Prágai Magyar Hirlap, 1923. június (2. évfolyam, 122-145 / 275-298. szám)

1923-06-02 / 122. (275.) szám

J )f?Arstr — Prága, szombat, 1923 június 2. 7tf £'F2IJ?F*rFF&F/l>F?Előfizetési árak bel- és külföldön ff Hg m VW Mfják­^wk BWWI m? A ® EB EB 1B EB EST pánská­ nlice 40. I. Telefon: 30349. ^1/ %# M­MM. 1.J/ üuS^z'^sreV'1!^ Felelős szerkesztő: FLACHBARTH ERNŐ dr. i|lff* JiRy ___________ ______ _ . Főszerkesztő: PETROGALLI OSZKÁR dr. A Szlovenszkói és Euszinszkói Szövetkezett Ellenzéki Pártok S © ®>lgÉÍi8tf ® lÍ Bft3BI»3fk­aiP$£ B ^ ^gfrT ^ Jtí&r <SÍ»w5^R3H ® Bg^^gggg^^^|31^ — Sürgönyeim: Hírlap, Pro ha. — Ez az, amit mi akarunk ... (g.) Prága, junius 1. Az európai politika morális és emberies­­ indítóokai­t már régen besöpörte a szűnni nem akaró számum, már régen hiába keresi az ember azt, hogy az erkölcs, a magasabb grádicsa életfelfogás és a minden nép és minden ember javát szolgáló cél máiképpen és mennyiben érvényesül az európai poli­tikában. Ott, ahol ennek a politikának gócpontja, erőműtelepe, fólia disz­állása van, ott a l­egri­­dege­bb egoizmus dominálja ma a politikát, az onnan kiágazó szálakon csak az önzés sivár akarata rezeg és az európai hegemónia iránti törekvés felé kulminál minden meg­­rezdí­lő szál, minden politikai akaratnyilvá­nítás. És ez az önzés, ez az egoizmus, ez a he­gemónia féltés nem ismer marást és nem is­mer emberiességet a maga eszközeiben. Er­re a mindennap produkálja és prezentálja a példákat, melyeket kezdünk a megszokott­ig érdektelenségével olvasni, mert micso­da újság van abban, hogy a katonák embe­rekre lőttek, micsoda izgató van abban, hogy embereket akik egy nemz j fia­ vak­­ érzik magukat és ez az "érzésük miit meg­győződés parancsolt tetteket diktál. — tiz vagy húsz esztendőre börtönbe vetnek. Ez sem nem izgatás, sem nem érdekes — mon­dod te elrontott lelkű, a mai politika és élet szemétdombjához hozzászokott s azon lázas sietséggel kincseket kaparászó embertest­­vérem. Nem találsz benne újat, arcot kipi­­rosítót, érzelmi húrokat megpendítet — ta­lán még földháborítót sem, mert hozzászoktál ahhoz, hogy az élet kegyetlen mosogató­­lánya, mindennap fát aprítson a lelkeden. Nem is veszed észre, hogy mindabból, ami ma az európai politikában történés, hiány­zik a lélek, a morál, az emberiesség. Csak néha kapod föl a fejed és riadsz meg. Csak néha dörren el a szenzációnak olyan nagyágyúja, hogy az megremegteti a te dobhártyádat is s ilyenkor­ tétován és ta­nácstalanul nézel szét, nem tudod hová il­lesszed bele a gondolataidat, a kombinációi­dat, a véleményedet, mert egy kiesett szög vagy az élet nagy megvadult kerekéből, így riadtál és riadtunk föl, mikor egyre komolyabb formában jöttek a hírek arról, hogy a Ruhrvidéken föllángolt vörös tűz­vészt a franciák egyáltalában nem oltják, sőt egyes angol hírek szerint táplálják és össze tudják egyeztetni politikai céljaikkal. A hírben óriási az ellentmondás, a hír mo­ralitás szempontjából teljesen légüres , de a megszokott politika eseménysorozatába beilleszthető. A Daily News­­ cikket írt a múlt napok­ban ezzel a címmel: Mi a franciák célja a Ruhrvidéken? A cikk hivatkozik arra, hogy a Rajnabizottság egyik előkelő francia tiszt­viselőjének a minap szemére vetette egy­ an­gol tiszt, hogy a franciák a Ruhrvidéken polgárháborút szítanak s< oly elemeket segí­tenek nyeregbe, melyek­­ az állam és a társada­lom bomlását tűzték ki célul s ezzel — mondotta —­ csak­ a kommunisták és a szél­ső nacionalisták malmára hajtják a vizet. —■ Hiszen ez az, amit mi akarunk! Ez hozza meg a biztonságunkat — mondotta a francia. Ezt a kijelentést ne nézzük a moralitás és az emberiesség szemüvegével. Hozzá­szokhattunk ahhoz, hogy mikor politikai té­nyeket kell közelebb hoznunk a szemünk­höz, akkor nincs semmi szükségünk erre a pápaszemre. Vegyük szárazon, reálisan, le­meztelen t­tve ezt a kijelentést. Ez így nézve egyszerű és rideg konsta­­tálása annak, hogy a francia politikai célok a bolsevizmust is elismerik eszköz gyanánt akkor, mikor a leigázott ellenségnek még egy pár kegyelemdöfést kell adni. Konsta­­tálása annak, hogy minden eszköz elfogad­ható politikum, ha ezzel az ellenfélként ki­állított nép életerejéből ki lehet sajtolni va­lamit s elő lehet mozdítani a biztonság ér­zését. És h ha így nézzük, akkor rájövünk ar­ra, hogy ez a metódus nem új é­s nem most került először alkalmazásba. A veszedelmes­nek látszó a veszedelmesnek elképzelt szom­széd egére állandóan odafesteni a tűzvész ref­­­­lexét, táplálná és hizlalni azokat a farkaso­­­­kat, akik mióta redakciós asztaloknál ül­­nek, iá akkor is üvö­l­tenek, ha jófeltatták őket, elgáncsolni minden lépést, mely a nyugalom és a béke felé vezetne és elvonni minden csepp friss vizet egy lázban égő, agyonam­putált organizmustól — ezt a politikát nem Posincairé találta föl. Ezzel mi, az uj porába kiejtett kerék­­­­szegek, már találkoztunk valahol. Berlin, június 1. Eddig a külföld a legnagyobb feszültség­gel várta az antantnak adandó német válasz­jegyzéket. Ez a feszültség most már nem­csak, hogy enyhült, hanem kifejezett pesszi­mizmusba fordult. Berlini diplomáciai körö­ket, nevezetesen a valóban németbarát an­gol diplomatákat mélyen lehangolta az, ami Németországban ebben az órában lejátszó­dik és már ma tartanak tőle, hogy a­>­űr­jegyzék is, amely különben már a hét végén elkészül, halva született gyermek lesz. Emellett nem kizáróan abból a tényből indulnak ki, hogy az újabban emlegetett aranymárka összegeket ismét alacsonyra be­csülték. Ez még nem volna a legrosszabb, mert mindenki tudja, hogy az új alku még csak most következik el. Az azonban, amit veszélyesnek tartanak: a német gyáripar részen, a munkásság magatartása az egyik magatartása és a márka zuhanása a másik részen, nemkülön­ben a Birodalmi Bank elnökének a márka zuhanásának okairól tett nyilatkozatai. Ezt a három dolgot, amely az első te­kintetre nem is látszik belsőleg összefüggő­nek, a külföldi diplomaták nézete szerint mégis össze kell fogni, mert együttvéve oly egészet alkotnak, amely fölötte veszedel­messé válhat a német birodalomra nézve és e jegyzék sikerét már most kockáztatja, ha­csak időközben valami váratlan nem tör­ténik. A német gyáripar, amely késznek nyi­latkozott az évi ötszáz millió aranymárka negyven százalékát átvenni, ezt a szolgálta­tást olyan feltételekhez kötötte, amelyeknek teljesítése egyszerűen lehetetlen. Hogy csak egyet ragadjunk ki: egy német kormány sem merné megkísérleni, hogy a nyolcórai mun­kanapot törvényhozás úton megszüntesse. Az a kormány,amely ilyet csak megkísérelne is, nyomban el volna intézve. És ez csak az egyike a négy ugyanolyan lehetetlen fölté­telnek, amelyekhez a német gyáripar a se­gítségre való készségét köti. Ezt azonban természetesen megérti a külföld is. Ennélfogva külföldi diplomáciai körökben az a hiedelem kapott lábra, hogy egy ilyen módszer az őrülettel határos és az a német gyáripar, amely nem tud egyebet, mint hogy segítségét fölajánlja és­ ajánlkozá­­sával egyidejűen ezeket a