Prágai Magyar Hirlap, 1928. január (7. évfolyam, 1-25 / 1628-1652. szám)

1928-01-15 / 12. (1639.) szám

­PRASGAW V­IAScTíARMXKIIAE PÁRISI NAPLÓ írja: MÁR­AI­­ SÁNDOR — DEFEKT — vs. Páris, január 14. ' Ezekben az években kifejlődött bennem a küfföldön egy bizonyos érzékenység I hoaxfi­­társakkal szemben, — í megismerkedem egy emberrel, kezelünk, nézzük egymást, magya­im! 'beszélünk­­­ s közben mérlegeljük egy­mást, az egymás szemét, nézését, mozdulatait,­­— miit lelhet tudni? Európa tele van velünk, magyarokkal, — Amszterdamban is meges­­ihet veled, hogy Magyar Vendéglő integet feléd egy mellékutcán, a kirakatban paprikás szalonna és egy régi példány „Nyugat" — bármi ne, negyvene­z­res kolóniákban élünk az idegenben, falvaink varrnak Páris mellett, utcáink Berliniben, Londonban, Bécsben, Rómában, — itt Párizsban is van már egy fél tucat magyar vendéglő, magyar borbély, magyar könyvkereskedő, újságárus — hát persze, hazulról jöttünk és kiki maga mester­ségét folytatja. Ha folytatja. De legtöbbször éppen ez a kérdés a szemekben, hogy mit folytat most a másik? Ha egy szlovák legény elindult húsz esztendővel ezelőtt világot jár­ni, a nagyvilág minden kincséért sem foglal­kozott mással, mint üvegezéssel, vagy tégla­­adogatással a házépítéseknél,­­ az olasz ki­vándorló biztosan követ faragott, a német biztosan gyárba állott be munkásnak. Az ívelt az a rendes, elsüllyedt világ, amikor legtöbb­ször nem is annyira munkanélküliség, mint a régi céhtradiciók utolsó csök­evén­ye, a vándor­évek egy homályos emléke ösztönözte külföldre a fiatalját, hogy a keze munkája kifinomodjon, a pillantása biztosabb legyen, az ízlése megbízhatóbb. Mindenről persze ma már szó sem eshet, — azt az ipart, aminek még volt személyi kapcsolata a munkához, megette köziben a gyár, aminek a maga nagy rendszerein­­ belül csak egészen kis töredék intelligens munkásra van szüksége, s­­ egye­bekben minden képzettség­ nélküli m­asin­okat is odaállíthat a foggantyúhoz. Ha a magyar szövőmunkás ma külföldre indul, lehet mester a mesterségesben, de egyáltalán nem biztos afelől, hogy esetileg mint lakatos keresi a kenyerét Citroennél. Egy kicsit minden­esetre buli lesz, mert idegen, mert töltelék, s mert az eg­ész üzlet nem is megy valami jól. Itt aztán, egészen függetlenül attól, ami­ről beszélni akarok, elénekelhetném én is a magyar munkás dicséretét külföldön, amiről néhány egészen személyes tapasztalatom is van, — hogy milyen intelligens, hogy igényekkel éli az életét, hogy tiszta, értelmes és udvarias, s valóságos mintafalu minden­felé egy-egy magyar telep a lengyel, olasz, román, szláv települések között, — tisztaság­ban csak a német veszi föl vele a versenyt, de értelemben, iniciativában már a német sem, — s mindezt nem én mondom, hanem a franciák, akiknek dolguk akad velük. Igaz, hogy a másik oldalán mindie veszekedetten politizál — akár mérsékelt, akár haladó, akár szocialista, akár bolsevista, akár keresztény, akár zsidó, nem lelhet húsz magyar ugy együtt este egy korcsmában, hogy az egyik föl ne álljon egy hordóra, s meg ne magya­rázza a többi tizenkilencnek, hogy’ és mint kell jobbam és többet termelni, s a termeltet jobban és méltányosabban elosztani. De ezen mind törtük már a fejünket, odahaza is, néha meglepően hangos és kellemetlen ered­ménnyel.