Protestáns Szemle, 1914
I. Elmélkedések - R. L.: Kicsoda az ember?
tik el a csatát önmaguk felett, mert megnyerték azt a világ felett. Akár az élvezet, akár a haszon elég erős arra, hogy kultúrát teremtsen, de a kultúra nem elég erős arra, hogy embert teremtsen. Mit ér megfékezni a szeleket, ha rabjává leszünk szenvedélyeinknek; mit ér úrrá lenni a természet erői felett, ha szolgái lettünk ősi természetünk durva erőinek ? Azért hát tudd meg, a te királyságod nem a hatalomban, hanem a méltóságban áll. Abban, hogy te más vagy, különb vagy a világnál, nem a világ alkot téged, hanem te alkotod a világot. Amit még tegnap önmagadnak tartottál, arról ma csodálkozva látod, hogy nem vagy az, mert több vagy annál. Nem te vagy az öröm, az élvezet, a siker, a haszon, az alkotás, a vagyon, a tudás, a művészet, a kultúra, mert te mindezeknél több vagy: erő, igazság, jóság, csodálatos, titokzatos mélység, amelyben világok szenderegnek s amelyből az örökkévalóság forrásai erednek. A lélek önmaga akar lenni, s míg önmagát akarja, megteremti, kitermeli az értékek mennyei világát. Minden emberi lélekben az egész menny aluszik. Minden emberi szívben az Isten arca szendereg. Az Isten arca azt jelenti, hogy az ő képe tükröződik bennünk, de a mi egyéni vonásainkban. Ugyanazon istenarc minden emberi lélek mélyén más-más kifejezést ölt. Az ember nem másolat; mindenik lélek eredeti példány s akkor lesz igazán emberré, ha ez az őseredetiség felragyog rajta. Mint ahogy a műtárgyak alapeszméjükért vannak, úgy vagyunk mi egyéniségünkért, Istennek amaz őseredeti gondolatáért, amelyet megvalósítani jöttünk a világba. Mintája van az emberi életnek s Isten ezt a mintát, ezt a rejtett arcot látja és szereti bennünk, mert vonásaiban önmagára ismer és egész világában, mindenhatósága végtelen birodalmában ezt tartja a legdrágább dolognak. Földi arcunk fáradt, sokszor feldúlt vonásai mögött is látja és szereti a mi rejtőző mennyei arcánkat és nincs főbb gondja, mint hogy kiszabadítsa mélyen fekvő, eltemetett vonásait, mint ahogy kibontakozik a durva kavicsból a káprázatos brilliáns, a hideg márványból a megszólaló élet, a vászon zűrzavaros színeiből a mélyen zsongó, beszédes hangulat. Ez a minta úgy áll Isten előtt, mint a szobrász előtt az eszme, s mint ahogy azért a gondolatért drága a művésznek a márvány, a különben durva, élettelen, sáros, hideg kő: épp úgy Istennek is azért vagyunk drágák szomorú, durva, gyarló mivoltunkban, mert torz és szennyes vonásaink mögött felséges képet lát s ezt a képet akarja a földi vonásokon átsugároztatni. Az élet, a világ, az ember külső mivolta nem egyéb, mint közege és anyaga az Isten gondolatának, ami