Reformátusok Lapja, 1982 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-03 / 1. szám

Áldást mondjunk, mert arra hivattattunk, hogy áldást örököljünk. Péter apostolnak ez a szava (I. Pét. 3:9) jó útravaló az új esztendőre. Ben­ne van az, hogy mit remélhetünk (Istentől való áldásokat), de az is, hogy mi a mi tennivalónk (áldá­sokat továbbítani). Először tisz­tázzuk azt, hogy mire gondoljunk, amikor az áldás szót emlegetjük. Íme egy rövid, de magvas megha­tározás: az áldás az élet isteni minőségű többlete. Ajándék, meg­gazdagodás — és­pedig testi, lel­ki értelemben egyaránt —, olyan valami, ami a „sok évi átlagnál” jelentősen több. Jézus szava sze­rint „több az élet hogynem...” — nos, ez az Istentől ajándékozott „több” az áldás. Az ótestamentu­­mi bölcsesség ezt így mondja: „Az Úr áldása gazdagít meg, a gyara­podást nem lehet erőltetni” (Péld. 10:22). Ennek az emberi erővel nem kicsikarható áldásnak a „visz­­szája” az a megrendítő „hiába” szó, ami a 127. zsoltárban szólal meg: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők... ”. Az idevonatkozó sok szép ige közül érdemes egy másikat is idéz­ni. A 109. zsoltárban egy megalá­zott, igazságtalanul megbántott, szenvedő ember így imádkozik: „Mivel szerette az átkot, érje is utól! Nem telt kedve az áldásban, maradjon is távol tőle!” Érezzük, hogy ótestamentumi „illata” van ennek az imádságnak. Mi már nem szoktunk így imádkozni, de ettől függetlenül ma is igaz az, hogy vannak emberek, akik in­kább szeretnek átkozódni, mint áldást mondani. Nem érdekli őket az áldás, természetes tehát, hogy nem is részesednek benne. Ámde sokaknak életében később eljön az idő, amikor megértik az emberlét rejtett törvényeit, pél­dául azt, hogy tartalmas, teljes, igaz emberi életet csak emberen túli erők segítségével lehet elérni. Akkor már kezdenék keresni az „áldást”, de meg kell tapasztalni­uk ennek a fájdalmasan kemény igének az igazságát: „Ezsa­u egyet­len tál ételért eladta elsőszülött­­ségi jogát. Később, amikor örö­kölni akarta az áldást, elutasítot­ták, mivel a megtérés útját nem találta meg, noha könnyek között kereste" (Zsid. 12:16—17). Ezért az új esztendőre elindító alapigénk mellett szólaljon meg a figyelmez­tetés is: „Ma, ha az ő szavát hall­játok, ne keményítsétek meg a szí­veteket ...” (Zsid. 3:7). Ábrahámnak csaknem négy­ezer éves története óta változatla­nul ez a hivő élet alapállása: ál­dást veszünk és ilyen módon ál­dássá leszünk (I. Móz. 12). Mit je­lent ez közelebbről? Péter apostol egyik prédikációjában van egy fontos ige, amit rendszerint fi­gyelmetlenül átlapozunk: „Isten elsősorban nektek támasztotta fel és küldte el szolgáját (Jézust), aki megáld titeket azzal, hogy mindenkit megtérít a maga go­noszságából” (Ap. Csel. 3:26). A „megtérést” most így határozzuk meg: az átlagember viselkedését az a szabály határozza meg, hogy „szemet szemért, fogat fogért”. Amilyen az „adjon Isten”, olyan a „fogadj Isten”. Amit kapok, azt visszafizetem. Ebből lehet lefelé is, de lehet fölfelé is eltérni. Aki lefelé tér el, az beteg, aki fölfelé tér el, az általában keresztyén. A­ lefelé eltérés: a bosszú. Egy sze­mért két szemet, egy fogért tíz fogat. A fölfelé eltérés az, amiről Péter apostol beszél: mondjatok áldást mindenkire, mert ti is ál­dásból éltek. Nem tudjuk, hogy mit hoz az­­ esztendő. Abban­ bizonyosak va­gyunk, hogy Istentől továbbra­­ áldásokat veszünk. De Isten sze­retetét ismerve — és kérve! — ab­ban is reménykedünk, hogy nagyvilágban sötétlő jelek ellené­re ez idén is ajándékba kapjuk „bort, búzát, békességet”. A bi­zonytalanságok közepette sem két­séges azonban a mi­­programunk erre az új esztendőre: áldást mon­dunk (és sugárzunk!) az emberek­re akkor is, ha emberségesen szeretettel közelednek felénk, s akkor is, ha másként, szeretetle­nül, vagy egyenesen igazságtala­nul kezelnek minket. AZ IGE­Nia­ MELLETT Imádkozzunk! JANUÁR 10. VASÁRNAP „... azok a dolgok, melyeket én cselekszem, tesz­nek bizonyságot rólam, hogy az Atya küldött engem” (János 5:31—47.). Jézus prédikációkkal, példázatokkal tanította a legszűkebb tanítványi kört, de gyakran a köré sereglett nagy gyüleke­zetét is. Ezekben a prédikációkban elmondja, az Ószövetségre hivatkozva és onnan idézve az Igéket: mi az Isten akarata az emberrel. Ezek­ből a tanításokból érthetett az, akit megérin­tett a Szentlélek, és megnyitotta fülét és szívét a tanítások előtt. De akik csak a szóbeli tanítás alapján akarták megérteni, azok kellett, hogy értsék a nyelvet, amin beszélt, kellett, hogy is­merjék magát az Ószövetséget is. Akiknek ez az előképzettség nem adatott meg, azoknak tettei­vel mutatta, csodáival „beszélte el” mekkora az ő isteni hatalma. Ez a hatalom a szereteté. III. Mózes 3. 320. Dicséret. JANUÁR 11. HÉTFŐ „Van itt egy gyermek, akinek van öt árpake­nyere és két hala; de mi az ennyinek?” (6:1—15.). András apostol, az egyik tanítvány a gyermek „kincseire” hivatkozik és megállapítja mily ke­vés az. Jézus ezzel a kevéssel vendégeli meg azo­kat az ezreket, akik hozzá jönnek. Mély értelmű, jelképes tanítás is van ebben a történetben. A gyermek a jövő letéteményese, és bármilyen ke­vésnek látszik az, ami éppen nála van, ha átadja Jézusnak, akkor ezek a kicsi, csírájában meglevő kincsek megnőnek és sokakat meggazdagító, sőt, megelégítő dolgokká tudnak válni, és mindaz, ami a világot boldogabbá teheti, náluk van el­helyezve. Jó, ha ilyen reménységgel tekintünk a következő nemzedékre, a mi mostani életünk áldozata bennük gyümölcsözik Krisztus gazda­gító szeretete által. III. Mózes 4. 17. Zsoltár. JANUÁR 12. KEDD „... meglátták Jézust, amint jár vala a tenge­ren és a hajóhoz közeledik vala, és megrémülé­­nek” (6:16—21.). Talán az egyik leggyakrabban idézett újszövetségi csoda Jézus tengeren való járása. Néha gúnyos céltáblája azoknak, akik nem hisznek, néha oktalan hivatkozási alapja a vakon hívőknek. A magyarázat pedig nagyon egyszerű. Ez a csoda valóban megtörtént, de csak Jézus Krisztussal történhetett meg. Az ő isteni ereje az, amely még a tengeren hánykolódó ha­jóban levő tanítványokhoz is oda tud menni, akár test szerint is. Ha valaki megpróbálná az Ő után­zását, akkor keserű csalódás érné. Ha valaki nem hisz az Ő isteni erejében, azt is keserű csa­lódás fogja érni. A keresztyén embernek nem feladata és nem lehetősége, hogy­­„a tengeren járjon”, de aki kételkedik benne, az téved -a­ mi Urunk hatalmáról való vélekedésében. Ő utá­nunk jön mentő szeretetével, bárhol vagyunk és csak annyi lehet a feladatunk, hogy hálát adunk ezért a minden körülmények között való velünk létéért. III. Mózes 5. 