Protestáns Szemle, 1915
I. Elmélkedések - R. L.: A halál életformáló ereje
nagyságának semmi nyoma. Vedd el a halált és megszűnik a kultúra, mert megszűnt az ember növekedése. A halál, amíg nem lett úrrá felettünk, szakadatlan arra figyelmeztet, hogy nem vagyunk készen, hogy még tengerfok hiányzik belőlünk; egyebet sem tesz, csak örökösen hajszol, s életünkbe a békétlenség, az elégedetlenség ösztökéjét szúrja. Mikor pedig bekövetkezik, váratlanul azzal lepi meg a világot, hogy a halott mégis csak kész volt; arcza, lénye és mivé befejezett, tökéletes egész, amely felett a békesség és összhang szelíd fénye honol. Igaza van Livingstonnak: senki sem hal meg addig, míg misszióját be nem fejezte. A halott gyermekek arcán a bevégzett feladat túlvilági fénye dereng : látták a világot és belemosolyogtak, most pedig eltűnnek ismeretlen dicsőségbe, itthagyván mosolygásukat, amelylyel szebbé tették a világot és boldoggá tettek egy anyai szívet. A csatatéren virágjában elesett ifjú hős élete nem kettétört élet, hanem teljes, befejezett élet, mert halála felségesebb misszió, mint a végletekig hordozott élet lett volna. Azért nincs pogányabb szimbólum, mint a kettétört oszlopokat ábrázoló sírkövek. A halál az Isten végső kezevonása, amely-1el a mi ábrázatunkat befejezi és a kész képet beakasztja az örökkévalóság csarnokába. Sokszor mást jelent az ilyen kép, mint aminek készült, s ezt az új vonást a halál adta neki. Talán a föld számára indították s hirtelen túlvilági jelentést nyert. De az örökkévalóság csarnokában nincs befejezetlen kép: a halottak mindig célnál vannak. De a haláluk munkál tovább és formálja a mások életét. Hozzák az élet legmélyebb, legszentebb tanításait és megszólalva, elmondják az Isten legfelségesebb, legtitkosabb üzenetét azoknak a szíveknek, amelyeket rettentő szomorúságukkal előkészítettek és megérleltek. Szeretteink halála a maga emberi vonatkozásában felveti a végső kérdést, hogy megadja rá a végső feleletet. Miért, miért ? kérdik a szülők egyetlen gyermekük ravatala mellett, s a halál felel: azért, hogy egészen az Istenéi legyetek. A jó pásztor is ha át akarja vinni nyáját egy mélységen a túlsó, boldogabb mezőre, megfogja, ölbeveszi a legkedvesebb bárányt és átsiet vele a túlsó partra. S akkor a nyáj remegve, de ősi ösztönszerűséggel siet utána a keskeny pallón, át a mélységek felett. Mosolyogva halad előttünk a halott gyermek az örökkévalóság felé, s lezárt szempillái körül mintha annak a tudata fénylenék, hogy ő most parányi létére is főpapi méltóságot végez: Isten szívéhez viszi át a legdrágább szíveket. Miért, miért, tördeli kezét a fiatal özvegy, s a halál rejtelmes, jó-