Reform, 1994. május-augusztus (7. évfolyam, 18-34. szám)
1994-06-03 / 22. szám
KULTÚRA Amikor Bokor Rolandnak, az Operaház menedzserének tudomására jutott, hogy a tánc világnapján minden hagyományt felrúgva nem tervez balettműsort dalszínházunk (sőt semmilyen előadás nem volt tervben arra a péntekre), azonnal jelezte: azon az estén sem maradnak sötétek a ház ablakai, hanem nemzetközi szereplőgárdával, eredeti filmbejátszásokkal tarkított emlékesttel tisztelegnek a nemrég elhunyt Róna Viktor, minden idők legsikeresebb magyar balettművésze előtt. Mielőtt még elkezdődött volna a sérülten is színvonalasat és feledhetetlent nyújtó ifjú kollégák Róna egykori szerepeit felvonultató produkciósorozata, meghitt ünnepségnek adott helyet a házbeli Sékely Bertalan-terem. Az illetékesek átvehették a Londonban élő Bollobás Gabriellának a nemrég szintén tragikus halállal elhunyt Rudolf Nurejevról mintázott bronz fejszobrát. A szobrász akkor határozott e gesztusáról, amikor januárban lelkes nézője lehetett a Nureyev emlékére szervezett nemzetközi balettversenynek. Az Operaház kapta a mintából öntött legelső példányt, míg a második (egyben utolsó) fej a londoni Covent Gardenbe kerül júniusban, ahol Margit hercegnő, Nurejev állandó támogatója veszi át a bronzportrét. Sajátságos, hogy sem Ferencsik János, sem Székely Mihály, sem Lakatos Gabriella, sem Házy Erzsébet, sem Bordy Bella művészete nem ragadtatta odáig az Opera vezetőit, hogy emlékesttel búcsúzzanak a feledhetetlen esték élményszerzőitől, holott Nyugaton ez nemes hagyomány. Most sem jött volna létre az ünnepi alkalom, ha Bokor úr nem olyan harcedzett. Remélhetőleg nálunk is hagyományt teremtett ezzel, még ha felettesei szinte le is tolták „nyüzsgéséért”. Kisgergely József 1994. JÚNIUS 3. Rendhagyó Róna-emlékest Bollobás Gabriella és Bokor Roland a Nureyev-szoborral 24 Repülő, doboló • A legendás Latabár-dinasztia legkisebb tagja is színész, méghozzá Kecskeméten. A harmincegy esztendős Latabár Árpád nyolc évadot töltött már a híres városban, a katonaság után hívták a kecskeméti Katona József Színházba. Előtte Zalaegerszegen és Pécsett játszott. Talán nem is kell mondani, főként a zenés-táncos szerepekben érzi igazán jól magát. - Hogyan emlegetnek? Te vagy a legeslegkisebb Latabár? -Várjál csak... Mit mondanak? Hú, de jó kérdésed van! Az biztos, gyakran összehasonlítgatnak: olyan vagyok, mint a nagypapa. Ha őszintén így gondolják, akkor az jólesik. - Milyen emlékeket őrzel a nagypapádról? - Igen kicsi voltam, túl sok mindenre nem emlékezhetem. Volt egy spórkasszám, abba dobáltam bele a tőle kapott kétforintosokat. Olyan szuper piros biciklit csináltatott nekem, ami úgy nézett ki, mint egy kismotor. Színházban egyszer láttam, a Lili bárónőben. Anyukám ölében ültem, a közönség pedig lenézően hümmögött, jó hogy már a pólyás gyereket is elhozzák az előadásra. Pedig igazán jól viselkedtem. - Természetes volt, hogy legifjabb Latabárból is színész lesz? - Tízéves lehettem, amikor felléptem a Cirkuszhercegnőben édesapám oldalán. Nem volt ez szándékos, lényegében kényszerből kerültem a darabba. A kiszemelt srác kanyarós lett, és hirtelen nem találtak mást. Akkor varázsolt el a színház, megpecsételődött a sorsom. A családban senki nem ujjongott azért, hogy színész legyek. A kezdeti ellenállás azonban megtört. Arra véletlenül se gondoltak a szüleim, hogy valamiféle protekcióval indítsanak el a pályán. Ezt amúgy sem tartottam volna fairnek, meg hát a színpadon úgyis minden kiderül. Ha nem megy a játék, hiába a segítség. Tulajdonképpen az érettségi előtt egy hónappal döntöttem véglegesen. Igaz, akkoriban a repülés és a dobolás ugyancsak érdekelt. Azt meg ne kérdezd, mi alapján választottam a színészetet. Belekóstoltam, és többé nem tágítottam. - Könnyen jöttek a sikerek, vagy mindenért küzdened kellett ? - Inkább azt mondanám: macerás ez a szakma. Miért küzdenék? Békés emberke vagyok. -Kecskeméten sok jó