102. Zsoltár. JANUÁR 13. SZERDA „Mikor azért látta a sokaság, hogy sem Jézus, sem a tanítványai nincsenek ott beszállónak ők is a hajóba, és elmenének Kapernaumba, keres­vén Jézust” (6:22—34.). Arról a sokaságról van itt szó, amelyet Jézus oly gazdagon megvendégelt a gyermektől kapott kevés eledellel. A történet az örök ember örök Isten kereséséről szól. Aki egyszer megízlelte azt a testi és lelki eledelt, amit az Úrtól kapott, az mindig felkerekedik és újra meg újra meg akarja ízlelni, kér belőle, mert érzi: ez válik benne igazi életerővé. Elgon­dolkoztató ezeknek az embereknek a magatar­tása. Keresik Jézust és tanítványait a megszokott helyen, de nem találják őket. Mi is a megszo­kott helyen keressük Jézust és az ő népét, de nem mindig találjuk „a megszokott helyen” őket. Aki azonban nem fárad el a keresésben, előbb­­utóbb megtalálja az Urat, megtalálja az ő tanít­ványait, az egyház közösségét. III. Mózes 6: 258. Dicséret. JANUÁR 14. CSÜTÖRTÖK „Jézus pedig mondta nekik: én vagyok az élet ama kenyere; aki hozzám jő, semmiképpen meg nem éhezik, és aki hisz bennem, meg nem szom­­júhozik soha” (6:35—51.). Két döntő fontosságú szót mond ki az Úr. Az egyik: „hozzám jő”, a má­sik: „hisz bennem”. Arra figyelmeztet ezzel, hogy keresni kell, sőt, áron is megváltani az alkal­mat, amikor találkozhatunk vele. Hozzá kell mennünk. Feltételezi a mi akaratunkat, és elkö­telezettségre szólít ezzel. De nem elegendő annyi, hogy a közelébe jutunk. Sokan kortársai közül is, a főpapoktól kezdve Pilátusig, személyesen találkozhattak vele. De nem hittek benne. Mert igaz ugyan: először találkoznunk kell Jézussal, utána viszont a hit következik, amely elfogadja őt az élet Urának. E találkozás és hitre jutás eredménye annak az ajándéknak az elfogadása, amit úgy hívunk: örök élet. Aki az örök élet bir­tokában van, az valóban nem éhezik és nem szomjazik másra. III. Mózes 7. 492. Dicséret. JANUÁR 15. PÉNTEK „Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek, akként az is aki eszik, él énáltalam” (6:52—59.). Az úrvacsora titokzatos erejéről tanít itt Jézus. A teremtés kezdetén, amikor Isten megalkotta az embert, közvetlenül adta át neki azt az erőt, amely élővé alakította. A megromlott és meggyengült ember, a bűn ha­talma folytán halandóvá lett. Ezt a testi halált többé nem lehet elkerülni, az ember a maga erejéből a végső halált sem tudja eltörölni. Ezért jött Jézus, hogy számunkra megmagyarázhatat­lan módon, és mégis valóságosan újra adja Isten teremtő erejét. Az úrvacsorában minden al­kalommal a Teremtő Atya kegyelmét vesszük, amely a naponkénti újjászületés lehetőségét adja meg nekünk. Ez a Krisztussal való közösség az ő „testével és vérével” való élés az egyetlen erő­forrás, amely biztosíthatja állandó kapcsola­tunkat a Teremtő és újjáteremtő Atyával is, a Szentháromság egy igaz Istennel. III. Mózes 8. 438. Dicséret. JANUÁR 16. SZOMBAT „Kemény beszéd ez: ki hallgathatja őt?” (6:60— 71.). A keresztyénség kétezer esztendős története bizonyítja: Jézus beszéde valóban nagyon ke­mény beszéd. Nem volt még olyan kor, olyan tudományos gondolkodási rendszer, sőt, olyan egyéni élet sem, amely ne tudott volna megbot­­ránkozni a jézusi tanításokon. Az ábrándozó és titokzatosságokat kedvelő embernek túlságosan reális az ő tanítása a szegénységről, a gazdag­ságról, az egyéni életről és a társadalomról. A nagyon „ésszerűen” gondolkodóknak megbotrán­koztató isteni fensége és titokzatossága. Jézus igazsága és tanításának érvényessége azonban a mindennapok életében beigazolódik. És aki alá­zatos hitben, tőlehajtva „bölcs szívhez jutott” a Szentlélek ereje által, az felismeri az Ő igazsá­gát és boldogan követi az ő parancsait. II. Mózes 9. 114. Zsoltár: Gonda Béla a Hová visz utunk? Olvasandó: Zsidó 11:8 Új esztendő útjára indulunk. Ugyan bizony sorsunkat, útunkat illetőleg milyen térképet hasz­nálhatunk? Sokfélével próbálkoz­nak az emberek: csillagjóslások­ból, kártyavetésből, ólomöntésből próbálnak jövőjük felől tájéko­zódni. Mi gondoljunk az olvasott bib­liai versekre! Ábrahám nagy ro­konságával együtt Úr-Kaszdim­­ban lakott, ahol magas fokon állt a csillagászati tudomány, de ugyanakkor igen intenzíven gya­korolták a csillagjóslást is. Az itt lakó nép valósággal rabja volt a sötét pogányságnak, va­rázslásnak és mindenféle okkult misztikának. Isten ebből a nép­ből hívta el a hívők ősatyjává Áb­rahámot, aki e kísértő sötétség­ben is meghallotta és megértette Isten szavát: „Eredj ki a te föl­dedből és a te rokonságod közül, a te atyád fiainak házából, a földre, amelyet én mutatok né­ked” (I. Mózes 12:1). Ábrahám mindennel szakított, ami a múlt­hoz fűzte. Ment — komolyan vé­ve Isten ígéretét — arra a hely­re, melyet nem ismert. Elindult szakítva rokonságával is, mert ‘Isten ezt kívánta tőle. Ez volt Ábrahám nagy hite, Ura iránti tökéletes bizodalma. Se érzelmi, se értelmi meggondolások nem állták útját engedelmességének Ábrahámnak nemcsak az el­indulás ténye volt nehéz, hanem is ADOK. WéKCGK UJ SZIVEC tS ÚJ LELKJEC ADOId BEbécEK,... tS AZ ÚN LELIZEUeC ADOM BELécUk,és AZC CSELEK­SZEM, HOGY AZ Úkl PÁRÁM­­ CSOLACIMBAM JARJACOK és AZ éM CÖRVéMYElWeC megőrizzacek és BEcöncsécetz.. eredet-30, 26.27 maga az ígéret földje felé vezető út is telve volt súlyos akadá­lyokkal, rejtett veszedelmekkel Mégis bátran haladt előre, mert isteni ígéret birtokosa volt: Is­ten szava és gyermeki hite jelen­tették a jó és tévedhetetlen „tér­képet” nagy útján. Merjük-e mi is most Újévkor ezzel a bizodalommal Urunkra bízni életünket, szeretteinket s mindazt, ami elkövetkezendő lesz? Amiket most még nem lát­hatunk. Lehet, hogy a mi utunk se lesz könnyebb Ábrahám útjánál az új esztendőben. Az viszont bi­zonyos, hogy — ha élő hittel és engedelmességgel járunk — nem holmi bizonytalan végcélba ér­kezünk, hanem életünknek azt az egy esztendei szakaszát jár­juk be, amelyet Urunk eleve el­rendelő, szent akaratával üdvös­ségünk végett kijelölt. így, Igé­jére és Szentlelkére hagyatkozva énekeljük az oly sokszor elhang­zott szép lelki énekünket: „Ve­zess Jézusunk, Veled indulunk, küzdelemre hív az élet, hadd kö­vessünk benne Téged, fogjad a kezünk, míg megérkezünk.” (Kecskemét) Hatvani Lajos ÓÉV Leborulunk még egyszer ez évnek alkonyán imádásodra, örök Isten! Tekints alá népedre. Áldunk, hogy híven gondoskodtál