Reform, 1874. október (6. évfolyam, 269-299. szám)

1874-10-18 / 286. szám

I jjAe újabb nemzedék még most is tisztelettel te­kint a magyar nép kolosszális alakjaira, PetSfire, Kossuthra s Jókaira, de a mellett teljesen méltányolja Deák Ferencz s Arany János nagyságát is. S kik azok, kik legalább az előbbiek iránt élő kegyeletet tönkre tenni igyekeznek ? Azon idősb irói nemzedék, mely Kossuthot szidva s becsmérelve, elsőrangú ál­­lamf­érfiunak tart egy Csengeryt, ki alig méltó, hogy Kossuth lábának sarait megoldja, azon irói nemzedék, mely tudományos tekintélyeket faragott Gregussból, Lubrichból, s annyi más férfiúból, kiknek érdeme egyedül a szorgalomban s egy pár kivonatozásban áll. Ezen tekintélyek ellen küzd az ifjú nemzedék s valóban helyesen. A kegyelet csak akkor lesz valódi, ha méltatlanokra nem pazaroltatik.“ A nemzet „kolosszális alakjai* ‘.Petőfi, Kos­suth és Jókai, ezek mellett tiszteletre méltó nagy­ságok Deák F. és Arany J. Mily ostoba össze­állítás. Mintha Petőfi kisebb lenne azért, mert én Aranynak adok elsőbbséget vagy megfordítva. Mintha Kossuth izgató és szónokló nagyságából valaki le­vonna valamit azzal, hogy Deák Ferenczet mint politkust föléje és mint parlamenti szónokot melléje teszi. Miként kerül Jókai a kolosszális „alakok“ közé, bauitől lehetne megtudni, a ki a próféták közé került. Hogy Jókai rendkívüli írói tehetség, azt hiszem első­rendű elbeszélő, az csak oly önvendetes valóság, mely egynémely keserű valóságot egyátalán meg nem szüntet. Mindenek felett azt a valóságot, hogy a leg­lelkiismeretlenebb írók közül való. Egy nálamnál elkeseredettebb ember arra a hálátlan föladatra is vetemedhetnék, hogy kimutatni próbálja: kárt tette-e Jókai fényes tehetsége többet vagy hasznot ? Én ré­szemről „kolosszális alak“-nak mindenesetre nem a legjobb értelemben tartanám, ha muszáj volna annak tartanom. Kolosszális tagadhatlanul benne a diszharmónia jelentékeny tehetsége és lelkiismeretlen munkálása közt. Nézzük frivol politikáját, nézzük boszantó pongyolaságát a komponálásban és fogalmazásban, nézzük szinészes szereplését, nézzük az irodalmi vá­sáron magát — mindez lehet szintén kolosszális, de ez mind nem rokon a nagysággal. Jókai élet­­írójára bízom a többit, addig — elvemhez híven, s nem engedvén magamat hóbortos tömjénzői által a kelleténél jobban sodromból kivenni, — élvezem a mi élvezetes benne, és hála az égnek, ez nem kevés. Hogy az „idősb nemzedék” több érdemes tagja fölött az „újabb nemzedék” közlönye oly könnyen pálczát­­ tör — az bizony elég szégyen e közlönyre nézve. Arany János, Petőfi, Deák Ferencz, Kossuth és Jó­kai mindnyájan nem lehetünk. Ezzel remélem tisztá­­jában van az uj nemzedék többi tagja is. A nemzet örülni fog, — merem a nevében ígérni, — ha egy-egy Csengery, Horváth Mihály, Toldy Ferencz Paul­er Tivadar, Greguss Ágost stb. (s a­hány inkrimináltja van az uj nemzedéknek) kerül ki belő­lünk. Ha ez érdemes urak nem is „kolosszális alakok” á la Jókai, de becsületes és fáradhatlan munkásai a nemzetnek immár egy életen át. Egyik nem ki­sebb azzal, hogy az uj nemzedék nem mint ők, hasznos irodalmi munkán, hanem az ők, az idős bek ócsárlásán szerzi önképző körök számára irt czikk­ekkel első irodalmi babérait. Nem a kri­tika alul akarom őket kivenni, hanem a gyerme­kes ócsárlás körmei közül. Ők megfutották pályájukat tisztességben; ha egyiket másikat a nemzet nagyobb elismerésben részesítette, mint a mely az illető tehet­ségével helyes arányban lett volna, jobb, mint ha ér­való. Dolgozzatok, fáradjatok ti is; ne éretlen kriti­­zálással, hanem pozitív termeléssel szerezzetek érdeme­ket, s mire megvénültök, reméljétek, hogy egy utá­­natok következő még „újabb nemzedék” nem fog ve­letek oly gyermekesen bánni, mint ti bántok elődei­tekkel. Az ilyen magaviselet, a­milyet az „uj nemze­dék“ egy része tanúsít, kettőről tesz csalhatatlan bi­zonyságot : az illetők tehetetlenségéről és maguk túl­becsüléséről. Két dolog, a­mely együtt a legnevetsé­gesebb alakot adja. Tisztelettel „Szintén uj nemzedék­'­ méltányosság és tapintatosság e szak körül egyátalá­­ban nem látszik meghonosulva lenni. Nincs tudomásom arról, hogy mit kértek a posta­mester urak Bartal úrtől, de a postamesterek helyze­tét átalánosan nyomorultnak jelezni nem lehet. Ez elnevezés csakis a népesebb városok posta­mestereit illeti, mert ezek valóban oly aránytalanul vannak fizetve, hogy helyzetükön segíteni elodázhat­­lan kötelesség. Az aránytalanság a­zönálló intézmények egyi­kénél sem oly kirívó, mint a városi és falusi posták közötti. Mert míg az elsők majdnem emberi erőt felül­múló munkával és igen nagy felelősséggel vannak terhelve, és ezért a nevetségességig roszul fizetve, addig a falusi postamester az édes semmittevésért és semmi felelősségért a legdúsabb (?) javadalmazást dugja zsebre. A városi és falusi posták közötti helyes arányt behozni elodázhatlan kötelesség, ezt halasztani nem lehet, mert oly embereket, kik éjjel-nappal szolgál­ják az államot, s kik igen gyakori helyen, az éven át milliókra menő értékeket kezelnek, a nyomorúság­­ kényszerhelyzetében hagyni, megbocsáthatlan könnyel­műség és valóságos embertelenség volt eddig is, s postaintézményünk vezérférfiainak szakképtelenségük­­ről, tapintatlanságukról s a méltányosság érzetének teljes hiányáról tett tanúbizonyságot. A városi postamesterek helyzetén változtatni az ország becsületbeli kötelessége. Mert az állam szolgái között csakis a postamesterek azok, kik egész napon át,­­ nagyobbrészt éjjelenkint is valósággal dol­goznak, s e­mellett vállaikon a legkülönbféle terhek és felelősségek nyugszanak. Hogy mit szokott egy postamester legfölebb egy-két kezelőjével dolgozni, azt legkirívóbban iga­zolják a magánpostákból átalakított állami postahiva­talok, hol azon teendők elvégzésére, melyeket azelőtt a postamester másodmagával ,3—400 írt potom fize­tésért teljesített, most 4—6 állami 1­0statiszt és 2—B szolga dolgozik 4—5000 frt díjazás mellett. Ezt nevezik nálunk gazdálkodásnak, s ilyenek a mi reformjaink. Egyébiránt, kellő szakértelem mellett, a posta­mestereken az állam nagyobb megterheltetése nélkül is lehet segíteni; ha valahol, úgy a postaintézménynél van elég kirívó aránytalanság, fölösleges kiadás, szük­ségtelen és költséges sallang, mit arányosítani és el­távolítani, illetőleg megváltoztatni szükséges. Fog abból telni a postamestereknek elég, csak intézkedjék Bartal­i exczellencziája, hogy a javadalmazás arányo­sításával szorosan összefüggő reformok kellő szakis­merettel, az igazság és méltányosság követelménye alapján haladéktalanul életbe léptettessenek. Képes lesz-e erre Gervay úr? nem tudom. Eddigi magatartása a postamestereknél kevés bizal­mat keltett, reformátori tehetségének a jelét pedig csak a postakezelés nehézkessé és bonyolulttá tételé­vel igazolta. —n— A magyar postamesterek Bartal urnál. — A Reform szerkesztőjéhez. — Csak méltányos dolog lesz az, ha Bartal úr be­­váltandja a nála tisztelgett postamesterek küldöttségé­nek adott szavát, hogy a postamesterek nyomorult helyzetén javítni fog. De erre szükséges, hogy az alája rendelt posta intézmény körül helyes informácziókat kapjon, s le­gyen meggyőződve ő exczellencziája, hogy azt a posták vezéregyéniségeitől nem fogja megkapni. A jó akarat, íme, nem csak a sarkutazók szereznek dicső­séget hazájuknak rendkívüli fölfedezéseik által. Az angol nyelv jeles nyelv, könnyű is meg­tanulni, de szólni rajta úgy, hogy a benszülött meg­értse az embert, lehetetlen. Egy régi elménez így figurázta ki az angol nyelvet: „Dickens“ nek írják s úgy olvassák, hogy „Boz“ ; egy másik, még régibb elménez, az angol nyelv könnyű elsajátítása czéljából azt ajánlja, hogy szedd teli a szádat szóval, rágd ös­­­sze , hirtelen köpd ki. Egy kis igaz van e tréfák al­ján. Az angel szája folyton nyitva áll s nyelve örökös rezgésben van; mintha nem akarna időt vesztegetni azzal, hogy beszéd alkalmával, külön válas­sza szét egymástól ajkát s hogy megindítsa nyelvét. Akár a tüzér, ki­égő kanóczczal áll ütegje mellett, hogy a kellő perczben elsüsse. Folytonos „qui vive”-n áll be­szélő szerszáma, bár nem igen koptatja. A mással­hangzót vagy alig érinti ujj-, azaz nyelv­heg­gyel, vagy erős tüdejének egész erélyével löki ki magából. Az „r“, „b“, a „th“ ( a mi „sa“-ünknek anomikus, vérszegény rokona) bágyadtan röpköd feléd száj­üregéből ; nyelvén mintha hólyag volna, oly óvatosan ejti. „Arroundell* neki csak „andl“, s ha kocsisodnak becsületesen kimondod, hogy vigyen a „Waterloo* vasúthoz, úgy néz rád s annyit hajtogatja a kérdező „Sir?”