­ Nem erről szeretnék beszélni, hanem arról a névtelen valamiről, amit ezekben az években magyarokkal szemben külföldön olyankor érzek,­­ néha csak egy nézés, egy fejlbbccentés, egy kézadás az, amin észre­­veszem­, hogy ennél is baj van, ennél a magyarnál is valami baj van,­­ külföldön mind leszokunk arról, hogy külön fölhatal­mazás nélkül egymás személyi­ állapota után érdeklődjünk,­­­ egészen kis jelek csak azok, amik csalhatatlanul elárulják a bajt. Valami defekt ez, valami kis hiba — talán ő maga sem tudja már, mikor kapta, milyen alkalom­mal, milyen régen? Száz és száz ilyen ma­gyart ismerek személyesen mindenfelé, ilyen í­is delek­tet, — tudomás én, talán rajtam is ezt érzik mások, nagyon könnyen lehet. Egy ember bejön a kávéházba, vagy elmegy m­el­lettem az utcán, s behúzott­­ fejjel, óvatosan köszön, — ha a kezét nyújtja, csak az ujjait kapom meg, — ha szól, vigyorog köziben, kényszeredetten és feszélyezetten, s nagyon halkan­­ beszél, és jelentéktelen dolgokról, — képtelenség valami lényegesről beszélni vele, rögtön megriad, gyanakvó lesz, vissza­húzódik,­ elüti egy bátortalan tréfával a dol­got. Defektje van. A baj nem nagy, el lehet élni vele , csak az egész masina bágyadtak­ , bán funkcionál, kékes és lankadt, rekordot­­ már nem lehet csinálni vele. Hol kapta, mikor? Maga sem tudja. Ezek az évek, ez az­­ elmúlt tíz­­ év, tele volt ilyen névtelen, cim­ I telen és hangtalan kis gyilkosságokkal — a háború láthatatlan, utolsó és eltévedt golyói súrolták ezeket. Ez nem mehet haza, mert egyszer ott volt egy gyűlésen, s fölírták a n­evét, — azt hiszi, hogy keresik, pedig leg­többször a kutya sem törődik már vele — hány éves volt akkor? Tizenkilenc, húsz, — ma már harminc, de még mindig szű­köl és lapít, — s most már szűkülni és lapítani és gyanakodni fog, amíg él. A másiknak el­kallódott valóból a neve, vagy nem mehet elcsatolt területre a családjához, vagy el­kallódott a bátyja, a nevelése, a címe, vagy egyszer egy hoteles gyanakodva nézett reá, vagy egy rendőr egyszer fölszedte valahol és pofonütötte, vagy egy követségen félnapig kellett ácsorognia, s a végén reászóltak, vagy egyszer valaki azt hitte róla, hogy pumpolni akar, pedig nem is akart — és itt ugyan igazán nem megy jól a sora, de ha haza­menne, hát­­ igazán nem várnak karosszékkel reá, — s mi­­ lesz az egészből, jóságos Isten, ezekből az­­ évekből, amikor minden, család, otthon, mesterség, szándék, képesség kallód­nak és őrlődnek az órabéres napok megél­hetési malmában? Ez orvosnak készült s ma szerelő és boldog, hogy az lehet, — ez a költő autókat mos egy garázsban. Mindez nem élet­bevágó, csak defekt. Nem tudja, hogy’ áll a világhoz, s nem tudja, mit gondol róla a világ, — egy napon más hotelbe költözik, nem adja meg a címét, nem levelezik hazafelé, s elkezd az ismerősöknek ilyen óvatosan köszönni, ilyen bizalmat!­anul. Nincs semmi komoly baja. Nem csinált semmi rosszat. Def­ektje van. # S hogy van egy másik élet, család család­­ mellett, érdek érdek ellen és mégis egymás­ért, össze­­ úívódva egy süni, otthoni sorsba, azt már nem is hiszi el. A vontatók minden­felé hamarább indulnak számára, mint haza, — Lisszabontól többet remél, mint Budapest­től. A reményről egyáltalán leszokott már, ha van valamije, azt ijedten eldugja, nem beszél róla, mert semmit nem lehet tudni. Igen, talán, ha akkor délután nem megy el arra a gyűlésre, vagy ha idejében optál, vagy ha nem megy be aznap az egyetemre, akkor ma könnyebb lenne minden. De ez csak egy homályos érzés, valami egészen bizonytalan visszfénye egy élménynek az öntudat felszí­nén, a visszfénye egy élménynek, amit nem mer elemezni soha. Talán Freud segíteni tudna rajta, ha ■ lenne már nyilvános klinika az ilyesmire — lehet, hogy csak egy egészen kis csavar az, ami egyszer meglazult, s egy hozzáértő mester néhány ügyes mozdulattal még min­dent rend­behozhat. Ha a kezét elkapja a gép, akkor a betegpénztár ingyen bekötözi, de ezekre a másféle horzsolásokra egyelőre nincsen ingyenes rendelés. Defekt, kis defekt. Kullognak vele, zihálva és tétován, Európa országútijain. Alapítva 1833. Telefon J1­­ J S > W díszmfi ' A fiveg, porcellán Xr'' Y­a L nagykereskedése. • * KOSICE, Fő-utca 19. Nagy választék. Jutányos árak. y AZ ÁLOM MÁGIÁJA írta: NEUBAUER PÁL , rága, január hó. Az álom a halál édes­testvére, így