Pintér Jenő: Pintér Jenő magyar irodalomtörténete. Tudományos rendszerezés 7. A magyar irodalom a XIX. század utolsó harmadában (Budapest, 1934)
A regény és dráma
736 A REGÉNY ÉS DRÁMA k övéi; a színek lekoptak róluk, témáit az újabb írók hatásosabban dolgozták fel, fogásai elcsépeltekké váltak, de azért néhány kötetre való írása még sokáig kiállja az idők próbáját. Örökösen erjedésben volt, felületesen dolgozott, írói láza nem tűrte a legcsekélyebb önkritikát sem; ez volt az oka, hogy tehetsége nem jutott el a nagyobb művészi alkotás határvonaláig. Hosszasan foglalkozott egy-egy alakjával, leírta őket testileg-lelkileg, mégsem tudta meggyőzni olvasóit alakelemzéseinek valószínűségéről; nem az igazi embert mutatta be, hanem azt írta le, amit ő gondolt elképzelt hőséről. Az életigazság visszaadására törekedett mindenütt, de ez a becsvágya inkább csak egyes epizódokban sikerült; meséi és erkölcsrajzai laza részletekre hullottak szét, elnagyolt kompozícióiból csak zsidó alakjai léptek elő élesebb körvonalakkal. Rossz óráiban egyáltalában nem törődött sem elbeszéléseinek valószínűségével, sem lélekrajzainak elfogadhatóságával, bizarr gondolatainak tömegét minden terv nélkül dobta olvasói elé, stílusa gondatlan volt, mesevezetése zilált. Sohasem fékezte magát túlzásaiban. Stílusát bizonyos nagyzoló modor jellemezte: pongyola bőbeszédűség, kellemetlen szószaporítás. Untató részleteivel sokszor nagyon is terhére volt olvasóinak, ahelyett, hogy kellemessé tette volna óráikat. Egyéni kifejezéseinek kétségtelenül újító hatásán kívül legnagyobb érdeme a fővárosi zsidóvilág rajza. Minden szépítgetés nélkül világított rá a pesti zsidó erkölcsökre. A Lipótváros nagytőkéseit és a Terézváros kispolgárait a maguk nyelvén szólaltatta meg; ez a nyelv jól illett az ő mesterkélten