Protestáns egyházi és iskolai lapok – 16. évfolyam – 1873.

1873-05-18 / 20. szám

telessóg alól, amelyet előnyös állásánál, valamint tagjainak értelmiségénél fogva hivatva volna teljesíteni. A protestánsok autonomiája sokkal hosszabb és nehezebb harcoknak eredménye, semhogy tulajdono­suktól annak egyszerű feladását kívánhatnánk. De ez nem is történik, miután az államnak épen nem fekszik érdekében. Az állam ellenkezőleg igyekszik saját vallási jellegének még ama maradványától is, mely mint a mult századok öröksége móg ma is hozzá van tapadva, megszabadulni s a haza vallási testületeinek olynemü szervezkedését elősegíteni, a mely lehetségessé tegye e testületeknek az egy­házi dolgokban való önkormányzatot. A protestánsok egyházi ós vallási ügyeinek kormányzatához megkí­vántató autonomia érintetlenül hagyatik. Ami azon­ban a szó szoros értelmében vett autonomia körén kivül esik, — az akadály, valódi anachronisinus, mely az állam által a vallás ós különösen az is­kola terén érvényesítendő számos jótékony reform­tervnek útjában áll, s maguknak a protestánsoknak is árt, amennyiben ugy tünteti fel őket, mint a fejlődós ós haladás ellenségeit és megfosztja őket a nemzet intelligens elemeinek rokonszenvétől. Mii-e való az az örökös hivatkozás a bécsi ós linzi béke­kötésekre, az 1791-iki 26-dik törvénycikk határo­zataira, s általában a prot. felekezet szentesitett jogai és kiváltságaira? Avagy talán veszélyeztetve vannak ezek? Valyon a Karaffa ós társainak kora ismét visszatért sa protestautismusban foglalt szabad­elvű elemeknek ismét kiirtásával foglalkoznak? Valóban ily céltalanul soha sem liangsulyoztattak a rógi jogok, ily alaptalanul soha sem elevenittettek fel a régi panaszok! A magyar nemzet soha sem volt a vallás te­rén rajongó, vagy legalább maga sem hisz azon időben, amikor a világ tetszése közt hódolt volna a fanatismusnak. És ma, amidőn a század egészen más szellem által vezettetik; amidőn a civilisatio és a szabadság vívmányai képezik a modern állam ólét s mindenek fölött a magyar állam alapjait, s midőn a protestánsok ép a jelenkornak eme élő esz­méiben lelik föl állhatatos, legyőzhetlen szövetséges társukat, — ma gondoljon arra a magyar nemzet, hogy protestáns vagy bármely más felekezetet vallási életének és egyházi ügyeinek szabad intézé­sében akadályozzon, az a nemzet, amely hosszú har­cok után most először ideuticus a magyar állammal s mely önmagát legyőzte s önmagának alkot törvé­nyeket melyeknek lelkiismeretes megtartását szent kötelességetil ismeri ? És ezért az öreg szónoknak, aki hitsorsait azi állami tevékenység nyílt arénájába való belépésre inté, meleg szavait örömmel üdvözöljük. Báró Vay joggal kívánja a protestánsoktól, hogy erősen ragasz­kodván az egyházi ügyekben való önkormányzathoz, egyebekben adják fel ama elavult, korszerűtlen, sőt a korral ellenkező álláspontot, amelyet eddig elfoglal­tak ; hogy a remélhetőleg szintén nemsokára autonow felekezetekkel közösen lépjenek a nemzet ós az állam szolgálatába s a modern viszonyok lótesülósét a maguk részéről szintén mozdítsák elő. Ez irányban azonban a protestantismus nemcsak egy szent köte­lességet tölt be, de magas hivatásának is megfelel; mindkettő csak akkor fog neki sikerülni, ha a kor­látokat, melyek őt ma, nemzetének exclusiv, a tevé­kenység körén kivül álló tagjává teszik, ledönti. Ha sikerül a protestantismusnak az anachrouisticus öl­tönyt magáról leráznia s a modern állameszme köve­telményeinek megfelelnie: reá is nagy jövő vár. Hogy ehez az első lökés megadatott, ujabb érdeme azon fóríiunak, akinek ötvenóvi jubileumát a napok­ban ünnepié a magyar protestantismus." Ballagi Mór. Tatai András emlékezete. A mult hó utóbbi felében szótvivék a lapok a haza különböző részeibe azon gyászhírt, hogy Tatai András, a kecskeméti reform, főiskolának 42 éven át volt tanára nincs többé; mi pedig, kik a közel­ből s távolból a boldogult temetésére megjelenhet­tünk, kikísértük a koporsót a Kecskemét kelet-éjszaki oldalán fekvő temetőbe, letettük oda, hol már oly sokan alusszák a hosszú álmot. Aludj nyugodtan, érdemekben megőszült tiszt­társunk! De talán nyugalmadat nem háborítom meg, ha előttem és nagyon sokunk előtt áldott emlékedet e lapok hasábjain pár sorban felelevenítem; hiszen hazai reform, egyházunk hű szolgájának, a köteles­ség hű betöltése által ébresztett boldogító öntudaton kivül, ugy is alig van egyéb földi jutalma, mint­hogy életében — kivált ha tudománya, erélye, buz­gósága által a nagy sokaságból kiemelkedett, — megcibálják, ledorongolják, befeketítik, megkeserítik, halála után az egyházi lapok hasábjain, a közelebbi e.-kerületi k.-gyülés jegyzőkön^ ve s a következő 39*

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék