Reform, 1989. május-augusztus (2. évfolyam, 17-33. szám)

1989-05-05 / 17. szám

reform területén. Ha már nem fenyeget a „vörös veszély”, mi szükség van a fegyverkezésre - teszik fel mind töb­ben a kérdést az NSZK-ban, s olyan politikusokért kiáltanak, akik többet törődnének a globális együttműkö­dés kérdéseivel, a szociális biztonság erősítésével, a környezetvédelemmel, és kevésbé kötné le őket a Bundes­wehr folyamatos korszerűsítése vagy az „amerikai kapcsolat” erősítése. Többek szerint Kohl a mostani ka­binetmódosítással utolsó aduját ját­szotta ki: ha nem sikerül újjáalakított csapatával visszaszereznie a válasz­tók határozott bizalmát, a következő választásokon búcsút kell mondania a kancellári hivatalnak, és át kell ad­nia a helyét a szociáldemokraták és a Zöldek szövetségének. K­ J.­ Waigel, az új pénzügyminiszter, Stoltenberg, pénzügy után hadügy, Schäuble, az új belügyes, Klein, a szóvivő, Scholz, a leváltott hadügy­miniszter, Zimmermann, belügy he­lyett közlekedés, Ost, megvonták tőle a szót 3 Akadályfutás két rendszer határán Andre Bledorn amatőrfotós készí­tette ezeket a megdöbbentő fel­vételeket a hónap elején Berlin (az NDK fővárosa) és Nyugat- Berlin határán, a chaussestrassei átkelőhelynél. A fiatalember, aki korábban az NDK állampolgára volt, 1982-ben tiltott határátlépé­si kísérletért börtönben ült, majd engedéllyel Nyugatra távozott, amikor hírét vette, hogy két ba­rátja disszidálni készül, fényképe­zőgépével lesben állt. A menekülők átugrottak egy sorompót, nagy iramban futni kezdtek Nyugat-Berlin irányába, ám amikor az NDK egyik határőre pisztolyából lövéseket adott le, megadták magukat. Egyikük megadó pózba merevedett, a má­sik egy darabon tovább futott még, majd a földre vetette magát. A fegyveres határőrök pillanatok alatt elszállították őket. flÖXÜT retHUI TÜKÖR Azok az újságírók, akiket a sors arra szánt, hogy a testvérországról írjanak, eddig nem sok örömet leltek hivatásukban. Egy lengyel újságíró panasz­kodik így a Prawo i Zycieben. Sokkal rosszabb helyzetben voltak, mint azok a kollégáik, akik a nyugati eseményeket kommentálhatták. A „bará­tokról” ugyanis csak dicsérő szép szavakkal lehe­tett írni. Ki kellett emelni eredményeiket, állandó fejlődésüket, s óvakodni attól, hogy bármilyen negatív vélemény elhangozzék. Hogy mindezekben az írásokban senki sem hitt? Sem az, aki írta, sem aki olvasta? Szerzőik is jól tudták, hogy ezek nem a mindennapi újság­olvasónak szólnak. Tartalmuk iránt elsősorban a központi bizottsági külügyi osztályok hivatalno­kai, a külügyminisztériumok illetékes tisztviselői és a testvéri országok nagykövetségeinek sajtó­attaséi érdeklődtek. Jó volt a cikk - dicsérendő az újságíró teljesítménye -, ha mindezek az illetéke­sek semmi kifogásolni valót nem találtak benne. Mindezt most sem azért írja a lengyel újságíró, mintha a peresztrojka áldásos hatására gyökere­sen megváltozott volna a helyzet. Egyszerűen csak elindult valami - ami jelzi, hogy ebben is lehet új módon gondolkodni. De azért - írja - még a legfiatalabb lengyel újságíró is tudja, mely or­szágokról jobb nem írni bírálatot. (Hazánkat úgy említi, mint ahol talán a legradikálisabban szakí­tottak a „sértődős barát” rossz sémájával.) A probléma az - ahogyan a cikkíró fejtegeti -, hogy a peresztrojka immár négyesztendős, és éppen ezen a területen nem tapasztalható sok változás. Még mindig nagy győzelemnek és nem egyszerűen rendjén való dolognak tekintik a szerkesztőségek­ben, ha sikerül egy szókimondóbb cikket megjelen­tetni valamely szocialista országról. Ahelyett, hogy természetes dolognak tekintenék egymás valóság­hű bemutatását. Fel kellene végre hagyni az olyan ostobaságokkal - javasolja a lengyel cikkíró -, hogy a „bírálat az ellenség malmára hajtja a vizet”.

Next