Reformátusok Lapja, 1983 (27. évfolyam, 1-53. szám)

1983-07-10 / 28. szám

Körkép KÜLÖNBÖZŐ LAPOKBAN és fórumokon újabban vita folyik arról, hogy mi is lenne a helyes stratégia az áltudomány elleni harcban. Kívülvalók kedvéért felsoroljuk a tematikába tartozó legfontosabb témákat, mégpedig: az asztrológiát, a bioritmust, a Bermudaháromszögben történtek magyarázatát, a repülő csészealjakat, a Daniken-elméletet, a telepátiát, az ujjal látást, a reuma elleni mágneses karperecét, az univerzális rákgyógyszert, a sumér—magyar nyelvrokonságot és végül a spiritizmust. Már a felsorolásból is kiderül, hogy a tematikát villával hányták össze, hiszen nem lehet egy napon említeni az asztrológiát és az extraszenzoriális percepciót, vagyis a telepátiát. De ez most mellékes kérdés. Sajtónk problémája, hogy hogyan lehet eredményesen harcolni ezek ellen az áltudományok ellen. Önkéntelenül is eszünkbe jut az a valószínűleg filmben mondott megállapítás, hogy: „Sohasem hittek oly sok mindenben az emberek, mint amióta nem hisznek semmiben.” Szerény véleményünk szerint a fenti sorozatba nem áltudományok tartoznak még akkor sem, ha igyekeznek meglehetősen átlátszó, de tudományos színezetű leplet szedni magukra. Ezek nem áltudományok, hanem tévhitek. Amikor az élő és valóságos istenhit elsorvad az emberekben, akkor menekülni kezdenek a mindig okszerű racionalizmus elől és most már nem vallásos módon, tehát nem az Istennel való viszonyukból teljesednek be, hanem helyette hitpótlékokat keresnek. Nem Isten Fia lett emberré, miként a keresztyének vallják a Szentírás alapján, hanem jótékony UFO-emberkék repülőcsészealjakban érkeznek segítségül, bátorításul. Hitünk szerint az ember Isten képére teremtetett és ez azt jelenti, hogy saját emberi határain túl akar jutni minden korban, ezért olyan elméleteket és területeket keres, ahol szomjúságát kielégítheti. A transzcendenciát így váltja fel az irracionalizmus. Az ember eddigi vertikális szemlélete így keresi horizontálisan azt, amit a tudományban nem találhat meg. Az élő hitű református ember nemcsak megbarátkozik a tényleges tudomány eredményeivel, hanem egyenesen igényli azokat, tudván, hogy az emberi tudás Isten dicsőségének nagyszerű eszközévé lehet. Dr. Finta István CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY Lilla-dalai a magyar líra remekei közé tartoznak. A költő múzsáját, Vajda Julianna személyét sokáig homály fedte. A hozzá írott gyönyörű versek mentették át az utókornak, s adtak erőt Lillának keserves évei és a hosszú pereskedés elviseléséhez. Erről szól egy nemrég a kezembe került magánkiadvány, dr. Ferenczy Miklós: A Lilla-per című kötete. Az almásneszmélyi helytörténész főorvosnak nem ez az első megjelent munkája. Már több kiadás tanúskodik a környék: Komárom-Dunaalmás, és a kora XIX. sz. eleje szeretetéről. Vajda Julianna első férje — Lévai István — halála után négy évig volt özvegy. 1844-ben hozzáment Végh Mihály mocsi református espereshez. A házasság előtt pár nappal vették elő a dunaalmási református eklézsián őrzött végrendeletet. Ennek szövegéből kiderül, hogy Lévai István vagyonának nagy részét testvéreire hagyta. S ezzel nyolc évig tartó per indult Csokonai Lillája és a Lévai-fivérek között. A perirat anyagából, annak menetéből sokat megtudunk az akkori úriszék lassú munkájáról. A szabadságharc alatt a törvénykezés szünetelt, majd 1852-ben az esztergomi Cs. Kir. Megyei Törvényszék Vajda Julianna mellett hozott ítéletet. Lilla ekkor már megtört, idős asszony volt. S három évvel később dunaalmási hajlékában elhunyt. Ujján viselte Csokonaitól kapott eljegyzési gyűrűjét. A könyv szerkesztése alapos kutató munkát igényelt. Különböző levéltári forrásokból kellett összeállítani a perre vonatkozó iratokat. A kötetet gazdag fényképanyag színesíti, melyeken az eredeti okiratokat, a Csokonai—Lilla-emlékszobát láthatjuk. Tisztelettel adózunk annak a nemes szándéknak, mely saját erőből ilyen szép munkát állít ki. S ha időnk engedi, tegyünk eleget dr. Ferenczy Miklós meghívásának, aki