testi szükségeinkről. Áldunk azért is, hogy evangéliumodnak örvendetes tudományát szünte­lenül hirdettetted. Tied legyen a dicsőség azért is, hogy békessé­günket megőrizted, hazánkat sze­­reteteddel megtartottad. Tudjuk Atyánk, hogy előtted a töredel­mes szív kedves áldozat, ezért kérünk tégedet, felejtsd el a mi bűneinket. Derítsd ránk boldog­ságnak esztendejét, s légy gond­viselő édes Atyánk örök kegyel­mednek ígérete szerint." Ámen. (Csiky Lajos: Köznapi imádságok. Debrecen, 1906.) ÚJÉV Az új esztendő útján elindulva hitünkkel fogjuk meg segítő ke­zedet, nagy Isten, és benső buz­­gósággal kérünk: ne hagyj meg­szégyenülni bizodalmunkban, benned vetett ősi hitünkben. Jövel hát bizodalmunk Istene, légy erős szívűvé mindannyiun­kat, őrizz meg életünk nagy el­lenségétől, a bűntől és segíts, hogy mint őseink a múltban, úgy mi is a jelenben inkább vá­lasszuk az Isten népével való zarándokutat, mint a bűnnek ideig-óráig való gyönyörűségét. Add, hogy cselekedjük egész éle­tünkben a hitnek dolgait és ez­zel álljunk bele mindenkor or­szágod építésébe, a Te neved dicsőítésére, Jézusunkért. Ámen. (Dr. Hegyaljai Kiss Géza: Áldjátok napról-napra! Debrecen, 1936.) A heti bibliai részhez János és Jézus keresztsége A János 3:22—23-ban olvasunk arról, hogy Keresztelő János és Jézus, illetve a tanítványai (4:2) keresztelnek. A keresztség sok kérdése közül egyet emeljünk ki: a gyermekkeresztség dolgát. Vannak ugyanis olyan testvér­egyházak, amelyek érvénytelen­nek tartják a gyermekkeresztsé­­get. Nézetük szerint a hit elő­feltétele a keresztségnek (Mk. 16:16). A gyermek még nem érti az Igét és nem tud hittel vála­szolni rá, ezért nem keresztel­hető meg. Az igazság az, hogy az Újszö­vetségben nem találunk kifeje­zett utalást sem a gyermekek megker­esztelésére, sem a ke­­resztségtől való eltiltásukra. Ez szerintünk azt jelenti, hogy mind a felnőtt-, mind a gyermekke­resztség lehetséges. Nem csupán az egyik vagy csupán a másik. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert számolnunk kell azzal, hogy a mi egyházunkban is lesznek, akik felnőtt korban keresztelkednek meg, mert csak akkor ismerték meg a keresztyénséget. A felnőttkeresztség kizárólagos érvényét hangsúlyozókkal szem­ben az a véleményünk, hogy a gyermekkeresztség nincs ellen­tétben Isten Igéjével. — A keresztség a szövetség jele. Azt jelenti az Újszövetség­ben, amit a körülmetélkedés az Ószövetségben. Pál a keresztséget „kéz nélkül való körülmetélke­­dés”-nek nevezi (Kol. 2:11). — Pál Lídiának és a börtön­őrnek is az „egész háznép”-ét megkeresztelte (Csel. 16:15.33). Ebbe nyilván a gyerekek is be­letartoztak. — Az úgynevezett „vegyes há­zasságokéban Pál szerint nem­csak a pogány vagy hitetlen fél van megszentelve, hanem a gyer­mekek is szentek (I. Kor. 7:14). — Az ígéretek nem csupán a hivő szülőknek, hanem a gyer­mekeiknek is szólnak (Csel. 2:29). — Végül Jézus maga is helyte­lenítette, amikor a tanítványai távol akarták tartani tőle a gyer­mekeket (Mk. 10:14). Kálvin azt írja erről: „Ha méltó dolog, hogy a kisdedeket Jézushoz vi­szik, miért nem méltó az is, hogy ezek a keresztségbe, Krisz­tussal való közösségünk jelképé­be is bevézessenek?” (Inst. IV. 16.7). Dr. Bajusz Ferenc

Next