Protestáns Szemle, 1912
IV. Irodalmi szemle - Schmitt Jenő Henrik: Három előadása. Dr. Szelényi Ödön
Az istenség eszméjének teljes tudatát Nietzsche készítette elő, aki az ember egyéniségének istenítését tűzte ki célul az emberfeletti ember formájában. „Az ő emberfeletti embere a szellemi egyéniség mindenséget!) ”, bár az embert a sárból az isteni magaslatra emeli, mint filozófus mégis a materializmushoz és szenzualizmushoz húz, mert az utolsó elemekig való boncolást követeli és sejti, hogy a szellemi és érzéki közti ellentét feloszlik a tudomány szemlélhetőségében. Míg T. és N. közvetlenül a jövő ideális alapját akarja előállítani, addig Ibsen, a harmadik nagy próféta egészen korához idomult és a modern ember formájában akarja sejtetni a nagy jövőt. Ibsen művészetének két oldala van: egyfelől orvos, aki kíméletlenül megtapogatja a modern ember sebeit, másfelől felmutatja a jövő csírázását. Ibsen művei is az ember belvilágának szentélyébe igyekeznek vezetni. „Sivár, szegényes a modern ember belélete, mert a logikai és matematikai tudat áll benne előtérben, de alapfunkciójában csak élettelen halavány perspektíva színében, mely a szellemi formák gazdagságát nem is sejteti". Ennek a szellemi életformának a sejtelme ébredezik I. szomorú hőseinek a lelkében. És ha életük összedől, akkor egyúttal felcsillámlik lelkükben az a tudat, hogy új világ, új ember szükséges. Ezt az állítását próbálja aztán Schmitt Ibsen egyes műveinek a taglalásával illusztrálni, csakhogy itt is, mint másik két hősénél, akárhányszor elmagyarázza, a költő intencióját; így pl. midőn Brandról azt mondja, hogy ez magára maradva, midőn teljes sikertelenséget lát maga előtt, „saját tudatában találja a teljes istenit"; vagy mikor „A tenger asszonyában" neki a Tenger a belső mindenség, az univerzális látás szimbóluma; vagy végül, mikor Solness bukásában annak a szimbólumát keresi, hogy az embernek meg kell szűnnie, hogy az istenember előállhasson. (Rosmersholmnál pedig az a furcsa tévedés esik meg rajta, hogy mindig Rosmerhelmról beszél, holott a hős neve: Rosmer, Rosmersholm ( mint Rosmersdam). Egyszóval Schmitt a saját világfelfogása szemüvegén keresztül nézi a három prófétát, kikben pedig csak az a közös vonás, hogy a korukbeli társadalom ferdeségeit támadják, tehát tulajdonképen csak a negatívumban egyek, de a pozitív ideálok felállításában lényegesen eltérnek egymástól és csak nagy mesterkedéssel tekinthetők a Schmitt hirdette világnézet előhírnökei gyanánt. De ha a három nagy írót nem is ismerjük meg híven Schmitt előadásaiból, ha nem is hisszük, hogy ők egy új korszak előharcosai a Schmitt féle értelemben, a felolvasások igen érdekes bepillantást engednek nagyhírű filozófusunk