egy hétvégi almási kirándulásra csábít minket, hogy tekintsük meg a református temetőben Lilla sírját, a Csokonai—Lilla-emlékszobát, s a kies környék szépségeit. Sz OLYAN TÉMÁRÓL szeretnék megemlékezni, amely részben egyházunk történetével, részben pedig aktuális eseménnyel kapcsolatos. Ez az időszerű esemény pedig az egyházunk lapjában megjelent cikksorozat, amely szentföldi útiélményekről szól. Az úti beszámoló felidézte bennem Csikesz Sándor emlékét, aki sok évtizeddel ezelőtt ugyancsak végigjárta a szent helyeket. Ki is volt Csikesz Sándor? A XX. század magyar egyháztörténetének nagy alakja, aki környezetére, hallgatóira, tanítványaira felejthetetlen benyomást tett. Csikesz Sándorral az Ormánságban töltött lelkipásztorságom idején jó kapcsolatot építettünk ki. Drávafoki beiktatásomon ő is jelen volt. Az első világháborúban elesett hősök emlékére a templomkertben elhelyezett szobor felavatásánál az emlékbeszédet ő tartotta, mint a közelben levő Kiscsányoszró lelkipásztora és Drávafok szülötte. Pályája magas íveléssel a drávafoki szülői, tanítói házból a debreceni egyetem professzori székébe vitte. A lelkipásztori szolgálat kérdésében ez volt a véleménye: „A lelkipásztor nem útmutató, amely örökké egyhelyben marad és mutatja az utat, és mindig ugyanolyan messzeségben van a célponttól. A lelkipásztor akkor igazi útmutató, ha előtte megy a seregnek, ő maga is mozog, s folyton indul a cél felé, azzal a reménységgel, hogy el is éri azt.” Beszédeiben hasonlatait, képeit a magyar falusi életből vette, de mindegyik jelent valami lelki dolgot, utal valami hitigazságra. Palesztinai utazása alkalmával mély benyomást hagyott benne annak a napnak az emléke, amikor egy egész napon egyedül végigbolyongta az utolsó hét eseményeinek színhelyét. Erről az emlékéről ő maga „Előttetek megyek Galileába” c. beszédében így emlékezett vissza: „Lélekben ott voltam a 12 között, hiszen mindegyikből volt bennem valami; abból is, aki elárulta, abból is, aki megtagadta, abból is, aki tamáskodott, abból is, aki mint legifjabb meggondolatlan merészséggel követte őt a főpap udvarába, testvér vagyok azokkal is, akik elfutottak, gyáván megszaladtak. Nyugtalan szívem a torkomig lüktetett a gondolatra, hogy végigmegyek Vele az utolsó úton. A Hinnom völgye szennyéből a mennyei tisztaságba!” Ez az élmény is hatóerőként működött Csikesz Sándor későbbi pályafutása egész folyamán, s a passió útjának egyes állomásait sokszor érezte megjelenni életében, hogy a nagy megpróbáltatások idején a feltámadás élményéből is merítsen erőt és rendíthetetlen hitet. Haypál Béla Szabad, lenneá, szükséges! Két interjú a komlói tamácsházán Bár a Tanács hivatalaiban 8-kor kezdődik a munka, a hivatalvezetők azonban rendszerint már után itt vannak. Jóllehet nemsokára fontos Tanácsülés kezdődik, reggel fél 8-kor Morber János tanácselnök úrnál már nem én vagyok az első ügyfél. (Rövidítések: V. T. — Vízaknai Tamás ny. lelkész, M. J. , Morber János tanácselnök.) V. T.: A beszélgetésnek, amelyre kértem, ilyen evangéliumi alapja van: „És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind, akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind”’ (I. Kor. 12:26). Gyülekezeti közösségünk egy emberként vett részt a Bétában történt tragikus események által érintett családok gyászában és a súlyosan sebesültekért való aggodalomban. Ugyanakkor hadd köszönjük meg, hogy a Tanács dr. Kőfalvi Ede úr kiküldésével résztvett gyülekezetünk örömében, Nagy Péternek, az új lelkésznek a beiktatásán. M. J.: Valóban, az ilyen események — az öröm is és a bánat is — közel hozhatják egymáshoz a különböző világnézetű, de egy hazában, egy városban, egy célért: a népért, annak boldogulásáért dolgozó embereket. Az új lelkész már volt nálam is, örülök, hogy ezt a fiatalembert megismerhettem. Jó benyomást tett rám. Az a reménységem, hogy továbbra is építő marad a város és a reformátusság kapcsolata. V. T.: Engedje meg, hogy hadd idézzek egy mondást. Nem jut eszembe, kitől van, de így hangzik: „Nem