föltételeket szabta, maga is meg van győződve a föltételek le­hetetlenségéről. Ezen a módon — úgy vélik — a gyáripar azt reméli, hogy többé-ke­­vésbé szabadulhat kötelezettségeitől. Ha már most meggondoljuk, hogy az an­tantnak adandó német válaszjegyzék egész sikere elsősorban a német gyáripar ajánlatá­tól függ, vagy jobban mondva annak a kész­ségnek a fokától, amellyel a német gyáripar segítségét fölkínálja, megérthető, hogy Ber­lin diplomáciai körei csak pesszimisztikusan tekinthetnek a jövőbe. Ez azonban még nem minden. A német gyáripar magatartását olyan időpontban tet­ték közhírré, amikor az egész Ruhrvidéken fölkelés dúlt. A kommunista felbujtóknak te­hát fegyvert adtak a kezükbe a kapitalisták ellen, amelynek éle talán még csak később fog mutatkozni és amely az említett berlini körökben élénk csodálkozást keltett. A ruhrvidéki fölkelés terjed s már mes­­­sze meghaladta a Ruhrvidék területét, már­­már átterjed Drezdára és Braunschweigna­k is ,nem téveszthet meg senkit az, hogy a ruhrvidéki sztrájk, mint olyan, valamelyest enyhült és a lövöldözés némiképpen szentő­­ben van. A kommunista akció még távolról sem fejeződött be azzal, hogy azt egyre úgy magyarázzák, hogy a franciák pénze idézte elő. A német ember mindig szívesen elhisz mindent, ami a franciák ellen irányul — és nagyjában teljesen joggal ezt is elhitte. És emiatt a köznapi ember Németországban mindig ellenséges magatartást érzet a Ruhr­vidék fölkelőivel szemben. Ez azonban egy csapásra megváltozott, még pedig Havenstein dr., a Birodalmi Bank elnökének nyilatkozata révén, amelyet a bi­rodalmi gyűlés vizsgálóbizottsága előtt tett. Havenstein dr. félre nem érthető módon a márka katasztrofális zuhanása okaiul a következőket állapította meg: 1. A német közgazdaság egyáltalában nem támogatta a dollárkölcsönt, amelyet fő­képpen a ruhrvidéki küzdelemben való se­gítségre szántak. 2. Hogy a német közgazdaság sokkal inkább okozója a márka zuhanásának, mint a külföld. 3. Hogy a német közgazdaság nemcsak annyi devizával látta el magát, mint amen­­­nyire szüksége volt, hanem halmozta a de­vizákat a saját profitjára és az ország rom­lására. Hogy mily méreteket öltött a devizák rejtegetése, erre nézve Havenstein kijelen­tette, hogy a fizető mérleg deficitjének két­szeresét halmozták föl a devizarejtegetők. El lehet képzelni, hogy mit jelent ez! A német munkás most már egészen más szem­mel nézi a Ruhrvidé­k eseményeit. Nem hisz többé a francia „fölkelő pénzekben””, hanem a küzdőkben munkásokat lát, akiket a két­ségbeesés hajt, munkásokat, akik a dollár hatvanezer márkás árfolyama mellett (a dol­lár árfolyama időközben meghaladja már a hetvenezer márkát is. (A szerk.) már a leg­szükségesebb élelmiszereket sem szerezhetik meg és kétségbeesésükben a fegyverhez múlnak. És ugyanaz a német gyáripar, amely a német Birodalmi Bank elnökének kijelentése szerint okozója ennek az állapotnak, tudato­san szabotálja­­ az antantnak adandó józan válaszjegyzéket, vagyis az egyedüli lehetősé­gét, hogy az ínséget megszüntessék — olyan feltételekkel, mint a nyolcórás munkanap kiküszöbölése. Oly követelés ez, amelytől minden német munkásnak fejébe száll a vér. Ebben a pillanatban az a helyzet Német­országban. Végtelen veszedelmeket rejt, me­lyek között a kormányválság még a legeny­hébb és nyilván az első is lesz. Mindezt meggondolva, meg lehet érteni a Berlinben élő külföldi diplomaták pesszi­mizmusát. Schweriner T. Oskar, a B'etrihnier LoikiaDamzieiger főszerkesztője. l marii