Petőfi-Muzeum, 1893 (6. évfolyam, 1-6. szám)
1893-07-01 / 4. szám
PETŐFI-MUZEUM. VI. ÉVFOLYAM. 4. SZÁM. 1893. JULIUS. Petőfi és az 50-es évek költői. in. Kezdjük tehát Lisznyayval, a kiről már mondva volt, hogy »isten kegyelméből« poéta, de a kiről Erdélyi úgyszólván sorról-sorra kimutatja, hogy nála a költészetnek inkább »erős ösztöne dolgozik, mint művésziessége« és éppen ezért a »kiművelés«-t, meg a »pallérozottság«-ot nélkülözzük műveiben. Költeményei között egyre sem találunk, amelynek menete, hangulata vagy kifejezései Petőfire emlékeztetnének. Tárgyai, nyelvezete és versformái is különböznek, mintha csak öntudatosan kerülte volna a hasonlóságot azzal, a kit titokban mesterének vallott s a kinek műveit és irányát nem utánozni, hanem túlszárnyalni akarta. Tagadhatatlan, hogy képzelőtehetsége, verselési könnyedsége és találékonysága meg voltak hozzá, de hiányzott még három fontos kellék, amire pedig a legnagyobb tehetségnek is szüksége van: a hangulat, a tanulmány és az ízlés. Ő túl akart tenni a Petőfi költészetének hazafias irányán, nemkülönben népiességén és fesztelenségén is, azt gondolva, hogy ha mindhárom irányban a Petőfi által mondottak superlativusát használja: okvetlenül övé lesz a diadal. Oly álom volt ez, amely a politikai és társadalmi zűrzavar szülte általános tájékozatlanság korában megvalósulással kecsegteté őt és társait, akik bámulattal csüngtek rajta. Kitűnik ez azon önérzetes hangból is, a melylyel »Freskorimek« czímű költeményében. Gyulai kritikáját ellensúlyozandó, maga magát jellemzi: A legújabb magyar lyra. Bpesti Szemle. Szerk. és kiadja Csengery Antal. XVIII. és XIX. füz. Pest. Herz János nyomdája. 1859. 111-ik lap. Dalzongora. Irta Lisznyay Kálmán. Pest. Kiadja Heckenast Gusztáv, 1858. 311. s köv. lap.