mondhatom el senkinek, hát elmondom mindenkinek”. A tegnapi beiktatáson én is köszöntöttem az új lelkészt. Zsebemben volt a rövid beszédem szövege. Az idő előhaladta miatt azonban ennek is csak a felét mondtam el, magát az írást átadtam a város küldöttének, kérvén, hogy majd helyezze el az irattári dokumentumok közé. M. J.: Látja, itt van előttem az asztalon, éppen most kezdtem el olvasni. V. T.: Kérem, szíveskedjék figyelmesen elolvasni különösen az írás második felét, nem tettem-e olyan megjegyzést, ami bántó lenne a városra, vagy annak vezetőségére. (Magunk között megmondom: elsőrendben arra gondolok: illetékes helyen nem nehezményezik-e, hogy egy szocialista város vezetősége ilyen „liberális” magatartást tanúsít az egyházi közösségek iránt. Mindjárt hozzáteszem azt is: különböző területen és szinten itt sem tud mindenki azonosulni a vezetők szemléletével.) M. J.: (Olvassa): „Az egyik, amit megadott az Isten: ez a kis templomocska. De még előbb adott, a számunkra valamit: ezt a szocialista várost, és benne hajlékot, kenyeret, tehát életet (néha halált is). Olyan várost, amelynek nemcsak füle van, de szeme is. Nemcsak azt hallja meg, ki vallja hangos szóval a materialista világnézetét, hanem — függetlenül attól, hogy bárki bármit mond is — azt is megnézi, ki mit csinál, ki mint lát munkához, ki hogyan látja el mindennapi munkáját, feladatát, és lelkiismeretes munkával ki mit tesz le matériában és szellemiekben a közösség asztalára. Nem utolsó sorban adta az Isten a város mostani vezetőségét, köztül a két utóbbi tanácselnököt, akik közül az előbbi — Gallusz József — évről évre megújított ígéretével tartotta bennünk a lelket. Tessék türelemmel lenni, lesz majd a gyülekezetnek megfelelő otthona, és a jelenlegit, aki ezt az ígéretet be is váltotta.” M. J.: Igen, az én elnökségem alatt fordult úgy a történelem kereke, hogy az elhangzott ígéreteket beválthattam. Szívesen tettem. V. T.: Úgy vélem, az országban nincs még egy olyan szocialista város, ahol olyan jó és nyílt lenne a város és a vallási közösségek kapcsolata, mint Komlón. Vajon mi lehet ennek az oka? M. J.: Nem tudom, hogy más városokban milyen ez a kapcsolat, ez nem is tartozik ránk. Két dolgot azonban mondhatok. Az egyik: mi tudjuk, hogy a marxizmus képviseli az egészséges világnézetet, de azt is tudjuk, hogy vannak más világnézetűek is, akiknek a sajátjuk a kedves. Mi tartjuk magunkat az Alkotmány lelkiismereti és vallásszabadságot biztosító cikkelye szelleméhez, valamint a Párt és az ország felelős vezetői ajkáról elhangzott, az állam és az egyházak közötti jó kapcsolatot munkáló kijelentések szelleméhez. — A másik, ami meghatározza a vallási közösségek felé a magatartásunkat, az a tény, hogy Komló bányászváros. Nehéz földtani viszonyok mellett dolgoznak a bányászaink, minden technikai felszereltség és elővigyázatosság ellenére is óhatatlan, hogy ne forduljon elő néha — mint most Bétán — tragédia. A halál nem nézte, ki párttag vagy pártonkívüli, vakon pusztított. Az életben maradt tíz súlyos sérültet a bányamentők nem aszerint hozták ki sorrendben, hogy kinek volt tagkönyv a zsebében, vagy ki íratta be, illetve nem íratta be gyermekét hittanra... Amint az egyik rádióinterjúban hallhatta: a súlyos sebesültek maguk küldték a mentőket még súlyosabb állapotban levő társukhoz, hogy előbb őket vigyék ki. — Végezetül is a város vezetősége számára az a fontos: bármily világnézetű, bármily vallású legyen valaki, a döntő az, hogy jól érezze magát ebben a városban, és jól dolgozzék a munkahelyén. V. T.: Köszönöm a beszélgetést. Egy emelettel feljebb van dr. Rácz Sándornak, a Művelődési Osztály vezetőjének a hivatali szobája. E tisztén túl, még a Marxizmus-Leninizmus esti egyetem Komlóra kihelyezett tagozatán a filozófia tantárgy előadója, immár több, mint 21 esztendeje. V. T.: Osztályvezető Úr jól tudja — egyik legutóbbi beszélgetésünk alkalmával említettem —, hogy súlyos hivatali mulasztás terhel engem. 