k­iSiaitási és a német válaszlelk­éi. Pesszimisztikus felfogás a diplomáciai körökben. A német közgazdaság fenhősebb a márka zuhanásában, mint a külföld. A német gyáripar szabo­tálja az ámíánisnak adandó válaszjegyzák lehetőségét. — A Prágai Magyar Hírlap eredeti tudósítása. A német ipar törekvéseinek francia kritikája. Páris,­ Utriius I. (­Saját tudósítónk távirata.) A Le Temps mai vezércikke több uj szempontból világítja meg német jóvátétel kérdését. A figyelemreméltó cikk­­­ből a következőket közöljük: — Cuno kancellár egy izbem ezt mondta — írja a Temps­e: „Ha engedünk a franciáknak, akkor azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük Bajor­országot, ha engedünk a bajoroknak, akkor azt kockáztatjuk, hogy elveszítjük a Ruhrvidéket. Vigyázzunk, hogy ne veszítsük el úgy Bajoror­szágot, mint a Ruhrvidéket egyszerre" E szavak magukon viselik az úgynevezett történelmi sza­vak ismérvét, azaz: ha nem is autentikusak, azonban az igazságot fejezik ki. Valóban, új ja­vaslatainak megszövegezése pillanatában a né­met birodalmi kormányt nagyon kínozza az a kibogozhatatlan helyzet, melyben elmerült A ruhrvidéki passzív ellentállás deklarálása által megerősítette és megnyerte a nacionalista pártot és a bajor kormányt. Eredmény: Killing, bajor miniszterelnök és Hergt, a birodalmi gyűlés na­cionalista pártjának elnöke, most felszólítják a bi­rodalmi kormányt hogy ne tegyen semmiféle en­gedményt a szövetségeseknek. Hogy a passzív ellenállást meghosszabbíthassa, a birodalmi kor­mány kénytelen volt bőségesen szubvencionálni a nehéz­ipart. Eredmény: A nehéz­ipar most fel­tételeket állít a birodalmi kormány elé, mely kénytelen arra szorítkozni, hogy a feltételeket udvariasan fogadja. A cikk ezután kifejti, hogy Németország dolga, hogy e nehézségeket lekü­zdje. Franciaor­szág nem törekedik Németország politikai struk­túrájának megváltoztatására és nem akar terüle­teket elvenni Németországtól. Berlin magatartása igazolja a francia Rul­h­-politikát. — Ez alkalommal azonban — írja a Le Temps — mégis véleményt kell mondanunk Né­metország belü­gyei felett. Anélkül, hogy rámutat­nánk a nehéz­ipar programjának hibáira, egysze­rűen megkíséreljük megvilágítani azt a vezérel­vet, mely azt inspirálta. Ez az elv,, tagadhatatla­nul a reorganizáció elve. A nehézipar program­jának szerzői azt akarják, hogy az államvasutak, az állami monopóliumok jövedelmezőbbek legye­nek, a német munkás többet dolgozzon, a német export növekedjen s ezt a növekedést ne akadá­lyozzák se belső taxatív ellenőrzés, sem pedig vámpolitikai rendszabályok. Csak e feltételek mellett hajlandó a jóvátételi fizetések részbeni garantálását vállalni. E koncepció olvastakor há­rom kérdés vetődik fel: Először, ha a német nagyiparnak sikerül megvalósítani egy ily gran­diózus programot, mely teljesen fedi az érdekeit, hogy képzelhető el, hogy csak kétszázmillió aranymárka erejéig képes garanciát vállalni évente, hiszen az ötszázmillió aranymárka többi részét a kereskedelemre és a földmivelésre há­rítja. Hogy más példát ne említsünk, elég rá­mutatni arra, hogy a ruharvidéki ipari részvények legújabban óriási emelkedést mutatnak, ami a né­met ipar rendkívüli gazdaságának a jele. A Phö­­nix, Harpener és Bochumer részvények, francia frankban beszélve, ez év januárig 180.457, illetve 100 cseh­-szl. Koronáért fizettek ma, június 1-én. Zürichben 16.5625 svájci frankot Budapesten 15550.— magyar koronát Bécsben 211900.— osztrák koronát Berlinben 222500.— német márkát

Next