-t, mintha legalább is arra szólítottad volna föl, hogy vigyen az óbudai kálváriára. — Wa—ter—loo rail—way ! — Sir? — Waterloo railway. — Don't now, sir. Nem ismerem. Ekkor türelmetlenkedve, kézzel lábbal produ­kálod neki a mozdony zakatolását, prüszögését és, alapos megértés végett, fütyülsz is neki. — Ah! Vadlu! All right, sir. Legyen hát, nem bánom „vadlu”, csak menjünk már egyszer. De mikor pénzváltót tudakolsz, a „change”-ben oly sustorgó „cBcscBcs* t vág eléd, mely, mint a röppen­tyű, metsző süvitéssel iramodik a levegőbe s tán még ott is sistereg. A „yes“-t ritkán ejti exspirálva, hanem olyan horkanattal, hogy szinte félreugrál; azt hiszed, bekap. Még a műveit osztályban is kevés akad, ki anyanyelvénél mást beszélne. Persze, hogy nem is kénytelen vele. S így bizony jó időbe kerül, míg hoz­zája törődhetünk. Főleg a színházban az első napok­ban a darabból nem hallunk egyebet finom zizegéssel váltakozó tüsszenésnél, csak apránkint rebben felénk a zsongó szóbogarak rajából a gondolatok himes pillangója. ________ Porzó. Az északsarki expediczió tagjai Budapesten. Budapest, október 17. Fővárosunk várva várt vendégei, az északsarki expediczió tagjai : Payer és dr. Kepes urak ma esti órakor érkeztek közénk. A fogadtatás, mely­ben részesültek, melegség, közvetlenség és lelkesedés dolgában semmit sem enged a tüntetések azon sorá­nak, mely a dicsőséges eredménynyel végződött föl­fedező utazás bajnokait Norvégia bérczeitől egész mi­­hozzánk kisérte. Hogy mily szívből jövők voltak azon szavak, melyek mindkét részről váltottak a pálya­udvarban, eléggé bizonyítja az is, hogy a főpolgár­mester ép úgy, mint Kepes és Payer urak a megindu­lástól és meghatottságtól alig tudtak szóhoz jutni, és csak néhány percz után tudták folyékonyabban ki­fejezni üdvözleteiket egyrészről, s másrészről a fogad­­ó*^**io^zsirät^”‹r/amv*/spfi^a mdenárához vezető főbb utczák, s kivált a váczi­ út, már négy órakor délután hemzsegett a sétálók tömegétől. A séta eleintén még csak megjárta, de a tömeg öt órától kezdve állandó lett, annyira megsürüsödött. A boulevardon épült uj palotaszerü házak ablakai s erkélyajtói mind megnyíltak, s a hány csak odafért e kilátó pontokhoz, mind ott szorongott. Különösen képviselve volt ez utóbbiak között a szépuem. Lenn pedig a tramway­­kocsik csak úgy nyögtek a nagy teher alatt. Mindenki az indóház felé sietett, de a gyár­ utczai bejárásnál tovább nem igen hathattak azok, kik belépti­­jeg­gyel ellátva nem voltak. Nem egy ház tete­jéről nemzeti színű lobogó lengett alá, s a sűrű sorfal előtt a rendőrség tartott rendet, a­men­­nyire a látni vágyó közönségtől lehetett. Egy ne­gyed hat óra felé robogtak a boulevardon végig az egyes küldöttségek kocsijai. Jöttek a főváros képvi­­sői három díszkocsin, melyekben később az ünnepelt vendégek voltak helyet foglalandók, az akadémia képviselői, az egyetem küldöttsége három kocsiban, a hadsereg küldöttsége stb. Lassankint összeállitódott a válogatott társaság a pályaudvar megérkező csarno­kában. Itt fájlaltuk először — s ily alkalomkor nem lehet ez érzelmet elfojtani — hogy fővárosunknak még mai napig sincs méltó pályaudvarra, mely az ily ünnepélyességek rendezésére csak némileg alkalmas volna. Igaz, hogy e hiányról nem a hatóság maga tehet. Azonban néhány év, és mind a magyar állam­­vasút nagyszerű pályaudvara, mind az osztráké ki lesz építve, csakhogy addig is félő, hogy többször jövünk ily kellemetlen helyzetbe. A főváros részéről találkoztak a perronon: Ráth Károly főpolgármester, Gerlóczy Károly első alpolgármester, több tanácsnok, a főváros fő­ügyésze s számos hivatalnoka. A magyar kormány részéről: a kereskedelmi minisztérium államtitkára Havas­i Sándor, a­­ közlekedésügyié Hieronymi Károly s más főbb hivatalnokok. Az akadémia részé­ről, — melynek elnöke gróf Lónyay Menyhért egy családjában beállott halálesetnél fogva akadályozva volt a megjelenésben — ott voltak: Horváth Mihály, Stoczek József, Pulszky Ferencz. To­vábbá Szabó József és Gyu­lay Pál titkárok. — A­ földrajzi társulatot az elnök: Hun­fal­vy János, s az alelnök: Vám­bér­y Ármin, to­vábbá néhány tevékeny tagja e társulatnak kép­viselte. A hadsereg részéről jelen voltak (a ma­gyar főhadparancsnok, báró Edelsheim Gyulay egye­nes meghagyására) báró Bolberitz és báró H­o­ff­­m­a­n­n vezérőrnagyok s Carl helybeli helyettes tér­parancsnok, mindannyi teljes katonai díszben. Lehe­tetlen itt meg nem említenünk a sajátságos körül­ményt, hogy a magyar királyi honvédség semmifé­l­e képvis­előt nem küldött, pedig őt ép úgy illette volna a tisztességadás e kötelessége, mint a közös hadsereget, minthogy a megünneplendő vendégek egyike, dr. Kepes, a honvédségben dandár­orvosi (kapitányi) rangot foglal el és különös benyo­mást tett, hogy Ö, ki elég figyelemmel volt, hogy honvédtiszti ruháját öltötte föl, megérkezésénél hason ruházata küldöttség után hiába tekintett volna körül. E tapintatlanságot határozottan roszalnunk kell. A megjelentek közt még megemlítjük az egyetemi olvasókör küldötteit (tizen voltak) s a magyar mérnök- és építészegylet küldöttségét. Mondanunk