Protestáns Szemle, 1928
Kritikai Szemle - Szegedi István: Kádár Imre: Nászrepülés
hogy érdemes volt-e csupán a műfaj jelzés kedvéért lemondani a természetesebb és hatásosabb felfogás kiviteléről. Ez a kérdés már csak azért is jogosult, mert az egész vígjáték egyébként sem elég fordulatos, komikus elemekben korántsem eléggé bővelkedő ahhoz, hogy igazán vígjátéknak érezzük. A jellemkomikum teljes hiányát a helyzetkomikumnak egy-két erőtlen kísérlete éppenséggel nem pótolja. Maga a levélvisszatartás pedig, mint főmotívum, nagyon is valószínűtlenül szerepel a két szerelmes boldogságának sorsdöntő irányításában. A szerző kétségkívül olyan nehéz feladatra vállalkozott, amelynek sikeres megoldása vérbeli drámaírónak is becsületére válnék, így aztán nem csoda, hogy a tervezett vígjáték egy meglehetősen élettelenül dramatizált életrajzi részletté színtelenedett. Gulyás Sándor, Kádár Imre: Nászrepülés. Regény. Az erdélyi Szépmíves Céh kiadása. Kolozsvár, 1927. 188 oldal. A Királyhágóntúli magyarság irodalma úgyszólván az elszakítás pillanata óta az anyaország érdeklődésének középpontjában áll. Ugy vagyunk ezekkel az erdélyi könyvekkel, mint az idegenbe szakadt gyerek leveleivel. Szívrepesve várjuk mindegyiket és hamar tetszenek ezek a levelek, hajlandók vagyunk olykor talán egy kis megbocsájtható szülői elfogultságra is. Pedig az erdélyi gyerek nem hízeleg, nem alázkodik. Nem a szülő hangján beszél, a maga külön szavát hallatja. Szabad és bátor, friss és merész szó ez és ha néha a serdülés panaszos változásában versel, csak annál kedvesebb. Kádár Imre kivételesen a régi hangon szól. Azt a nyelvet beszéli, amelyet tegnap modernnek neveztek és ami ma már kissé megszürkült a gyakori használatban. (Itt természetesen nem a mondatokra, hanem a mondanivalókra kell gondolni.) Kovács István zeneszerző és Fekete Judit énekművésznő égi és földi szerelme a neuraszténia kifeszített drótján ma már aligha járhatja azt a kötéltáncot, amit Kádár elibénk vázol. Helyesebben: mai idegrendszerünk már nem reagál erre azzal a bensőséggel, mint amelylyel az 1910-es években ezt a szekszuális mutatványt kétségtelenül kísértük volna. El kell ismerni, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor Kádárban a regény kibontakozott, még nem ez volt a helyzet. A regény úgyszólván elkészülte közben omlott alá egy visszahozhatatlan múltba és vált sajnálatraméltóan tegnapivá. Kár ezért a múltért ? Aligha. Vannak múltak, történelmiek és irodalmiak, amiket a sivár jelenen keseregve sírunk vissza. Azt az időt, aminek a „Nászrepülés" tipikus dokumentuma, nem tudom őszintén visszakívánni. Plebejus megvetéssel gondolok vissza a ma nyers nyomorában arra a hősre, aki széles jódolgában halálugrást mivel a tengerbe olyan indokolással, ami csak a pszichopathológia rejtettebb ösvényein is jártas olvasó számára érthető. Az idegesség úri betegség, — tanultam az őrmesteremtől önkéntes időmben. A nyomor lemarta rólunk az úri mázt: gyönyörködésünk és csodálatunk nem a nyavalyatörős hősöké többé. A ma regénye