mond­ják a régi görögök már és mivel a görög böl­csek óta egy lépéssel sem tudták megközelí­teni az álom különös és misztikus tünemé­nyét, minden­koriban élénken foglalkoztak vele. Az eredmény azonban mindig elmaradt, mert ha az orvos hatáskörébe utaljuk át a megfejtést, semmit sem nyertünk vele. Az orvos a test működéséről számol be, ha az álomról beszél, már pedig a legvadabb mate­rialistának is meg kell hajolnia az álomnak a léiekre gyakorolt hatása előtt. Múlt vasárnap társaságban voltam. Kö­zönséges ötórai tea tánccal, szendviccsel és a szokásos flörttel. A háziasszony kedveskedni akart nekem, aki nem táncolok és az egyik szobában egy úrral ismertetett meg, aki né­hány napja tartózkodik Prágában. Egyébként Párisban él és most a család vend­ége. Ro­kon szenves, megnyerő modorú embernek tetszett, szenvedő arckifejezése felkeltette ér­deklődésemet.. Én Párisról, Briandiról, Proustról akartam vele beszélni, de ő vala­mi egészen szokatlan csökönyösséggel min­den témáról az álom mágiájára tért át. Sorra vettük az álomelméleteket, belemelegedtünk a dologba és a délután igen érdekesen telt el. Csak később, mikor már odahaza volta­m, gondoltam arra, hogy tulajdonképp furcsa összejövetel volt ez és mikor­ jobban utána­­gondoltam a dolognak, eszembe jutott — az embernek mindig csak később tűnnek fel a lényeges momentumok —, hogy ez az idegen valami egyéni szenvedéllyel beszélt az álom­ról és úgy magyarázta az elméleteket, mint­ha ez neki személyes ügye lett­ volna. Más­nap felkerestem a háziasszonyt és elmond­tam neki a dolgot, úgy mosolygott, mint egy szfinksz. Kérésemre azonban elmondta az idegen történetét. A rejtélyt akarta megol­dani, de ezáltal még csak rejtélyesebb lett előttem. Az idegen esete röviden ez: Parisban él húsz év óta. Negyvenkét éves. Három év előtt nősült. Felesége, feltü­­­nően szép asszony, szépsége és ura hatalmas ■ vagyona révén nagy szerepet játszott a felső tízezer társadalmában. A házasság igen bol­dog és teljesen zavartalan volt és a fiatal asszonyt (25 éves) szentnek csúfolták, mert minden kísértésnek ellenállt és hű­ maradt férjéhez. Egy este hat óra felé a férfi hazajött. Az utcán rosszul­lét fogta el és ezért kereste fel lakását, ami szokásától elütött. Könyvtárszo­bájában egy nagy karosszékibe ült, három ko­nyakot ivott és szivarra gyújtott. A konyak­tól, de talán a gyengeségtől elálmosodott és bár küzdött az álommal, elaludt. Azaz, nem tudja, hogy tényleg elalud­t-e, mert álom és ébrenlét határán az az érzése volt, hogy zu­hanni kezd, hogy őrült sebességgel a semmi­be zuhan. Kemény ütést érzett és felébred­ve a földön találta magát, a karszékben pe­dig egy embert látott, akiben saját magára is­mert. Másodénje még a szivart is a kezé­ben tartotta. Idegen kényszer járta át testét és a kényszer (vagy a másodén) szuggesz­­tiója következtében ebben a percben arra­­ gondolt, hogy felesége most hol tartózkodik. Alig gondolta el ezt a gondolatot, saját szo­bája helyett egy nagy, ősrégi bútorokkal teli szobát látott és benne feleségét egy idegen, neki teljesen ismeretlen férfi karjaiban. A látomás pillanatokig tartott és mire feléb­­r­redt, a karosszékben ült és a kialudt szivart ujjai közt tartotta. Még aznap este nevetve mesélte el feleségének a víziót és egyáltalá­ban nem gondolt arra, hogy valami igaz le­hetne a dologban, azonban legnagyobb meg­lepetésére a különben szelíd és finom as­­­szony kellemetlenül éles hangon csípős meg­jegyzéseket tett, oktalan féltékenységről be­szélt és szabadságára hivatkozott. A férfi nyugodt maradt és az asszonyt ez még job­ban felingerelte. Végül azt követelte, hogy férje írja le neki a megálmodott szobát. Ek­kor azonban megrendítő dolog történt: férfi egy régi metszeten kezdte a szoba le­­­írását. Az asszony mindjárt az első mondat­nál felsikoltott, rámeredt a férfira és el­rohant. A férj detektívet fogadott, aki hama­rosan nyomára jött az ügynek, elvitte a most már bizonyságot akaró embert egy villa­telepre, egy régi palota előtt félóráig vártak, azután egy előrobogó autóból tényleg azzal az emberrel szállt ki az asszony, akit a férj Stan­dolose Dr. Kolb •lelőtt a prágai, frankfurti és berlini bőrklinikák tanársegédje és másodorvosa 1*. Vodlakova 911. as«m. Wassermann vizsgálat! 