sem kell, hogy volt e küldöttségeken kivül még nagy­számú fogadó­ közönség is, mely a budapesti előbb­­kelő ügyvédek, írók, hírlapok s a polgárság főbb kép­viselőiből állott. Fél hat órakor nagy volt a tolongás a pálya­udvarhoz. Akkor jött a bécsi rendes vonat, melytől ezúttal Rákos-Palotán­­ elkapcsoltatott ama két szalon­­kocsi, melyben az ünnepeltek megérkeztek. Ekkorára már annyira fölszaporodott a pályaudvarba bebocsá­­tottak száma, hogy a megérkezők podgyászukkal alig törhettek utat maguknak. Sok derültséget keltett egy jól megtermett vidéki magyar ember hangos föl­­kiáltása, hogy „mit várnak itt annyian az expedicziós tisztekre, mikor azok már Rákos-Palotán kiszálltak . Alig hogy az utazók valahogy kiszorongtak a csarnokból, a fogadó közönség kétfelé oszlott. A kül­döttségek tagjai s a hirlapirók bementek az udvari váróterembe, melyre a szoba szó mint diszesség, mint tágasság tekintetében sokkal jobban illenék, a többiek kinnmaradtak a csarnokban. Ráth Károly főpolgár­mester — ki folytonosan ténykedett a rendezés körül — az udvari terem bejárata elé állván, ott várta a megérkezőket. Háromnegyed hatra volt, midőn a két díszesen föllobogózott szalonkocsi berobogott a szintén nem­zeti szinü lobogókkal dúsan teleaggatott nagy csar­nokba. A kinnlévők éljen kiáltásai hirdették a kül­döttségeknek, hogy vendégeink megérkeztek. Nyomban rá beléptek az utóbbiak is a váróte­rembe. Elől a nap hősei: Payer és Kepes urak. Payer, egy rokonszenves vonásokkal bíró szőke férfiú szőke körszakállal, főhadnagyi vadásztiszti ruhát viselt. Dr. Kepes, e deli termetű, ritka szép vonásokkal bíró magyar honvédorvos, honvéd dandár-orvosi ruhában jelent meg. Mindkét érdemdús férfiú mellén három rendjelt viselt. Mögöttük mindjárt feltűnt gróf W­il­­c­z­e­k magas alakja és gr. Zichy Ödön, az expe­­diczió e lelkes magyar pártfogója, s kíséretükben volt Kammermayer polgármester és Berecz tanár, ki a megérkezetteknek Pozsonyig elébe ment. Ráth Károly, mint az egész ünnepélyt rendező fővárosi hatóság legfőbb képviselője, magyar nyel­ven, megindult hangon, a következő, sokszor élt ének­kel félbeszakított beszédet tartotta az ünnepeltekhez : „Uraim! Szivem mélyéből tisztelem önök becses személyében monarchiánk kitűnő férfiait, a tudomány­nak fölkent bajnokait! Önök tudománydús tapaszta­lataik az ÖBBz emberiségé; s mint minden vívmány, mely e téren újból fölmerült — az emberi társadal­mat örök hálára kötelezi. A hála és elismerés babér­koszorúja első­sorban azokat illeti, kik a tudomány kifejlesztésére, az ismeretek előmozdítására — s így az emberi nem művelődésére — nemes ösztönük ál­tal vezérelve, fáradhatlan kitartással közreműködnek. Önöknek tisztelt uraim e téren minden irányban az oroszlánrész jutott nemes föladatul, mert a tudomány­nak soha ki nem tölthető tárházát, dús tapasztalataik­kal, földgömbünknek oly részéről gyarapítók, hová eddig emberi lény, s a kutató észnek hatalma elérni alig tudott; továbbá azért, mert az önfeláldozás, élet­­veszélyes küzdelem, és oly súlyos megpróbáltatások közepette szerezték meg azokat az összemberiség számára, melyeknek legyő­zése önök becses személye és nagy lelkiereje iránt méltó bámulatunkat kelti föl. De a veszély szerencsésen leküzdve, a az óhajtott czél immár el van érve! Üdvözlöm tehát önöket, tisztelt uraim, Budapest főváros közönsége nevében, azon nyílt biztosítással, hogy önök által a tudomány érde­kében hozott áldozat­­ mérvét fővárosunk közönsége teljesen méltányolja. Üdvözlöm önöket a hazafiúi ke­belnek azon viszonylagos érzetével, mely érzelem az északi sarkvidék táján is szeretett hazájukra és fővá­­dagasztá ! Üáv­ özíöm­'vittel önöket, fővárosunk várva várt kedves vendégeit, hogy körünkben való maradá­suk rövid ideje önöknek kedves legyen, és ha ez ne­künk sikerült , emlékét megtartani szíveskedjenek. Éljenek!! E beszéd után a főpolgármester a megérkezet­tek közt mindegyikkel szívélyesen kezet szorított. Áta­­lános „halljuk” hallatszott erre. Kepes szólni akar, s midőn a nagy éljenzaj­ lecsillapult,az expediczió osztr.