16 év alatt talán csak egyszer tettem eleget a Művelődési Minisztérium által megadott hittanbeíratási időpont kihirdetésének. Ez azt is jelenti: egyházi főhatóságom rendeletét is megszegtem, tehát nyugodtan fegyelmit indíthatnak ellenem. R. S.: Tudom, hiszen mulasztása okát is közölte": nem akarta, hogy a szülők lelkiismereti konfliktusba keveredjenek, mivel — tőlük — úgy értesült, hogy a hittanra beíratott gyermekeknek esetleg kellemetlenségük lehet az iskolában, vagy az ottani úttörőszervezetben. Emlékszem, akkor felhívtam a figyelmét, lehetséges, hogy a hívei ezzel csak alibit akartak bizonyítani, s egyébként sem íratták volna be gyermekeiket. V. T.: Kollégám a múlt vasárnap, tegnap pedig magam is kihirdettem a Zsinati Elnökség útján jött miniszteri rendeletet a behratás időpontjáról. A hirdetés rendjében beszámoltam a múlt heti beszélgetésünkről és hozzátettem: az Osztályvezető Úr szava és személye mindannyiunk számára garancia lehet arra, hogy senkit semmiféle hátrány nem érhet, a beiratkozás miatt. Végül arra kértem a jelenlevőket, hogy amint én hitelt adtam annak, hogy van alapja a szorongásaiknak, most adjanak hitelt nekem, hogy immáron ennek a félelemnek semmiféle alapja nincs. R. S. (mosolyogva): Nagy kitüntetés a számomra, hogy az istenhivő népet egy anyaghivő marxista szavaival nyugtat meg. V. T.: A fentiek alapján most két kérdést teszek fel. 1.) Ha most egyes szülők hitelt adnak kettőnk szavának és valóban — hosszú évtizedek után — beíratnak néhány gyermeket, a megyei Művelődési Osztály előtt ez nem fog majd rossz pontot jelenteni az ön számára? R. S. (szinte nevetve): Ha kb. 3 ezer tanulóból — mondjunk egy maximális számot — 10—15 szülő beirat 20’református gyermeket, higgye el, abból sehol semmiféle kellemetlenségem nem lesz. V. T.: 2.) Nem félti Komlón a marxizmus hegemóniáját, hogy 1983/84-től — az egyház elhalásáig — egy páran részt vesznek az iskolai hitoktatásban és esetleg megnövekszik római katolikus testvéreinknél a templomi, hitoktatásban részesülők száma? R. S.: Gondolja lelkész úr, hogy elvállaltam volna az esti egyetemen a filozófia tanszéken az előadói megbízást, ha nem lennék bizonyos abban, hogy a marxizmus-leninizmus korszerűbb választ tud adni a XX. század emberének szinte minden kérdésére, mint a kereszténység? V. T.: Lehet, igaza van. Egy dologban azonban bizonyos vagyok: még mindig marad annyi problémája a XX. és következő századok emberének — ha ugyan előbb el nem pusztítja magát a felhalmozott nukleáris fegyverekkel —, amelyre csak a keresztyénség tud megnyugtató választ adni. Legalábbis azok részére, akik azt elfogadják. — Köszönöm a beszélgetést. Az interjúhoz — tanulságként — még hozzáteszek három szót, mintegy címet is adva az interjúnak: szabad, lehet, szükséges. Ha egy szocialista városban szabad élni az Alkotmánynak a lelkiismereti és vallásszabadságot biztosító jogával, akkor ez az egész országra érvényes. A tanácselnöknek a városra vonatkozó kijelentését országos érvényűnek lehet tekinteni: a fejlett szocializmus építésének döntő kelléke, hogy világnézetétől, hitétől, nemzetiségétől függetlenül ebben az országban mindenki jól érezhesse magát, mert csak így várhatunk bárkitől is jó, lelkiismeretes munkát. Végül a reformátusságnak szükséges újjászületnie, szívében, megújulnia. (Komló) Vízaknai Tamás ny. református lelkész * IMÁDSÁG AZ ARATÓKÉRT Szeresd őket, Uram, az aratókat, Töröld le róluk verejtékük gyöngyét, Tedd puhábbá a föld kemény göröngyét, Hogy ne vérezze fel a lábukat! Amerre járnak, tűző Napodat Egy kissé áldó fátyolodba vonjad, Hűs szellőt küldjél feléjük, s a gondnak Ólomköpenyét vállukról levedd! Kárász Izabella Mint kik győztesen dolgoznak Veled, Kemény munkájuk könnyítsd angyaloddal, Ki körüljárja őket italoddal, Nyújtván a béke aranyserlegét! ISTEN TEREMTETT mindent, fenn is tartotta magának az uralmat és hatalmat fölöttünk, összes javaink és minden teremtmény fölött. Ezért számadással tartozunk felőtte. Egyúttal arra is kaptunk ösztönzést, hogy őt igazán szeressük és szabjuk magunkat az iránta való engedelmességhez. (Kálvin)