Protestáns Szemle, 1928

Kritikai Szemle - Szegedi István: Kádár Imre: Nászrepülés

hogy érdemes volt-e csupán a műfaj­ jelzés kedvéért lemondani a ter­mészetesebb és hatásosabb felfogás kiviteléről. Ez a kérdés már csak azért is jogosult, mert az egész vígjáték egyébként sem elég fordulatos, komikus elemekben korántsem eléggé bővelkedő ahhoz, hogy igazán vígjátéknak érezzük. A jellemkomikum teljes hiányát a helyzetkomi­kumnak egy-két erőtlen kísérlete éppenséggel nem pótolja.­­ Maga a levélvisszatartás pedig, mint főmotívum, nagyon is valószínűtlenül szerepel a két szerelmes boldogságának sorsdöntő irányításában. A szerző kétségkívül olyan nehéz feladatra vállalkozott, amely­nek sikeres megoldása vérbeli drámaírónak is becsületére válnék, így aztán nem csoda, hogy a tervezett vígjáték egy meglehetősen élettelenül dramatizált életrajzi részletté színtelenedett. Gulyás Sándor, Kádár Imre: Nászrepülés. Regény. Az erdélyi Szépmíves Céh kiadása. Kolozsvár, 1927. 188 oldal. A Királyhágóntúli magyarság irodalma úgyszólván az elszakítás pillanata óta az anyaország érdeklődésének középpontjában áll. Ugy vagyunk ezekkel az erdélyi könyvekkel, mint az idegenbe szakadt gye­rek leveleivel. Szívrepesve várjuk mindegyiket és hamar tetszenek ezek a levelek, hajlandók vagyunk olykor talán egy kis megbocsájtható szülői elfogultságra is. Pedig az erdélyi gyerek nem hízeleg, nem alázkodik. Nem a szülő hangján beszél, a maga külön szavát hallatja. Szabad és bátor, friss és merész szó ez és ha néha a serdülés panaszos változásában versel, csak annál kedvesebb. Kádár Imre kivételesen a régi hangon szól. Azt a­ nyelvet beszéli, amelyet tegnap modernnek neveztek és ami ma már kissé megszürkült a gyakori használatban. (Itt természetesen nem a mondatokra, hanem a mondanivalókra kell gondolni.) Kovács István zeneszerző és Fekete Judit énekművésznő égi és földi szerelme a neuraszténia kifeszített drótján ma már aligha jár­hatja azt a kötéltáncot­, amit Kádár elibénk vázol. Helyesebben: mai idegrendszerünk már nem reagál erre azzal a bensőséggel, mint amely­lyel az 1910-es években ezt a szekszuális mutatványt kétségtelenül kí­sértük volna. El kell ismerni, hogy néhány évvel ezelőtt, amikor Ká­dárban a regény kibontakozott, még nem ez volt a helyzet. A regény úgyszólván elkészülte közben omlott alá egy visszahozhatatlan múltba és vált sajnálatraméltóan tegnapivá. Kár ezért a múltért ? Aligha. Vannak múltak, történelmiek és irodalmiak, amiket a sivár jelenen keseregve sírunk vissza. Azt az időt, aminek a „Nászrepülés" tipikus dokumentuma, nem tudom őszin­tén visszakívánni. Plebejus megvetéssel gondolok vissza a ma nyers nyomorában arra a hősre, aki széles jódolgában halálugrást mivel a tengerbe olyan indokolással, ami csak a pszichopathológia rejtettebb ös­vényein is jártas olvasó számára érthető. Az idegesség úri betegség, — tanultam az őrmesteremtől ön­kéntes időmben. A nyomor lemarta rólunk az úri mázt: gyönyörködé­sünk és csodálatunk nem a nyavalyatörős hősöké többé. A ma regénye

Next