­­magyar minőségének­ egyetlen derék képviselője, zamatos magyarsággal s hangosan következőleg felelt: „Mélyen meg vagyunk hatva ama váratlan fogad­tatás által, melylyel bennünket a magyar főváros kép­viselői fölöttébb nagymérvben megtiszteltek. Ez érzel­met még fokozza nálam az, hogy szeretett hazám fő­városa az, mely a tudománynak e hódolatot hozta, s hogy a nemeskeblű Budapent főpogármestere része­sít a fogadás tiszteletében. (julien.) Legyenek, uraim, meggyőződve, hogy e nap életem legszebbjét képe­zendi, s hogy e pillanat, melyben a rokonszenv annyi jelével találkozunk, dúsan kárpótol mind engemet, mind velem jött társamat mindazon fáradalmakért, melyeket a tudomány érdekében szenvedtünk. Fogad­ják még egyszer az én és barátom nevében szívből jövő köszönetünket*: A harsogó éljenzés után, mely e szavakat kö­vette, előlépett Bolberitz tábornok és e szavakkal: „a hadsereg nevében üdvözlöm önöket, uraim“, kezet szorított Payer és Kepes urakkal. Ezután Payer is fölszólalt, a körülbelül — csak­hogy természetesen német nyelven, de a megindulás­tól reszketve — ugyanazon szavakban, mint dr. Ke­pes, köszönte meg a fogadtatást „az ő és az egész ex­pedíczió nevében”. Még Horváth Mihály, mint az akadémia „képviselője” üdvözölte a megérkezetteket, mint a tudomány tőiként bajnokait, és Fenyvessy Ferencz mindkét egyetem nevében mondott nekik szívélyes „Isten hozott“-at s nyújtott babérkoszorút nekik, mire Kepes külön is megfelelt. Erre elkezdődött a sürü, harsány éljenzés, Payer, éljen Kepes, éljen Wilczek gróf, stb. A vendégek folyvást hajlongva mentek ki az udvarba, hol a kocsik várakoztak rájuk. Az első négyfogatu városi kocsiba ültek, elől Payer és Kepes urak. Velők szemben Ráth Károly és Kammermayer Károly polgármesterek. A másodikban Wilczek gróf és a többi városi notabilitás Hunfalvy­­val. Aztán következett a kocsik végtelen sora. A lo­vak mind fölsallangozva nemzeti szinü szalagokkal. Ezalatt a váczi után néhány ház kivilágította ablakait. Útközben a vendégek az átdatlan tömeget képező lakosság által lelkes ovácziókban részesül, s nem egy ablak és erkély ablakából dobtak szép ke­zek koszorút a vendégek kocsijaiba. A hosszú kocsisor egyenesen a Hungáriába haj­tott, hová a vendégek szálltak, s hol szintén óriási tö­meg éljenekkel fogadta a nap hőseit. Este vendégeink a nemzeti színházat látogatták meg, hol tudvalevőleg „Hunyady László”, Erkel régi jó magyar operája, adatott tiszteletükre­ Az ideiglenes pénztárcsarnokban Szigligeti Ede, a színház igazgatója, fogadta őket rövid üdvözlettel, melyre Kepes az ő és társai nevében köszönőleg felelt. Azután a páholyba vezettettek. Egyik páholyt Payer s Kepes urak a főpolgármesterrel, a másikat pedig gróf Wilczek és gróf Zichy Ödön, az expediczió ez érdemdús protektorai, Kammermayer polgármes­terrel foglalták el. A ritka vendégek jelenléte, kik magától érthetőleg folyvást ki voltak téve a közönség érdeklődő kiváncsiságának, gyujtólag hatott az elő­adásra, melynek zenekari részét maga az ősz zene­költő vezette, s melyben a legjobb erők : Hauck Minnie kisasszony, Benza Ida, a férfiak részéről pe­dig Ellinger és Pauli voltak foglalkoztatva. Midőn a vendégek távoztak, harsogó éljennel kísérte őket a közönség. A színház zsúfolásig telve volt fővárosunk társaságának javával. Oroszország, Budapest, október 17. Az orosz „Morskij Hornik“ (tengerészeti gyűj­temény) közli az orosz hadihajóraj jelen állapotát, mely szerinte, mind a két állomást együtt véve, en­­­nyit tesz ki: a balti tenger hadihajóraj ereje 27 pán­­czélos és 110 közönséges gőzhajóból áll, melyek közt 70 nek nincs ágyúja, 8 darab tatarozás alatt van. Ezen hajóraj hordereje 145.793 tonnát tesz ki, az ágyuk száma pedig 400, és 24.000 lóerőre az összes hajóraj vonató ereje becsültetik. Az emberek száma a tisz­tekkel együtt, majdnem 15,000 főre rúg. A fekete tengeri 3­5 hajóból áll, 23,000 tonnát tesz ki és 4,546 lóerőre rúg. Az ágyuk száma 45. A legénység száma tisztekkel együtt 3,320 tesz ki. A kaszpi tengeri ha­dihajóraj összesen 20 hajóból áll, melyek hordereje 3 984 tonnát tesz ki. A legénység száma 1,240, az ágyúk száma pedig 49-ből áll. A szibériai hajóraj 23 gőzhajóból és összesen véve 36 ágyúból áll. A legény­ség száma tisztekkel együtt 1,340 emberre rúg, a hordereje pedig 8.000 tonnára és 1.730 lőerőre becsül­­tetik. Az aráti, jeges tengeri és az archangelski kikö­tőben levő hadihajóraj összesen 10 hajóból és 17 ágyú­ból áll. Annak összes hordereje majdnem 2.000 ton­nát tesz ki; a legénység száma nincs kitéve. Mindenütt a világon előfordulnak szökések a börtönből, de ezek mindig csak ritka kivételek, mert ha szöknek, csak egyes rabok szöknek meg, a tömeg pedig, a foglyok zöme, fogva marad. Egészen máské­pen áll a dolog Oroszországban, itt minden szigor és számtalan őrszem daczára maholnap már azon foglyok fognak kivételt képezni, a­kik meg nem szöktek, el­lenben azok, a­kik kereket oldanak, a szabály állomá­nyába, a rendes börtönügy-álláshoz számíttatni. Nincs nap, melyen az orosz lapok a széles birodalom