Pharmorient, 2013 (22. évfolyam, 243-254. szám)

2013-01-01 / 243. szám

Lehet-e államosítani az orvoslátogatást is? A gyógyszerpiacot szőröstül-bőröstül átfazoní­­rozó szakértők sokféle javaslatának egyike volt egy központi orvoslátogatói hálózat létrehozása. Mint idővel kiderült, ez az ötlet végül elenyészett az unortodox intézkedések sűrűjében, ám arra min­denesetre jó ürügyül szolgál, hogy megnézzük, más országokban miként működnek a hasonló rendszerek. A Medical Tribune által áttekintett álla­mok - Lengyelország, Oroszország, Franciaország, Norvégia - mindegyikében működik orvoslátoga­tói hálózat, s feladatuk is nagyjából hasonló: tájé­koztatni az orvosokat a promótált készítményekről. Orvoslátogatói díjat azonban - amely nálunk sze­mélyenként évi 10 millió forintos kiadást jelent - sehol sem kell fizetni. Az egyes országok gyakorlata azonban nem mindenben fedi egymást, kisebb-nagyobb különb­ségek vannak, így például Lengyel- illetve Orosz­országban ahhoz, hogy a cégek alkalmazottai meg­látogathassák az adott egészségügyi intézményt, engedélyt kell kérniük. Lengyelországban a rende­lők illetve kórházak vezetőitől, míg Oroszország­ban az egyes egészségügyi szolgáltatók által kije­lölt úgynevezett kapcsolattartótól. Míg az utóbbi államban alapvető szabály, hogy munkaidőben az orvosok látogatása tilos, s a cégek alkalmazottai legfeljebb ismertető előadásokat tarthatnak, addig Lengyelországban nem korlátozzák a látoga­tók intézményen belüli mozgását, mint ahogy nem limitálják a látogatások számát sem. Oroszország­ban ezzel szemben legfeljebb konferenciákon illet­ve különféle szakmai rendezvényeken léphetnek a cégek alkalmazottai közvetlenül kapcsolatba az orvosokkal. Az átadott ajándék értéke nem halad­hatja meg a 100 zlotyit illetve a 2000 rubelt. Franciaországban szintén közvetlen kapcsolat van az orvoslátogatók és az orvosok között, adott régión belül a cégek munkatársai - akik naponta 4-6 doktort is felkeresnek - a találkozók megszer­vezésében teljes szabadságot élveznek. Csak azok a gyógyszerek promótálhatók, amelyek rendelkez­nek forgalomba hozatali engedéllyel. Franciaor­szágban egyébként a magyarországi gyakorlathoz hasonlóan a nagyközönség előtt nem reklámozha­tók a vényköteles illetve ártámogatásban részesülő készítmények. Bár a látogatóknak nincs ráhatásuk a felírt gyógyszerek számára - mintát sem adhat­nak át - ám azt, hogy végül melyik készítményt rendeli az orvos, mégis befolyásolják. Egy felmé­rés szerint az orvosok azon 20 százaléka, akik a leggyakrabban fogadnak orvoslátogatókat, többfé­le és drágább gyógyszereket rendelnek. Norvégiában a látogatást előre egyeztetni kell az orvossal, aki legfeljebb virágot kaphat ajándékba. Az ajándékozási tilalom egyébként nem csak anya­gi dolgokra vonatkozik, hanem különféle szolgálta­tásokra illetve az árengedményekre is. A promóciós anyagnak tudományos igazságot kell tartalmaznia, nem lehet kiegyensúlyozatlan, ami azt jelenti, hogy egy-egy készítmény előnyeit kizárólag a hasonló termékek kedvező tulajdonságaival együtt említhe­tik meg. A konferencia meghívásokat nem az egyes orvosoknak, hanem az őket alkalmazó szolgáltató­nak címzik, más kérdés, hogy megjelölhető az a doktor, akit szívesen látnának a szakmai tanácsko­záson. A részvételhez azonban elengedhetetlen a szolgáltató engedélye, mint ahogy a meghívón kötelező feltüntetni, hogy ki szervezi és fizeti a kon­ferenciát, illetve az azon való részvételt. Ami az állami orvoslátogatói hálózat hazai megszervezését illeti, az ötlet közel sem új, hiszen hosszú évekig hasonló rendszer működött Magyarországon. Az Országos Gyógyszerészeti Intézet által még 1957-ben létrehozott gyógyszer­­ismertetői - s nem orvoslátogatói! - hálózat tagjai a gyógyszerhatástan területén széles körű ismere­tekkel rendelkező szakgyógyszerészek lehettek. Ők a kórházban illetve közforgalmú gyógyszertár­ban végzett napi munkájukon túl vállalták a komoly rangot, szakmai megbecsülést jelentő fel­adatot. Tudásuk naprakészen tartása érdekében az OGYI rendszeres továbbképzéseket szervezett számukra, s az így megszerzett ismereteket külön­féle fórumokon, továbbképzéseken vagy szemé­lyesen adták tovább az érdeklődő orvosoknak, gyógyszerészeknek. A hálózathoz alig két-három tucat szakember tartozott, megyénként csupán egy-két gyógyszer­­ismertető működött. Elvégzett munkájukról havon­ta, egy erre rendszeresített nyomtatványon jelente­niük kellett az OGYI-nak, s ezért csekély díjazás­ban részesültek. A rendszerváltás, majd a gyógyszerpiac libera­lizálása után feladatukat egyre inkább a hazai pia­con megjelenő gyógyszercégek orvoslátogatói vet­ték át, s bár az OGYI gyógyszerismertető hálózata hivatalosan nem szűnt meg, tevékenysége azonban az elmúlt másfél évtizedben egyre inkább kiürese­dett. Napjainkban országos méretekben már nem is működik, az idős, nyugdíjas gyógyszerismertetők helyére sem léptek új szakemberek. A gazdasági válság beköszöntével, s a közszféra karcsúsításával csekély mértékű díjazásuk is megszűnt 2008-ban. Horváth Judit XXII. évfolyam, 2013. január PHARMORIENT 243 1

Next