Protestáns Szemle, 1930
Kritikai Szemle - Zsinka Ferenc: Hajnal István: Eszterházy Miklós nádor lemondása
Alkotmányos tevékenységének nyilvános alkalmai az 1630., 1634/35., 1637/38. és 1642. elhalasztott országgyűlések. Húsz évi nádorsága alatt először megfogalmazott elgondolása részben alakult és némely rész belőle mint törvény megvalósult, így tehát nagy küzdelmei nem voltak egészen hiában, de bizonyos, hogy az eredmények nem állanak arányban az erőfeszítéssel, ha a húsz évet egész terjedelmében, minden gyötrelmével együtt számba vesszük. Mély tragikuma, hogy legtermészetesebb fegyvertársai felé állandóan öklét kellett mutatnia. A magyar köznemesség ez, amely legtöbbet szenvedett és amelyiket magától sodorta a nádor mellé az idő és a szükség. Ez a nemesség Bécsben is számbavett tényező volt, főként országgyűléseken, amikor sietve kellett hadiadót megszavazni, ami a korszak folyamán gyakori szükséggé vált. Ez a nemesség azonban tömegeiben protestáns volt. Oly korszakban, amikor a vallás kérdése minden fölött elsősorban kerül számításba minden oldalon és minden esetben, érthetően állandó ügyelem kísérte a protestáns magyar köznemesség követeinek nyilvános tevékenységét, Esterházy mély meggyőződésű pápista keresztyén volt, meggyőződését nem készen kapta, hanem maga szerezte magának nehéz lelki tusák közt, állandó exercitiumban, tűrt érte fiatal korában zaklatást, apjának haragját, aki protestáns maradt. A keresztyénség római formája az életnek épp oly regenerálójává lett szemében, mint a reformált vallások magyarjai számára a maguké. A hitújítást épp oly nemzeti szerencsétlenségnek tartotta, mint amekkora nyereségnek a protestánsok. A protestantizmus elleni küzdelmet tehát nemcsak theológiai álláspontjáról, hanem hazafias meggyőződésből is helyesnek tartotta és meg is tett ellene birtokain és környezetében minden tőle telhetőt. Mindkét feleségét és testvéreit áttérítette. Vallási meggyőződése nem volt kevésbbé szilárd, mint Pázmányé, vagy Lippayé, mégis több izben kénytelen védekezni a protestánsok pártolásának vádja ellen, amellyel a klérus részéről illették, viszonválaszképpen azokért a vádjaiért, amikkel a klérust a honvédelem kérdésében ő illette, így jutott abba a kétes és sivár helyzetbe, hogy az udvar felé hithűségét kellett igazolnia, míg a" protestáns rendek felé az erős kéz politikáját volt kénytelen játszani, oly esetekben is, amikor méltányos követeléseik felől magában meg volt győződve. Némelykor igen kínos jelenetek adódtak elő az ily tárgyalásokon; a nádor asztalra ütött, lábat dobbantott, máskor indulatosan szólította párbajra az ellentétes nézet vallóit, úgy, hogy az ellenzék leghangosabb embere egyszer napokig bujkált haragja elöl. Ily eszközökkel puhította a protestáns ellenzéket. Már 1637-től kezdve kezdte azonban érezni, hogy fölfelé nem sokat ér vele, hogy a vallás kérdésében hajthatatlan. Ez a belátás később enyhítette eddigi merev magatartását hasonló helyzetekben és mind többet volt hajlandó engedni a protestáns ellenzék megnyugtatása érdekében, amelytől az ország biztonságát s a nagy feszültség enyhülését s reorganizáló terveinek sikerét remélte. De minél inkább közeledett pályája vége felé, annál inkább érezte nagy feladatainak terheit, annál keserűbben látta és korholta mindkét felé