minden zugából, hol remek és nehéz hol a ne­vetségességig kontár és könnyű kivitelű rabszö­­késekről tudósitásokat nem hoznának. — Ez nem mese, ez tény és pedig nem a nagyitó üvegen keresztül szemlélt tény. Egy tekintélyes, orosz lap, a Ruszkij Mir — 267-ik számában — maga vallja be, hogy honában a foglyok szökése a krónikus bajok közé tartozik a oly növekvő haladványban fejlődik, hogy lehetetlen reá komoly figyelmet nem fordítani. Ez a lap, melynek hazafiságát egy igazhitű orosz sem vonja kétségbe, arról biztosítja olvasóit, hogy a ke­zeinél levő adatok nyomán európai Oroszországban és Szibériában a (jelen évben?) megszökött rabok szá­mát 30 000 (harminczezer). Már pedig mi szerfölött fontos körülmény, ezek nem politikai elítéltek, mert azokat nagyobb gonddal őrzik, hanem közönséges go­nosztevők. Kérdés, hogy lehetséges annyi szökés a katonák meg rendőrök szuronyaira és a börtönőrök tapasztalt felügyeletére bízott zárt helyiségekből ? Van az orosz birodalomban több fogház, mely a balassa-gyarmati, lipótvári és illavai börtönépüle­tekkel felér, több mely ezeket és hasonlóit felülmúlja ; de találtatik ott sok nyomorult ronda viskó is, me­lyeknek minden zuga, minden alkatrésze éjjel-nappal kedvező alkalommal kínálkozik a kerekoldás műked­velőinek háborgatlan elillanásra. Rész élelmezés és eltartás, kevéssé emberséges bánásmód a felügyelők részéről, a rabok erejét meghaladó, nehéz mindennapi munka, vagy szemlélő és untató, tevékenység után sopánkodó henyélő életmód, vagy az őrök éberségé­nek hiánya és titkos egyetértése, megvesztegetése szolgáltat-e okot a szökésekre? Külön vagy együtt­» o » ~ /I rtr» I CkV» Í^O<* Az orosz börtönökben nem ritkán előforduló lázadá­sok és erőszakos ellenszegülések, melyek rendesen haláláldozatokkal végződnek s többnyire csak fegyve­res erővel, karhatalommal nyomatnak el — több te­kintetben maguk szólnak s tanulságosak. Persze, hogy itt is a főszerep az orosz közélettől elválaszthat­­lan „vodka“-t illeti, mert nem egyszer történt már, hogy a kísérő katonák útközben a rabokkal együtt, ellen nem állhatván a szégér csábító erejének, betér­nek a korcsmákba s huzamos szörpölés után azon veszik észre magukat, hogy nincs már kit tovább ki­sérjenek : a rabok eliramlottak. Második természetes kérdés pedig az, hogyan táplálkozik ezen bujdosó, munkakerülő csavargók annyi ezerre menő serege? E kérdésre a nevezett lap a következő feleletet adja : Mindegyikökre 100 rubelt számítván éven­­kint, egy évi eltartásukra összesen három millió rubel szükségeltetik, mely összeget ők, szakítván tel­jesen a társadalom törvényes viszonyaival, honfitársaik véres verejtéken vesznek meg, szerteszéjjel lopva, gyújtogatva, rabolva és gyilkolva. „Ki áll érte jót, hogy a sajtó által közlött hasonló bűntények nem állanak szoros összefüggésben a szökevény rabokkal?“ Nem különös tehát, hogy az orosz lapok időről időre sürgetik a börtönügy mielőbbi korszerű reform­ját, melyet a pétervári kormány két év óta elméletileg és gyakorlatilag tanulmányoz. KÜLÖNFÉLÉK. Budapest, október 17. [Hivatalos.) Ő felsége a személye körüli magyar miniszter előterjesztése folytán dr. Plaininger Ferencz mi­niszteri fogalmazónak hi és sikeres szolgálatai elismeréséül a miniszteri titkári czimet és jelleget díjmentesen adomá­nyozta, továbbá Grósz Adolf irodatisztnek pedig hosszas, hü és sikeres szolgálatai elismeréséül az arany érdemke­­resztet. Továbbá ő felsége a közös külügyminiszter fölter­jesztése alapján folyó évi október hó 3-ról kelt legfelsőbb elhatározással, az észak-amerikai Egyesült­ Államok bécsi főkonzulává kinevezett eddigi ottani konzul, P. Sidney Post kinevezési okleveléhez a legmagasb exequaturt legke­gyelmesebben megadta; továbbá Heimendahl Rudolf, keres­kedőt Buenos­ Ayresben, ugyanott fizetés nélküli konzullá a szabályszerű konzuli illetékek húzására való joggal kinevezte, Dörr Vilmos kereskedőt pedig Malagában, ugyanott fizetés nélküli alkonzullá a szabályszerű konzuli illetékek húzására való joggal. Ladenburg Károly, bankárt Mannheimban, ugyanott fizetés nélküli konzullá a szabályszerű konzuli ille­tékek húzására való joggal. — Az igazságügy miniszter Bunkó Plóris egri kir. járásbirósági végrehajtót az egri kir. törvényszékhez helyezte át, továbbá az aranyos-maróthi kir. törvényszékhez telekkönyvvezető segéddé Putnoky Ru­dolf rozsnyói kir. járásbirósági írnokot nevezte ki.­­ A vallás- és közoktatási miniszter Gyulok Ferenczet, a so­­morjai polgári fi­ s felső leányiskolához ideiglenes minő­ségben kinevezett igazgató-tanítót, tanítói minőségben állo­másán végleg megerősítette.