások iránt ugyanis nagyon fogékony Szelestey, a­mint már előbb volt szó róla, gyöngébb perczeiben nem igen olvashatott egy-egy szebb költeményt az annyiszor hangoztatott „eredeti“-ség rovására eső komolyabb következmények nélkül. Dicséretére legyen mondva, Petőfivel szemben is volt egy párszor ilyen gyöngesége és így nem lehet csodálni, ha épen a Falu végén kurta kocsma czímű gyönyörű költemény keltett viszhangot . Pásztorórák. Irta Szelestey László. Pest: Emich Gusztáv, 1859.

Next