Reform, 1994. május-augusztus (7. évfolyam, 18-34. szám)

1994-06-03 / 22. szám

KULTÚRA Amikor Bokor Roland­­nak, az Operaház mene­dzserének tudomására jutott, hogy a tánc világ­napján minden hagyo­mányt felrúgva nem ter­vez balettműsort dalszín­házunk (sőt semmilyen előadás nem volt tervben arra a péntekre), azonnal jelezte: azon az estén sem maradnak sötétek a ház ablakai, hanem nemzet­közi szereplőgárdával, eredeti filmbejátszások­kal tarkított emlékesttel tisztelegnek a nemrég el­hunyt Róna Viktor, min­den idők legsikeresebb magyar balettművésze előtt. Mielőtt még elkezdő­dött volna a sérülten is színvonalasat és feledhe­tetlent nyújtó ifjú kollé­gák Róna egykori szere­peit felvonultató produk­ciósorozata, meghitt ün­nepségnek adott helyet a házbeli Sékely Berta­­lan-terem. Az illetéke­sek átvehették a London­ban élő Bollobás Gabri­ellának a nemrég szin­tén tragikus halállal el­hunyt Rudolf Nurejevról mintázott bronz fejszob­rát. A szobrász akkor hatá­rozott e gesztusáról, ami­kor januárban lelkes né­zője lehetett a Nureyev emlékére szervezett nem­zetközi balettverseny­nek. Az Operaház kapta a mintából öntött legelső példányt, míg a második (egyben utolsó) fej a lon­doni Covent Gardenbe ke­rül júniusban, ahol Mar­git hercegnő, Nurejev ál­landó támogatója veszi át a bronzport­rét. Sajátságos, hogy sem Fe­­rencsik Já­nos, sem Szé­kely Mihály, sem Lakatos Gabriella, sem Házy Er­zsébet, sem Bordy Bella művészete nem ragad­tatta odáig az Opera vezető­it, hogy emlé­kesttel bú­csúzzanak a feledhetetlen esték él­ményszerzői­től, holott Nyugaton ez nemes hagyomány. Most sem jött volna létre az ün­nepi alkalom, ha Bokor úr nem olyan harcedzett. Remélhetőleg nálunk is hagyományt teremtett ezzel, még ha felettesei szinte le is tolták „nyüzs­géséért”. Kisgergely József 1994. JÚNIUS 3. Rendhagyó Róna-emlékest Bollobás Gabriella és Bokor Roland a Nureyev-szoborral 24 Repülő, doboló • A legendás Latabár-dinasztia legkisebb tagja is színész, méghozzá Kecskeméten. A har­mincegy esztendős Latabár Árpád nyolc évadot töltött már a híres városban, a katonaság után hívták a kecskeméti Katona József Színházba. Előtte Zala­­egerszegen és Pécsett játszott. Talán nem is kell mondani, főként a zenés-táncos szerepekben érzi igazán jól magát. - Hogyan emleget­nek? Te vagy a leges­leg­kisebb Latabár? -Várjál csak... Mit mondanak? Hú, de jó kérdésed van! Az biztos, gyakran összehasonlít­­gatnak: olyan vagyok, mint a nagypapa. Ha őszintén így gondolják, akkor az jólesik. - Milyen emlékeket őrzel a nagypapádról? - Igen kicsi voltam, túl sok mindenre nem emlékezhetem. Volt egy spórkasszám, abba do­báltam bele a tőle ka­pott kétforintosokat. Olyan szuper piros bi­ciklit csináltatott ne­kem, ami úgy nézett ki, mint egy kismotor. Színházban egyszer lát­tam, a Lili bárónőben. Anyukám ölében ültem, a közönség pedig lené­zően hümmögött, jó hogy már a pólyás gye­reket is elhozzák az elő­adásra. Pedig igazán jól viselkedtem. - Természetes volt, hogy legifjabb Latabár­­ból is színész lesz? - Tízéves lehettem, amikor felléptem a Cir­kuszhercegnőben édes­apám oldalán. Nem volt ez szándékos, lényegé­ben kényszerből kerül­tem a darabba. A kisze­melt srác kanyarós lett, és hirtelen nem találtak mást. Akkor varázsolt el a színház, megpecsé­telődött a sorsom. A csa­ládban senki nem ujjon­gott azért, hogy színész legyek. A kezdeti ellen­állás azonban megtört. Arra véletlenül se gon­doltak a szüleim, hogy valamiféle protekcióval indítsanak el a pályán. Ezt amúgy sem tartot­tam volna fairnek, meg hát a színpadon úgyis minden kiderül. Ha nem megy a játék, hiába a segítség. Tulajdon­képpen az érettségi előtt egy hónappal dön­töttem véglegesen. Igaz, akkoriban a repü­lés és a dobolás ugyan­csak érdekelt. Azt meg ne kérdezd, mi alapján választottam a színé­szetet. Belekóstoltam, és többé nem tágítot­tam. - Könnyen jöttek a si­kerek, vagy mindenért küzdened kellett ? - Inkább azt monda­nám: macerás ez a szak­ma. Miért küzdenék? Békés emberke vagyok. -Kecskeméten sok jó

Next