­­ A marosvásárhelyi kir. főügyész pedig a kézdivásárhelyi kir. ügyészséghez írnokká Lovassi Bódog ideiglenesen nyugdíjazott fogházfelügyelőt nevezte ki. [Arany János] mint a Főv. Lap­ értesül, Aristophanes vigjátékainak fordításával teljesen elké­szült A lángeszű görög komikai iró fönmaradt tizen­egy művét tehát irodalmunk magáénak mondhatja, még pedig bátran állíthatjuk, olyan forditásban, mi­nővel más nemzet aligha dicsekedhetik, mert Arany Jánosok más nemzetnél tudtunkkal nem vállalkoztak e nehéz, de nagy és költői szellemhez oly méltó mun­kára. Arany Aristophanesét remélhetőleg a Kisfaludy­­társaság fogja kiadni.­­ Másrészt azonban azt hall­juk, hogy e fordításokra, melyek kiadását jó volna most már lehetőleg siettetni, az akadémia már „rá­tette a kezét.* [Eljegyzés.] Sántha Antal, a nemzeti szín­ház tagja, jegyet váltott Gaál Irma kisasszon­nyal, a színészképezde egyik szép növendékével. [Halálozások.] A rangja föntartásával nyugdíjazott, huszárkapitánya Krappel Frigyes, Ló­nyay Menyhért gróf sógora tegnap este, este 65-ik évében meghalt. A temetés vasárnap délután 3 órakor lesz, az elhunyt lakásából, bálvány-utcza­tszám. [A zágrábi egyetem] ünnepélyes megnyi­tásán a József-műegyetem tanári kara dr. D­o­b­r­á­n­­s­z­k­y Péter és Wagner László tanárok által kép­viselteti magát. A műegyetemi ifjúság még a múlt tanév végén a megnyitásra való meghívás után meg­választotta volt képviselőit. Azonban az illető megvá­lasztottak még mind ez ideig nem mutatkozván a technikán, a műegyetemi ifjúság nehogy cserben hagyas­sák megválasztottak részéről, jónak látta ismételten gyűlést tartani e tárgyban. A gyűlés eredménye az jön, hogy a műegyetemi ifjúság táviratilag fogja kifejezni az ünnepély örömében való részvételét, mivel egy új bizottság kiküldésére már nincs idő. [Sokat utazott ember.] A magyar állam­vasutaknál van egy hivatalnok, névre Bányász, kivel az északi sarki utazók alighanem becses barátságot fognak kötni. Bányász úr 1864-ben részt vett a len­gyel fölkelésben, s mint ilyen Szibériába száműze­tett, de öt évvel később a magyar kormány által, mint magyar alattvaló visszaköveteltetett. Szabad­lábra is helyeztetett, de ő ott maradt Szibériában s csatlakozott egy expediczióhoz, mely a szibériai ha­vasok és vidékek tanulmányozására volt kiküldve. Ez expediczió eddig be nem járt vidékeket barangolt át. B Bányász ur magáévá tette e vidékek lakóinak nyel­vét, s Magyarországba visszatérvén, egy művet is szándékozik kiadni. Bányász ur mindenesetre nagy szolgálatokat tehet majd az északi sarki expediczió­­nak, ha megvalósul a hír, hogy jövő évben Szibérián keresztül fogja az expediczió újabb kutató útját tenni. [A redout-sörház hiányai.] A városi vi­gadó bérlője, Schallern Frigyes, a fővárosi ta­nácshoz intézett beadványban panaszt emel, hogy a vigadó sorházának ventilácziója igen rosz, a helyiséget alig lehet fűteni, s ezen hiányok orvoslását kéri. A tanács véleményadásra szólítván fel a mérnöki hiva­talt, ez a redout-sörház helyiségeiben 2600 frt költ­séggel a szabadalmazott Meidinger féle kályhákat ja­vasolja alkalmaztatni, melyekkel ezes azerü szellőzte­tés is eléretnék nemcsak a sörházban, hanem a nagy díszteremnek felette fekvő buffetjében is. A középí­­tési bizottmány Weber Antal, Hofhauser Alajos és Preuszner József tagokból álló albizottmányt küldött ki helyszíni vizsgálat és ennek alapján adandó javas­lat végett azon utasítással, terjes­sze ki figyelmét azon körülményre is, nem lehetne-e a sorház konyháját a pinczébe helyezni és ez által megszüntetni azon kel­lemetlenséget, hogy a konyhából származó szag vala­mennyi termét átjárja. [Az Istenhegy parkírozása.] Buda és Pest összeházasításának első napjaiban Scheich Ká­­roly indítványt tett a közgyűlésen,hogy az Istenhegy, illetve a város tulajdonát képező Tóth-féle rét parkí­­roztassék. Ez indítvány tegnap tárgyaltatott a középí­­tési bizottmány által, de részint a főváros pénzügyi helyzetét tartva szem előtt, részint pedig a Svábhe­gyen uralgó vízhiány miatt, a bizottmány véleménye oda terjed, hogy a parkírozás mellőztessék és több uj­jút ásattassék a Tóth-féle réten, a fönállók pedig jó karban tartassanak. [A pesti őszi lóverseny második napja] vasárnap, október 18-án lesz. Kezdete a versenynek délután 2 órakor. A programra a követ­kező: 1. Kis handicap, 800 frt egyleti díj, távolság 1 mfld, futhat minden ló. 2. Kanczadij, 500 arany 13 arany értékű szelenczében. Minden kancza számára, mely magyar-osztrák birodalombeli állampolgár jóhi­szemű tulajdona. Táv. l.s mfld. 3. Import díj, 2000 frt. Egyelőre három évre fölajánlva ő felsége a király által a magyarszági telivér tenyészet emelésére leg­­kegyelmesebben adományozott pénzalapból. Futhat az említett pénzalapból vett kanczák bármely 3 éves ivadéka. Táv. angol mild. Akadályverseny, 1000 frt. futhat minden belföldi és német lő. Táv: körül­­belöl 4 mfld. 5. Mezei gazdág versenye. Egyszer kö­rül­­futhatnak a mezei gazdák lovai. . [A járvány a börtönhelyiségekben] Vá«.