1W^OO­HW­W9g80­ W)HWMGa(W(»(y IHfcb január 16, vasárnap, mágikus álmában látott és akire azonnal rá­ismert. A válóper igen sima lefolyású volt. Egy asszony bülönsége nem rejtély, de az álom, amely a hűtlenséget elárulta, rejtély maradt továbbra is. Ezért beszélt velem a történet hőse (tekintve, hogy nem csinál titkot a do­logból, nevét is elárulhatom: Henri Lorrant­­nak hívják­­ oly szenvedélyes szubjektivitás­sal az álom különböző elméleteiről. Álma óta egyre betegeskedik, sápadt, nincs étvá­gya. Az orvosok nem tudják, mi baja. Azt mondják, hogy tönkre fog menni. Nem ad­nak neki egy évet. Az álom a halál édes­testvére!... Az orvosok azt mondják, hogy az álom regenerálja a testet. Igaz, mély álomból éb­redve az ember úgy érzi, mintha újjászüle­tett volna. Ismerek azonban egy holdkórost, aki álmában felkel és egy csomó olyan mun­kát végez el, amire ébrenlétben képtelen volna. Egy délután például valami nehéz matematikai feladatba kezdett s semmiképp sem tudta befejezni. Éjjel holdkóros állapot­ban íróasztalához ment, bevégezte a mate­matikai munkát, visszafeküdt és reggelre ő volt legjobban meglepve, mikor a hibátlan számítást meglátta. Ha nem ismerte volna fel saját írását, el se hitte volna, hogy tőle származik. És csodálatosképp testileg oly frissnek érezte magát, mintha az egész éjsza­kát átaludta volna. Élet és álom — hol van a határ a kettő közt? Schopenhauer főművé­ben evvel a kérdéssel foglalkozva, a könyv­olvasás poétikus analógiáját hozza. Az élet könyv. Az összefüggésben való olvasás élet. Ha azonban a mindenkori pihenőóra, az este elkövetkezik, még összevissza lapozgatunk a könyvben. Találomra felütjük és itt egy már ismert fejezetre bukkanunk, amott egy még ismeretlenre, de mindig ugyanazon könyv fejezetei ezek. Hiszen az egész élet, amely hirtelen és véletlenül kezdődik és hirtelen ér véget, nem más, mint a könyv egy na­gyobb fejezete... Ha a földi ember szemét behunyja, a túlvilág nyitja ki őket és mindkét ember egy és ugyanaz. Ezért kérdi Hamlet: „Lenni, vagy nem lenni?" és hozzáteszi: „De talán álmodni". És az álom már újra lét: az új lét. Azt mondják, hogy az élet álom. De mágiku­­sabb és hátborzongatóbb: az álom ezer élet. Az álom mutatja, hogy ezer életet hordozunk önmagunkban és nem tudunk róluk. Ha al­szunk, közelebb vagyunk valódi Énünkhöz (az ezer élet egységéhez), mint ébrenlétünk alkalmával. * Agrippa von Nettesheim, a középkor nagy mágusa, ezt tanította: „Sem a csillagok világa, sem az alvilág, egyedül a bennünk lakozó Szellem intéz mindent." Még egy összefoglaló példa erre, egy történet, amelyet most olvastam nemrégen egy könyvben, amely a világháború okkult tüneményeivel foglalkozik. Nagyvárad, 1914 junius 28. Fél négy­­ óra reggel. Ferenc Ferdinánd főherceg ud­vari papja és gyerekeinek nevelője, Lányi József dr. püspök azt álmodja, hogy a reggeli posta feketekeretes levelet hozott a főherceg címerével. A püspök álmában felnyitja a le­velet és egy képeslapot talál benne: a főher­ceg és felesége autóban, velük szemben egy tábornok, a soffőr mellett tiszt. Két férfi utat tör magának és rálő a fenséges párra. A ké­peslap mellett egy levél ezzel a szöveggel: „Kedves Lányi doktor, eminenciás Kedvező részletfizetések! M ndenkinek a lakását legolcsóbban és legmodernebbül rendezi be Kedvező részletfizetések! ¥* Wasda Pssfiorayára, Pralsa Vili., Podlipstého

Next