Protestáns Szemle, 1941
Tanulmányok, cikkek - Gulyás Pál: „Professzor Csokonay"
Schiller a maga nevezetes recensiójában Bürgerről mond, szóról szóra lehetne a magyar poétáról is mondani... Nincs veszedelmest az írókra nézve, mint sokat írni, s ez a sokat írás, a mellett, hogy a munkákat gondatlan készületűekké teszi, a tanulástól is elvonja az írókat... Tanulni... íme, a debreceni Géniusz ellen a kritika nagy országos vádja ezelőtt 123 évvel! Íme, Csokonai „professzorsága" a porban! Igaza volt az országnak? Szembe nézett-e ezzel a váddal annak idején Fazekas Mihályék Árkádiája, mikor már Csokonai lantja rég a föld alatt pihent? Nem valószínű. Mélyebb volt alattuk a talaj, mint Kazinczyéknak, de kevesebb volt a távlatuk. Hiányzott közülük már írisz, a nagy színeket bontó... Nézzünk hát szembe a váddal 123 év múlva mi magunk, Csokonai hamvai felett. Kölcseyt Csokonai megítélésénél Schiller nevezetes Bürgerrecensiója irányította. Ezt ő maga bevallja tanulmánya elején. Csakhogy más volt az arány Schiller és Bürger, mint Kölcsey és Csokonai közt. Ez a félrebillent arány bosszúlta meg magát a Kölcsey-kritikában. Mi a Schiller bírálatának korszerű távlata? Magyarországon mivel bűvöl meg jelenleg ez a Csokonai-gyilkos, Kölcsey-felbujtó recenzió? Azzal, hogy — felmenti Csokonait Kölcsey vádja alól s visszahelyezi eredeti rangjára, a költészet trónusára, ahová a Múzsák ültették. Ismét professzorrá teszi. A magyar költészet alkotó professzorává, akinek ilyen tanítványai voltak: Arany, Petőfi, Ady ... 123 évvel ezelőtt Schillerből Kölcsey — az Idea-tanítvány — valami „pobelhaft"-tól borzongó árnyékot olvasott ki. Saját magát olvasta ki belőle. Ezzel az ideges iskola-tartózkodással lépett a telivér magyar Géniusz elé, aki paraszt Apolló-lantjával belegázolt az élet sűrű anyagába s diadalmasan emelkedett fel belőle az Aetherig. Totális költészetet teremtett: az anyagnak és szellemnek azt a boldog, muzsikáló egyensúlyát, amelyet abban az időben Európának egy más pontján, Jena-Weimarban, Schiller és Dioskar társa, Gotehe, hasztalan követelt az új német generációtól: „Maradjon közelebb az érzéki világhoz..." „Azt mondhatnám, itt akadna elég érzés ,de nincs hozzá tárgy,i — ott puszta üres tárgy van, érzés nélkül..." (E. Kurt Fischer: Hölderlin. Im Propylaen-Verl. — Berlin. S. 149., 165.) E néhány sor is sejteti, hogy Schiller egészen másképen borzongott a profanum vulgustól, mint a nemes, nagy eszményeket követő, de vérszegény Kölcsey Ferenc. Schiller egyébként is inkább negációival jön elő az úttörő magyar kritikában, mint borzongó árnyék. Pedig ő úgy idealista, hogy bár elutasítja az olcsó népiséget, de ugyanakkkor erőteljesen, a vonalat végsőkig rántva, megrajzolja — ahogy idealistákhoz illik — a „népköltő" halhatatlan alakját. Az ilyen költőnek — Schiller szavaival — a népszerűség nem munkakönnyítés s közepes tehetségek takarója, hanem inkább nagy akadály s olyan nehéz feladat, hogy ennek alapos megoldása a lángész legnagyobb diadala. Mekkora vállalkozás az, hogy a