ír SaftUá, 4ör Tranggaéki orvos buzgó működése folytán már megszűnt, — összesen három fogoly halt meg. — A járvány kiütése nem tulajdonítható a ki­rályi ügyészségnek, vagy pedig az orvos hanyagsá­gának, hanem csupán azon körülménynek, hogy a fegyenczeknek megszabott eleség mennyisége nem volt elegendő.­­ Ezt felsőbb helyen be is látták, és egy uj börtönügyi rendszer állapíttatott meg, mely 1875. január 1-én lesz érvényes. Kivételképen a fő­ügyészség a pestvidéki börtönökre nézve megen­gedte, hogy a járvány netalán kujóbbi és még nagyobb mérvben leendő kiütése meggátlása czéljából, a fe­­gyenczek hetenkint kétszer nyolcz lat jő marhahúst, kétszer marhahúslevest, naponta zöld paprikát, fog­hagymát, és reggelire egy fél főúttal több kenyeret kapjanak. [Értesítések.] Az országos középiskolai tanáregylet I. szakosztálya f. hó 20 in­d. u. 6 órakor az evang. gymná­ium muzeumtermében ülést tart. Az ülés tárgya : A helyiség kijelölése. — Az állat­­kertben holnap, vasárnap délután 4 és 5 óra közt lesz az utolsó kisorsolása 150 különféle értékes állatnak. — Minden belépti jegyhez egy ingyen­­jegy adatik, és az eddig ki nem húzott sorsjegyek is játszanak. [Hangfogó a czimbalmon.] A holnapi sétahangverseny érdekes lesz a vigadóban, mivel ak­kor fog először kísérlet tétetni a Schunda udvari hangszerész által föltalált hangfogóval a czimbalmon. Ezúttal a híres czimbalom-művész, Makay Pál­ fog előadást tartani az uj czimbalmon. [Családi iskola.] Néhány nap előtt érde­kes előadást hallgattunk a Hungária női termében. Zöld Ferencz értekezett az általa fölállított „családi iskola“ föladata­ és fontosságáról. A közel két órán át tartott, gyakorlati irányú és szakavatott értekezést röviden a következőkbe foglalhatjuk. A családi iskola alapeszméje, hogy a legmagasabb értelmi­séget az izom munkásságával egyesítse, úgy a mezei, mint egyes ipargyakorlatok által. Gyakorlati foglal­kozás útján leszünk képesek az egyensúlyt föntartani, mely szellemi és testi szivósságunkat a késő öreg­korig biztositja. Minthogy e kettős czél által az eddigi tanbeosztás teljesen megváltoznék, s némelyek szerint kivihetlennek is látszanék, értekező egy újabb takti­kai tanmódot ajánl, mely részben a gyermekek cso­portosítását, részben a tárgyak kezelésének egysze­rűsítését teszi lehetővé. E taktika vonatkoznék a gyermekek gyorsabb mozdulatu tevékenységére, mire a rythraikus tornászat által képeztetnék, s a külön­böző csoportok tárgyi feladatainak mindenkor egy biztos vezérelv alá helyezésére, miáltal, ha csak ele­gendő táblával, asztallal rendelkezik valamely iskola, ® gy*® gy f^J­ gy ® csoportok fokozata szerint összhangzó renddel tanítható. E taktikára azonban előbb szoktatni kell a gyermekeket, s ha már megszokják, oly gyors lenne a haladás, mint a­milyet a kényelemhez szok­tató osztály­rendszer el nem érhetne. E taktika egy­szersmind legjellemzőbb oldala a családi iskolának, mely nélkül az egész — s előadó óhaja szerint — mint nemzeti intézmény létre nem jöhetne. Kiválóan hangsúlyozá azért a tornászatot, mert csak ez fogja úgy a tanárt, mint a tanítványt ama mozgékonyságra képesíteni, ama szivósságra fejteni, mely által a tu­­­­domány- és munkára nevelés kettős czélját elérje. Az eddigi egyoldalú fogalmi nevelés szellemünk eszkö­zét a testet igen sok apró és nagyobb bajoknak tette ki, melyek szellemi munkásságukban nem enged­tek szabatosságra és biztosságra jutni, és nem egyszer okozták azt, hogy némely talentum korán elvesztő produktív erejét. Például számos és tekintélyes fér­fiak életéből idézett, a többi közt Lenau őrülésre vezető kimerültségét, némely hazai költő hanyatlását vagy elhallgatását. Megjegyzi, hogy az egészségügy hazánkban még mindig nem vált köztudatú feladattá, és miért volna az, hogy annyi talentum mellett az iskolák alig tudnak egy-egy életre való embert adni a társadalomnak, önállóságra pedig a magyar sarja­­dékot szellemi bénultsága nem engedi jutni. — Nőink még szerencsétlenebb helyzetben vannak, kik ülő fog­lalkozásuk mellett a jövő nemzedék életképességét

Next